2011. január 31., hétfő

Beat Wolf: Restaurált és hasonmás hárfa

Napjainkban a hangszergyártók millió és egy dologgal kísérleteznek, hogy még jobb hangzásra képes, még könnyebben használható hangszereket készítsenek. A tervezésben újfajta számítógépes modelleket alkalmaznak. A gyártásnál újszerű anyagokat próbálnak ki. A végső hangzáshoz pedig bonyolult elektronikus és számítógépes technológiákat használnak fel. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor kialakult egy másik irányzat is.

A régi zene reneszánszát éli világszerte. Sokan törekednek arra, hogy autentikus, eredeti hangzást érjenek el a korabeli darabok játszásakor. Sőt a közönség is egyre inkább igényli ezt a varázslatos muzsikát.

A régi-új hangok megszólaltatásának látszólag az lenne a legegyszerűbb módja, ha a zenész egy abból az időből származó hangszert kapna a kezébe. Csakhogy egy kétszáz vagy még több éves zeneszerszám az anyag elfáradása vagy valamilyen sérülés miatt egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas a muzsikálásra. Egyébként is, kevés hangszer maradt meg, tehát csak kevesek juthatnának ilyenekhez. Arról meg már nem is beszélve, ha a hangszer valamilyen történelmi értéket képvisel. Ebben az esetben nyilvánvalóan lehetetlen a hangszert rendszeres koncertezésre használni. Magyarországon ilyen ereklye például a Nemzeti Múzeumban őrzött Aranyhárfa és Beethoven-zongorák, vagy a Liszt Ferenc Emlékmúzeum birtokában lévő Liszt-zongorák. Mindettől függetlenül, ha nálunk nem is, de a nagyvilágban azért egyáltalán nem ritka, hogy időnként féltve őrzött, régi hangszereket szólaltatnak meg.

Beat Wolf hárfakészítő és restaurátor
A Svájcban élő Beat Wolf az egyik legismertebb hárfarestaurátor és hárfakészítő a világon. Sokan ismerik írásait, nézik meg DVD-it, illetve találkoznak a nevével valamilyen szakkönyvben. Ő a régi zene szerelmese, és a fenti problémákra két megoldást kínál. Az egyik, hogy a megrendelőinek restaurálással olyan állapotba hozza a hangszereit, hogy azon akár játszani is lehet. Ők általában neves múzeumok vagy magángyűjtemények. A másik megoldása, hogy a korabeli hangszerek mintájára új hárfákat épít. Ilyen hasonmás hangszereket elvileg bárki vásárolhat magának.

Természetesen a restaurált és a hasonmás hárfák között sok különbség van, függetlenül attól, hogy külsőre megtévesztésig hasonlók lehetnek. A legfőbb eltérés a hangzásban van: ez részben szándékolt, részben pedig a felhasznált új anyagok miatt van így. Másképp szól egy kevésbé megerősített, sok-sok éves szerkezet, és megint másképp egy sokéves tapasztalat alapján megépített, modern anyagokkal felhúrozott mai hárfa.

Szerencsénkre Beat szívesen teszi közkinccsé az eredményeit, így mi is képet kaphatunk a munkájáról. A Youtube-on több olyan videó is elérhető, ami a hangszereit és ezek hangzását, használatát mutatja be.

Ebben a videóban egy szólista szólaltja meg Beat egyik hasonmás hárfáját:



Ebben pedig zenekar mellett, énekkel együtt hallható a hangszer:


Gyorsan tegyük hozzá: a felvételeken a zene is csodálatos!

A hárfás (Goethe)

Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író és költő volt. Általában mint a romantika világhíres alakját tartjuk számon, aki vélhetően főúri szalonokban, gazdag polgári házakban és híres német egyetemeken mozgott. Megfeledkezünk arról, hogy már ifjú korában eljárt falura népdalokat gyűjteni, jól ismerte tehát az egyszerű emberek életét is.

2011. január 30., vasárnap

Arisztid von Würtzler sírja

Arisztid von Würtzlerről közismert, hogy szerette a korát titkolni. Attól félt, hogy az impresszáriók és rendezők a világ másik felére talán nem szívesen hívnak egy idősebb embert. Akik ismerték, állítják, hogy Arisztidnek igazán jó humora volt. Kevés olyan ember van, akinek még a nyughelye is erről árulkodik!

A Wikipédia szerint Arisztid 1924-ben született, a sírjára viszont 1925-öt írtak. Nosza rajta, kérdezzük meg Barbarát, New York-ban élő özvegyét! Ő a következőket írta:


„Aristid was born on September 20, 1925 in Budapest and died of a massive heart attack in Debrecen, November 30 1997. He was cremated and you already know where he is.”


Ki-ki döntse el magának, hogy melyik a helyes adat.

Éneklő koldus (Reviczky Gyula)

Reviczky Gyula (Vitkóc, 1855. április 9. – Budapest, 1889. július 11.) az 1870-es évektől kialakuló modern, nagyvárosi magyar líra előfutára, egyszersmind kiemelkedő alakja volt. Különös világnézetében a pozitivista determinizmus, a kereszténység és Schopenhauer eszméi ötvöződtek. Úgy vélte, hogy a világ nyomorán nem lehet változtatni, a szenvedésen csak a részvét, a megbocsájtás és a belátó humor enyhíthet. A fiatalon elhunyt költő a Kerepesi úti temetőben nyugszik, alig néhány méternyire Würtzler Arisztidtól.

Ebben a versében egy házról-házra járó vándorhárfás szomorú alakját idézi meg. Egy pillanatra feltűnik benne a gyorsan fejlődő, virágzó Budapest képe, de ennek egy kopottas szeglete is, tele magánnyal és szegénységgel. A vers külön érdekessége a nyelvújítás kori
nyelvezete és írásmódja, melyet az azóta eltelt idő hol lekoptatott, hol továbbcsiszolt.

Reviczky Gyula portréja
Éneklő koldus

Heverve púha pamlagon,
Az öreg koldust hallgatom.
Hárfája rozzant és kopott.
Sok húrja rég' lepattogott.

A vénségtül, vagy úgy lehet,
A nótazástul elrekedt;
S elnyűtt, unalmas dallama
Siralmasabb mint ő maga.

Népdal és dalmü-áriát
Penget zagyván; nem érzi át;
S ha ki egy krajczárt vet neki,
Illően megsüvegeli.

Szép úri lakba félve lép,
S ha itt rámordul a cseléd:
»Hordd el magad, dologtalan!
A koldulás itt tiltva van!« -

Az öreg hárfás szót fogad,
S az ernyedt, ócska húrokat,
Nem tudván másba kezdeni,
Egy házzal arrébb pengeti...

Heverve púha pamlagon,
Uj versemet simítgatom.
Nehéz egy sors a koldusé!...
De a költő más sorsu-é?...

Pályája - nem mondok sokat -
Még szomorúbb, még gyászosabb;
Mert énekét, óh jaj neki!
Átéli, át is szenvedi.

Vagy ő is elfásul talán,
Ha senki se hevül dalán;
S csak azért nem tud fogni másba,
Mert költőnek jött a világra?


(É. n., forrás: Reviczky, Wikiforrás)

Hárfám (Tompa Mihály)

Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) elárvult, magára hagyott gyerekből lett előbb bölcsészetet, jogot és teológiát tanult tudósember, később városi lapszerkesztő és szabadságharcos tábori pap, legvégül pedig egyszerű községi lelkipásztor, egyszersmind akadémiai tag. Petőfi Sándor mondta, hogy Arany János és ő maga mellett Tompa képviseli a népköltészetet. A mai értő okosok - saját ízlésük alapján - tehetségét ugyanakkor már kétségbe vonják.

Tény, hogy a maga korában rendkívüli népszerűségnek örvendő költőre elementáris erővel hatottak a népregék, népmondák, népdalok és népi versek. Az alábbi költeménye nemcsak a hárfa miatt érdekes. Bájos romantikus képek tűnnek fel benne tündérien színes és varázslatosan dús, szép magyar nyelven.


Tompa Mihály ifjúkori képe
Hárfám

»Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!

Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!«

És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.

Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.

S mig énekeltem nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.

E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!


(1844, forrás: Tompa, Wikiforrás)

2011. január 28., péntek

Sébastien Érard

Kétségtelen, hogy a valaha élt legismertebb hangszerészek közé tartozik. Megítélése ugyanakkor nem egyértelmű. Vannak, akik szabadalommal igazolt találmányait vonják kétségbe. Mások a francia elittel való kapcsolata miatt bírálják. Egy biztos. Kiváló üzletember volt, aki irányt tudott szabni a modern zongora és hárfa fejlődésének, és akinek ezzel óriási hatása volt a XIX. és XX. századi zene alakulására is.

Egy hárfaépítő élete

Sébastien Érard (eredeti nevén: Sébastien Erhard) Strasbourgban született 1752. április 5-én. Apja német kárpitos mester volt. A család műhelyébe gyermekkorától besegített, és a geometria, a műszaki rajz és a kézműves munka területén már ekkor nagy tehetséget mutatott.

1769-ben, apja korai halála után Párizsba ment és egy csembalókészítő mesternél kezdett dolgozni. Még huszonöt éves sem volt, amikor testvérével, Jean-Baptiste Érard-dal megalapította a saját műhelyét. Ebben az sem tudta megakadályozni, hogy  mestere és a többi féltékeny párizsi hangszerkészítő XVI. Lajos királynál tiltakoztak ellene. Első zongoráját 1777-ben, első zongoraalakú csembalóját pedig 1790-ben építette meg. A legelső hárfáiról nem maradt fenn adat. A szokásoknak megfelelően cége nemcsak hangszerkészítéssel, de zeneműkiadással is foglalkozott.

Sébastien Érard

1792-ben Mária Antónia királynővel való jó kapcsolata miatt menekülni kényszerült a francia forradalom elől. Gyárát Londonba telepítette. A hárfáin olvasható felirat szerint üzlete ekkor a Great Marlborough Street 18. szám alatt működött.

Párizsba csak 1796-ban tért vissza, ahol a Rue de Flandres 112-ben új céget alapított. Innentől kezdve sokat utazott a két város között, idejének java részét azonban Londonban a dupla pedálhárfa fejlesztésével töltötte. A munkával 1801. június 18-án készült el, ám még évekig további találmányokon kellett dolgoznia, hogy a hangszer sikeres lehessen.

Az első működőképes, piaci forgalmazásra is alkalmas dupla pedálhárfát 1810-ben Londonban készítette el. A Francia Akadémia tagjainak 1815-ben mutatta be az újszerű, teljesen kromatikus hangszert, akik elfogadták. A találmány rendkívüli hírnevet szerzett neki és a piac jó részét innentől fogva az ő hárfái uralták. Egyes adatok szerint a kifejlesztésére az évek során 8000 fontot áldozott, de már az első évben 25000 font bevételt szerzett vele. Az ő hangszerein játszott a korszak talán két legnagyobb hárfása, Elias Parish Alvars és Nicolas-Charles Bochsa is.

1813-ban Párizsban csődhullám következett be. Érard cége csak a londoni vállalat segítségével tudta a bukást elkerülni. Ebben nagy hasznára volt Jean-Baptiste fia, Pierre Érard (1796-1855), aki 1814-ben állt munkába a londoni üzletben.


Érard La Muette bei Passy-ban, 1831. augusztus 5-én hunyt el. Élete utolsó évtizedében főképp a zongora tökéletesítésén dolgozott, amivel szintén maradandót alkotott.

Halála után Pierre vette át a cég irányítását, és nagybátyjához hasonlóan sikeres üzletemberré vált. A hangszer árát magasan tartotta, azon igyekezett, hogy a legjobb zenészek és a leggazdagabbak vevők vásárolják az Érard-hangszereket.

Találmányai, fejlesztései

Sébastien Érard két fontos találmánnyal járult hozzá a mai pedálos (koncert-) hárfák kialakulásához. Az egyik a dupla pedálmechanizmus, a másik a tárcsákra szerelt hangolóvillák továbbfejlesztése volt. Persze kisebb újításai is fontosak. Ő volt például az első, aki a hárfa nyakát fémlapokkal erősítette meg, és aki ezáltal a hangterjedelmet hat és féloktávra tudta növelni. A hárfa neki köszönhetően ma az egyik legnagyobb hangterjedelmű hangszer.

Bejegyzett szabadalmai azt tanúsítják, hogy a hárfa a zongoránál talán jobban érdekelte. Pierre szabadalmai pedig azt, hogy ő is kiváló konstruktőr volt, aki főképp zongorákkal foglalkozott. Sébastien 1794 és 1814 között Angliában hat szabadalmat jegyeztetett be. Pierre 1821-től 1851-ig kilencet.

Kettős, kromatikus pedálhárfa

A hárfa a középkor végétől háttérbe szorult Európában, bár sokáig a legnépszerűbb hangszerek közé tartozott. Ennek oka az volt, hogy a diatonikus hangszer már nem felelt meg a zenészek és a közönség által támasztott követelményeknek.

A 18. század elején több kísérlet is történt, hogy a hárfát szabadon hangolható, kromatikus hangszerré tegyék. Ilyen volt a dupla- és a triplahárfa, a tiroli parasztok által kifejlesztett népi- (kampós) hárfa, valamint Hochbucker 1720-ban megalkotott egyszeres pedálhárfája.

A főképp Spanyolországban és Olaszországban elterjedt többsoros hárfák hátránya az, hogy túl sok a húr, a hárfás nehezen éri el a messzebb lévő húrokat. A német népi hárfák esetében a bal kéz foglalt a hangolás számára, és a játéknak csak a jobb kéz marad. Az egyszeres pedálhárfák hátránya pedig az, hogy nem teljesen kromatikusak, mivel egy-egy húr hangja csupán félhanggal emelhető.

Érard dupla mechanikája ezeket a hátrányokat szünteti meg, mert kétszeres hangemelést tesz lehetővé egy húron (pl. Cesz, C, Cisz). A hárfa ezáltal teljesen kromatikus hangszerré vált, és a játékos ezt követően bármely hangnemben szabadon játszhatott.

Hangoló villák

A pedál önmagában még nem oldja meg a hangolás problémáját. Ehhez egy másik találmány is kellett, amelyet hangolótárcsának neveznek. Ez húronként két tüske (villa), amelyeket egy tárcsára szerelnek. Amikor a játékos a pedálra lép, a tárcsa elfordul, és egyik vagy a másik tüske hozzáér a húrhoz. Ezáltal megváltozik annak a hossza – akár a gitár esetében, amikor a bundhoz nyomják a húrt - és áthangolódik. Érard húronként két tárcsát alkalmazott.

Zongorák

Érard találmányának lényege, hogy a zongorista gyorsabb leütésekre képes, mint amit a korábbi mechanikák megengedtek (double échappement). Ezáltal pedig virtuózabb játékra nyílt lehetőség a zongorán is.


Érard-zongorán számos művész játszott, például Beethoven, Chopin, Fauré, Haydn, Herz, Liszt, Mendelssohn és Verdi. Érard és Liszt kapcsolata rendkívüli volt. 1824-1825-ben támogatta a fiatal Lisztet, aki londoni koncertjein Érard-zongorákkal szerepelt. Liszt nemcsak arra volt alkalmas, hogy Európának bemutassa az Érard-zongorák képességeit, de ő volt az, aki elsőként írt nagyzenekari művet hárfára.

Emlékezete

Érard időskori arcmása
(Charles Achille rajza)
Az Érard cég a XX. század elején vesztett a jelentőségéből, többek között egyesülések és felvásárlások miatt. Azonban még ma is számos régi Érard-márkájú hárfa és van kereskedelmi forgalomban használt hangszerként.

Beat Wolf szerint a dupla pedálrendszert nem Érard találta fel. Csupán tökéletesítette azt, illetve ő szerzett rá szabadalmat és ő hasznosította a kereskedelemben a legsikeresebben. A francia Wikipédia szerint a zongora tökéletesítése valószínűleg inkább Pierre érdeme.

1864-ben utcát neveztek el róla Párizs 12. kerületében.

Források:

2011. január 20., csütörtök

Vándorhárfások

A középkortól kezdve a legutóbbi időkig Európa egyik tipikus alakja volt a vándorhárfás. Városról-városra, házról-házra járt, utcákon, kapualjakban, kerítések mellett zenélt. Abból élt, amit a hallgatóságtól az alkalmi muzsikáért kapott. Alakját még Mozart és Goethe is megörökítette. Különös, hogy nálunk szinte semmi emlékük sem maradt. Úgyhogy legalább olyan érdekes, hogy hogyan tudtuk elfelejteni, a kultúránkból kitörölni őket, mint az, hogy kik is voltak és hogyan is éltek ezek az emberek.

Vándorhárfások


A régi városképnek Európa-szerte egyik jellemző figurája volt a vándorhárfás, aki a nyomor elől menekülve utcai zenével-énekkel kereste meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Alakját, sorsát nálunk legszebben talán Reviczky Gyula Éneklő koldus című verse örökíti meg.

Utcakép Londonban: olasz hárfás fiú szórakoztatja közönségét.
Fotó: John Thomson
Victoria & Albert Museum
(1877)

Egy amerikai tanulmány szerint az Osztrák-Magyar Monarchia területén is ismert volt a vándorhárfás. Főleg Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, de a Habsburg-birodalom más részein is. Leghíresebb közülük talán Florian Gassmann (Most, 1729. május 3. – Bécs, 1774. január 22.) volt. Ő, miután megszökött a ráerőszakolt kereskedői pálya elől, egy ideig mint vándorhárfás tengődött, olaszországi tanulmányai befejeztével azonban sikeres zeneszerző lett. 1763-ban aztán karrierje csúcsára jutott. II. József császár – akkor még mint huszonéves főherceg – Bécsbe hívatta udvari balett-szerzőnek. Luise Nordmann-t, Németország és Berlin leghíresebb hárfását még ma is szeretet övezi, pedig már száz éve, hogy nem él.

A tanulmány szerint egyébként a Habsburgok hárfázni taníttatták az árvaházak lakóit, hogy felnőve meg tudják keresni maguknak a mindennapi betevőt.

Magyarországi vándorok

Nálunk a népi hárfázás – nyilván a világhíres tiroli hagyományok alapján – a németek és a szintó (azaz német-) cigányok között volt népszerű. Ők elsősorban a Duna vonalában és a Balaton körül éltek, s talán nem véletlen, hogy a német nemzetiségű Rohmann Henrik hárfaművész is erről a vidékről, Tolnából származott.

A magyarországi hárfások elterjedésével kapcsolatos történettudományi álláspontnak némileg ellentmond egy régi történet. A Vasárnapi Újság 1865. szeptember 3-i száma egy bizarr történetet mesél el egy elhunytról, aki a neve alapján zenész lehetett. A Kolozs vármegyei Velkéren az öt héttel korábban meghalt és tisztességesen eltemetett Hárfás Simon hulláját felásták, a hulla baloldalába rezes nyelű evővillát szúrtak, szájába fokhagymát tömtek, végül a hullát koporsó nélkül, háttal fölfelé visszatemették. Az eljárás oka a boszorkányűzés volt. A derék falusiak úgy vélték, hogy az elhunyt konspirált az ördöggel, és magával vitte az esőt. A történet nem azért érdekes, mert a visszatemetés után - milyen a véletlen - csakugyan megjött a várva-várt csapadék, hanem mert azt bizonyítja, hogy a szintik a Dunántúltól messze keletre is éltek.

Sipőcz József szerint a XIX. századi hárfás cigányok igen jó kapcsolatban álltak a betyárokkal. Köztük Savanyó Józsival is, akinek a Pinkóczi Csárdában húzták (pontosabban pengették) a talpalávalót. Repertoárjuk magyaros csárdásokból, nótákból, oláh cigány szövegű cigány dalokból, archaikus dallamú, szintó nyelvjárású dalokból állt.

A szintik hárfakészítéssel is foglalkoztak, kampós vagy négy-öt pedálos népi hárfákat készítettek. A hatvanas években még tucatnyian járták az országot, sőt a Horváth és a Gertner családok néhány tagja még a 2000-es években is aktív volt.

Gertner János mohácsi hárfás
1981-ben családja körében
(Fotó: Kovalcsik Katalin, Zenetudományi Intézet)

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Kovalcsik Katalin, Sárosi Bálint és Bari Károly gyűjtött a szintik körében. A Zenetudományi Intézetben Gertner János, Wuchinger Gáspár, Horváth János, Lehr József felvételeit őrzik. Sajnos kereskedelmi forgalomban ezek nemigen kaphatók, egyetlen egy népdal kivételével. (Sárosi: Hungarian Instrumental Folk Music. Hungaroton Classic HCD 18236-37.) A cigány hárfások emlékét mindössze egyetlen régi televíziós felvétel őrzi. A videón Gertner János és veje hárfázik:


A gyorsan fejlődő Pest-Buda a XIX. században majdhogynem német, de legalábbis német ajkú volt. Úgyhogy itt is népszerű hangszer volt a hárfa, és néhány korabeli hárfásról írásos emlék is maradt.

Nagy Ignác Magyar Titok c. 1845-ben született regényében megemlíti, hogy egy híres tabáni kiskocsmában hárfás lány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket”. Szintén a Tabánhoz kötődik Ágay Adolf 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre c. könyve is. Ebben így ír: „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet hatvan éve hallottam utoljára, de el nem felejthetek”. A dal egyébként egy ballada volt, ami arról szólt, hogy egy lovag megszökteti apáca kedvesét a klastromból, ám üldözőbe veszik őket, és a lovagot felkoncolják, az apácát pedig élve befalazzák. Végül még egy hárfás, akiről meg a Tabán festője, Zórád Ernő tett említést: „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon”.

A hárfásokat Loch Gergely Tamburaszótól a jazzig - szórakoztató zene a Tabánban című írása említi. Ahogy a példái mutatják, a hárfa egy időben tényleg népszerű népi-utcai hangszer volt. A tabáni kiskocsmákban egyébként megfordult Beethoven, Berzsenyi Dániel, de Liszt Ferenc is. Utóbbiról közismert, hogy fiatal korában a magyaros és a cigányzene mélyen megihlette, és patrónusa Sébastien Érard, a híres hárfakészítő volt.

Napjainkban egyedül a Városligetben lehet látni időnként egy fiatal hárfás fiút.

Harfenjule - Luise Nordmann, Berlin hárfása

A vándorhárfásokról való megemlékezésnek egy különös évforduló ad jelentőséget. Száz éve hunyt el a leghíresebb német utcai hárfás, akiről most sok helyütt méltó módon emlékeznek meg.

Harfenjule


Luise Nordmann hárfázik
Luise Nordmann 1829. szeptember 6-án született Potsdamban és 1911. január 12-én hunyt el Berlinben. Kortársai Harfenjule-nak hívták. Úgy, ahogy általában az utcai zenészeket is nevezik, de nála ez tulajdonnévvé, sőt becenévvé vált. Később ezt a nevet is ráírták a sírjára.

Luise vakon született, azonban egy gyerekkori műtétnek köszönhetően az egyik szemével mégis látni volt képes kisebb mértékben. Kislánykorától járta az utcákat és udvarokat, hogy énekével biztosítsa a megélhetését. Közben énektechnikája rendkívüli módon fejlődött. 1865-ben feleségül ment Emil Scholz bábművészhez, akivel egy utazószínházban lépett fel. 1871-ben férje és gyermekük tuberkulózisban meghalt. Ezután Schönebergbe, majd Berlinbe költözött, s itt élt a haláláig egy alagsori lakásban a nővérével. Egy ízben taxi gázolta el, de erős szervezetének köszönhetően felépült. Megélhetését utcai zenéléssel biztosította, s igazi berlini látványossággá vált, akit esőben-hóban, szélben vagy napsütésben mindig az utcán lehetett találni.



Modern követők

Nancy Thym berlini hárfás
korabeli öltözékben és
hárfával
Luise versei és dalai nemcsak a városi folklórra voltak hatással. Virágos, fekete szalmakalapos alakját megörökítette Heinrich Zille grafikus, valamint két költő, Klabund és Kurt Tucholsky is. Sőt Klabund 1927-ben egy egész kötetet szentelt neki. Napjainkban Nancy Thym és Judy Kadar hárfások emlékeznek rá régi korokat idéző műsorukkal.

Harfenjule-t a városi temetőben helyezték örök nyugalomra mint igazi hírességet. Sírja a II. világháború idején megsemmisült, ám 1969-ben közadakozásból új síremléket emeltek neki.




Források:

2011. január 18., kedd

Lehel kürtje - hárfával

A hagyomány szerint a vesztes csata után Lehel (Lél) vezér utolsó kívánsága az volt Augsburgban, hogy még egyszer megfújhassa a kürtjét. Amikor engedélyt kapott erre és a kezébe vette a hatalmi jelképnek is számító hangszert, agyonütötte vele a császárt.

Nem volt szép tőle. Ha valaki nem emlékezne a történetre, elolvashatja László Gyula tollából a Virtuális Diamúzeumban. Az aranyos diafilmben - ami a multimédiás technológiák nagymamával egybeszerelt korai formájának is tekinthető - a kürt pontos leírása is megtalálható néhány szép rajzzal együtt. A 6-os számú filmkockán cirkuszi művészek és zenészek láthatók, a kép jobb szélén pedig - milyen a véletlen - egy ülő hárfás.

László Gyula rajza
Lehel kürtjéről

A kürt bizánci hadi zsákmány vagy ajándék volt, nem eredeti magyar kézműves munka. A hárfás tehát nem magyar, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a hárfa a finnugoroknál népszerű hangszer volt.

2011. január 17., hétfő

Séta a Nemzeti Sírkertben

Az idei nagyon hideg télben néhány tavaszias nap következett, ezért a hétvégén ellátogattunk a Nemzeti Sírkertbe. A melegben a bokrok kirügyeztek, a virágok kinyíltak, a fákon pedig édes mókusok ugráltak.

Több híres zenész sírját láttuk, köztük Arisztid von Würtzler hárfaművészét, Egressy Béni és Weiner Leó zeneszerzőkét, Pege Aladár bőgősét és Nemessányi Sámuel hegedűkészítőét.

Arisztid Munkácsy Mihály közelében nyugszik. A magyar-amerikai hárfaművész szintén külföldön lett híressé, sohasem tagadta meg hazáját és sok segítséget nyújtott hazai fiataloknak, akárcsak a nagy magyar festő. Dr. Géczy Károly írja Vándorévek muzsikája című önéletrajzi írásában, hogy Würtzler szeretett volna Debrecenben az Ecce homo előtt játszani, de ebben a halál megakadályozta.

Arisztid von Würtzler


Egressy Béni
Weiner Leó

-energetic-

2011. január 15., szombat

Madame Victoire hárfája

Minden hárfás meleg szívvel gondol vissza XV. Lajos és unokája, XVI. Lajos udvarára, ahol a hárfa nagy becsben tartott hangszer, a hárfakészítő pedig megbecsült mester volt. Madame Victoire az előbbinek a lánya, az utóbbinak a nagynénje volt. Az őt ábrázoló korabeli festmény azt bizonyítja, hogy az uralkodók a gyermekeik nevelésében is nagy szerepet szántak a hárfának, akik aztán egész életükben kedvüket lelték benne.

2011. január 9., vasárnap

IV. György utolsó (hárfás) szeretője

Számos festményt ismerünk, amelyen különféle korokban élt nők és férfiak láthatók hárfájukkal. Csodáljuk a képen láthatók szépségét, gyönyörködünk a képek harmóniájában, és megfigyeljük a szereplők hangszereit. Érdekes módon a régen élt emberek igazi történetébe azonban csak ritkán gondolunk.

2011. január 8., szombat

Conti herceg hárfás vacsorája

Michel Barthélemy Ollivier (1712-1784) festménye több szempontból is érdekes. Látszólag egy meghitt, családias hangulatú vacsorát ábrázol, a festő azonban rejtett üzeneteket is elhelyezett a képen. Nemcsak azért érdekes tehát, mert megmutatja, hogy hogyan használták és mi volt a szerepe a hárfának a 18. századi arisztokrata szalonokban, hanem azért is, mert pontosan elmeséli a képen látható emberek életét.

2011. január 3., hétfő

Szent István Konzi

Záborszky Kálmán igazgató
Az iskola három intézményből áll, az alap- és középfokú oktatásból, valamint a szakképzésből. Az iskola számos zenekart működtet. Megalapítása és vezetése évtizedek óta egy neves pedagógus- és zenészcsaládhoz fűződik, 1991-től az intézményeket Záborszky Kálmán vezeti.

Zeneiskola, alapfokú oktatás


A XIV. kerületi Zeneiskolát 1968-ban Záborszky József alapította, melynek neve időközben Alapfokú Művészetoktatási Intézmény elnevezésre változott. A 17 kihelyezett tagozaton a tanulók száma 1 153 fő, az iskolában 113 zenetanár oktat. A diákok a kerületi általános iskolákból kerülnek ki.

A gyerekek az iskolától hangszert kölcsönözhetnek, részt vehetnek a Tücsökzenekar, Zeneiskolai Szimfonikus Zenekar és a Szent István Király Szimfonikus Zenekar munkájában, nyáron pedig 7–10 napos felkészítő táborokban zenélhetnek Tihanyban.

Szakközépiskola és szakképzés

1990-ben igény lett az iskola bővítésére, ezért megalakult a Zeneművészeti Szakközépiskola. Eleinte a szakközépiskola és a zeneiskola az Ajtósi Dürer soron, a Szent István Gimnázium épületében működött, majd 1994-ben átköltözött jelenlegi helyére a Columbus utcába.

Koncert a szakközépiskola hangversenytermében,
háttérben a barokk orgona
Az iskolában gyakorlótermek, könyvtár, hangszerműhely és hangtechnikai stúdiók találhatóak. 1995. szeptember 30-án avatták fel a hangversenytermet, ahol 2000. óta Budapest egyetlen barokk orgonája áll a zenészek rendelkezésére.

A szakközépiskolai tanulmányok a 9-13. évfolyamon folytathatók, a szakképzés pedig a 13-15. évfolyamon történik.

Az iskola hangszeres szakai: hegedű, brácsa, cselló, bőgő, fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt, trombita, harsona, tuba, zongora, orgona, csembaló, hárfa, cimbalom, ütőhangszer.

Három nem hangszeres szak is van: szolfézs-zeneelmélet, hangkultúra, ének. Az intézmény nagyon fontosnak tartja, hogy a tanulók képben legyenek a hangtechnika alapvető kérdéseivel. Ének szakra csak 18 éves kor után, szakképzésre lehet jelentkezni.

Az iskolában tanulók zenész és énekes szakmai képesítést szerezhetnek tanulmányaik végén. A hárfát Nagy Katalin tanítja, aki zenekari tagként kezdte pályafutását az iskolában. Az ő tanítványa többek között Baráth Emőke, Lévai Mária, Mericska Nikoletta és Janoch Orsolya.


Együttesek

Ormányos Falka: 2006-ban alakult fagottzenekar. Érdekesség, hogy a zenekar avatta fel a Fővárosi Állat- és Növénykert új elefántházát.

Ütőegyüttes: 1996-ban alakult Mericske Zoltán vezetésével. A zenekar koncertjei nagy népszerűségnek örvendenek.

Fúvósegyüttes: 2002-ben alakult két fafúvós együttes, egy kezdő és egy haladó. Vezetőjük Balázsi Katalin.

Nőikar: Az iskola zongora, hangkultúra, szolfézs, hárfa és gitár szakos tanulóiból áll. Vezetőjük Tőkés Tünde.

Férfikar: Az iskola zongora, hangkultúra, szolfézs, hárfa és gitár szakos tanulóiból áll. Vezetőjük Ménesi Gergely.

Szakközépiskolai Fúvós Zenekar: Karnagyuk Makovecz Pál.

Szakközépiskolai Vonós Zenekar: Karnagyuk Záborszky Kálmán.

További zenekarok a Szimfonikus zenekar és a Tücsökzenekar.

-energetic-