2011. január 8., szombat

Conti herceg hárfás vacsorája

Michel Barthélemy Ollivier (1712-1784) festménye több szempontból is érdekes. Látszólag egy meghitt, családias hangulatú vacsorát ábrázol, a festő azonban rejtett üzeneteket is elhelyezett a képen. Nemcsak azért érdekes tehát, mert megmutatja, hogy hogyan használták és mi volt a szerepe a hárfának a 18. századi arisztokrata szalonokban, hanem azért is, mert pontosan elmeséli a képen látható emberek életét.

Közismert, hogy a forradalom (1789) előtti Franciaország és Párizs a hárfás élet központja volt. Se szeri, se száma az ideérkezett hangszerépítő mestereknek, zeneszerzőknek és hárfaművészeknek. A hárfa a társasági élet egyik legfontosabb kelléke volt, és a királyi udvar, valamint a főúri szalonok rengeteg pénzt áldoztak a minél jobb minőségű hangszerek fejlesztésére. Ekkoriban jelent meg a pedálhárfa, ami Hochbucker, Nadermann, Cousineau, Érard és más híres, Franciaországban élő mesterek nevéhez fűződik.

A festő, Ollivier korának egyik legnagyobbja volt, aki már-már fényképszerű pontossággal ábrázolta az őt körülvevő világot, a városi szegények konyhájától az elegáns szalonokig. Ezt a képét 1766-ban festette, ma Versaillesben őrzik.

Michel Barthélemy Ollivier: Conti herceg hárfás vacsorája
Olaj, vászon
1766
56 x 71 cm
Versailles, châteaux de Versailles et de Trianon
(forrás: RMN, Château de Versailles)

A kép egy bensőséges hangulatú vacsorát örökít meg, ahol jókedvű emberek beszélgetnek egymással és hárfazenét hallgatnak. Ezt a meghittséget és vidámságot fejezi ki az asztalt és a körülötte ülőket körbeölelő meleg fény. A hárfás valószínűleg hivatásos zenész. Erre utal az öltözéke és az, hogy elfordul az asztaltól, mintha kérésre csak a mellette ülő hölgynek zenélne. A kép jobb szélén egy gitár és egy könyv is látszik, mutatva, hogy a főúri társaság hogyan múlatta a kellemes vacsora utáni időt. Az egész kép idilli, gyönyörű enteriőrrel és már-már együgyű, bukolikus bájjal. Azonban ha jobban megnézzük, észrevehetjük, hogy a festő pontosan elmeséli a házigazda, Conti herceg kanyargós és számos cselszövéssel keresztezett valódi életét.

Louis François de Bourbon, azaz Conti hercege 1717. augusztus 13-án látta meg a napvilágot, és 59 évvel később, 1776. augusztus 2-án hunyt el. Franciaország egyik legrégibb és legelőkelőbb családjába született és szigorú jezsuita neveltetést kapott. Korán, 19 éves korában megözvegyült, fiatal felesége gyermekszülésbe halt bele. Többször is próbálkozott az újranősüléssel, a választott hölgyek kicsapongó élete vagy alacsony származása miatt azonban nem sikerült rendeznie a családi életét.

Conti ezt követően másfél évtizeden át katonáskodott és ragyogó pályát futott be. 1747-ben nyugdíjazták, ekkor belevetette magát az udvari életbe. A király, XV. Lajos ugyan elismerte katonai, politikai és jogi tehetségét, ám tartott az ambícióitól. Bizalmatlanságát a hírhedt ágyas és kegyencnő, Madame Pompadour pletykái és intrikái gerjesztették. Conti tehetségét jelzi, hogy az ő nevéhez fűződik az első hivatásos, nemzetközi kémhálózat elindítása. Egy időben még a lengyel trón megszerzésével is próbálkozott, amit az újabb és újabb pletykák miatt végül is nem nyert el. Ma úgy tartják, hogy hercegi származása ellenére (vagy éppen ezért) Lajosnak ő volt az egyik legerősebb ellenzéke.

Conti herceg portréja
(forrás: Wikipédia)

Conti azonban nemcsak egy, az abszolutizmussal szembehelyezkedő politikus volt, a művészet és a tudomány is érdekelte. Számos zenészt, zenekart, színtársulatot és képzőművészt alkalmazott, festménygyűjteménye a maga idején az egyik leghíresebb volt. Támogatta a felvilágosult gondolkodókat, például Jean-Jacques Rousseau-t, korának legnevesebb filozófusát. Nem mellékesen egyébként Rousseau nevelési módszereinek egyik legnagyobb híve Mde Genlis, a híres író, hárfás és pedagógus volt, aki szintén megfordult ilyen társasági összejöveteleken. Conti havi járandóságot folyósított a máig neves írónak, Beaumarchais-nak is, aki a király gyermekeinek zenetanítója, továbbá a Sevillai borbély és a Figaro házassága írója volt.

A herceg hétfő esti vacsorái, amelyeket ősi kastélyában, l’Ile-Adam-ban rendezett, legendásak voltak. Elsősorban nem is a művészi előadások miatt, hanem azért, mert az egyenlőség (égalité) szellemisége hatotta át ezeket. A festményen is egy ilyen összejövetel látható. Hogy Conti igazán komolyan gondolhatta a felvilágosodás tanításait, azt jól jelzi, hogy 1760-ban szőlőbirtokot vásárolt magának, ahol gazdálkodni kezdett. Ma a világ egyik legdrágább bora innen származik, és az ő nevét viseli. A kastélyt egyébként a forradalom során elkobozták, majd téglánként széthordták. Még Tocqueville, a szabadság és a demokrácia nagy hatású szószólója is sajnálta, hogy a forradalom megsemmisítette e csodaszép épületet.

Az első, ami a kép alapján feltűnik, hogy a társaság egy része félrevonulva, a középső asztaltársaságra ügyet sem vetve étkezik. Már-már elbújnak egy nagyobb falmélyedésben, nem engedve maguk közé más személyt. De érdekes az asztalukról lelógó, hanyagul odavetett terítő is, ami olyan, mint egy óriási kiöltött nyelv. Ki tudja, talán jelenthetett ez ekkoriban is valami gúnyolódás félét. Mindenesetre a szereplők térbeli helyzete pontos leírja a király és ellenzékének viszonyát.

Ám a másik asztalnál is érződik feszültség. Az asztalfőn ülő nő magányosan hallgatja a hárfást. Mögötte egy kutya figyel, az asztalról lehulló maradékra vár. A másik eb már jóllakott, most elégedetten pihen és a bolháit vadássza. A többi ember párokban ül, és egymástól elszigetelődve beszélget. Mintha Madame de Pompadour, Madame du Barry és más királyi szeretők anarchikus klikkjeit látnánk, a háttérben Contival és okos barátaival - egy sötétben vegetáló társadalmat, ahol csak kevesekre esik fény.

Ha tényleg erről szól a kép, akkor Conti finom bosszút állt az ellenségein. Évszázadoknak üzente meg, hogy milyen is volt a madame-ok korrupt, önző és becsvágyó világa, s hogy mi volt neki, a felvilágosult hercegnek ebben a korban a szerepe.

*

Forrás:

További érdekes cikkeink a korból: