2011. január 31., hétfő

A hárfás (Goethe)

Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író és költő volt. Általában mint a romantika világhíres alakját tartjuk számon, aki vélhetően főúri szalonokban, gazdag polgári házakban és híres német egyetemeken mozgott. Megfeledkezünk arról, hogy már ifjú korában eljárt falura népdalokat gyűjteni, jól ismerte tehát az egyszerű emberek életét is.

Úgyhogy nemcsoda, hogy szellemi önéletrajzában, a Faust-ban, - amelyen egész életén át dolgozott -, az élet célját és értelmét néhány egyszerű szóban összegzi: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

A hárfás című versét több különböző időpontban írta, egyre bővítve azt. A szerelem és több más mellett a már a korai kapitalizmusban is jelentkező elmagányosodás és elidegenítés jelenik meg benne. Korának egyik legjelentősebb magyar fordítója, Dóczy Lajos tolmácsolásában olvashatjuk.


Johann Wolfgang von Goethe
A hárfás

I.

Ah, a ki csak magányt akar.
Magára marad csakhamar.
Mindenki szeret, él, örűl
S hagyja a búsat egyedűl.
Jó! Hagyjátok gyötrelmimet!
Ki bánatában félreűl
S kedvére szomorú lehet,
Már nincsen egyedűl.

Mint ifju csöndes északán
Benéz a kedves ablakin,
Hogy egyedűl van-e?
Igy les éj-napon én reám
A gyötrelem, a kin,
Az elhagyott szerelmese.
Ha meg lesz vetve oda kinn
Számomra síri ágy,
Ő is magamra hágy.

(1783.)

II.

Járok küszöbről-küszöbre
S a mit adnak jó kezek,
Emberséggel megköszönve
Utamon tovább megyek.

Mind az, a ki látja képem',
Áldni fogja végzetét,
Könyet morzsol majd szemében,
S én nem láthatom könyét.

(1795.)


III.

Ki kenyerét nem sózta még könyekkel,
Ki éjeken át nem űlt sírva még
Az ágya szélén, míg feljött a reggel,
Nem ismer téged, oh hatalmas ég.

Törvényeid a létbe hínak,
Nézed, a gyönge mint botol,
Aztán átengeded a kínnak,
Mert minden bűn e földön meglakol.

(1795.)


(Forrás: Goethe, Wikiforrás)