2011. február 1., kedd

Magyar hárfakészítők

Napjainkban, amikor leginkább csak külföldről tudunk hárfát vásárolni, nem is gondolnánk, hogy nemrégen még itthon is készültek ilyen hangszerek. Tucatnyi hárfás járta az országot, és közülük többen is saját maguk készítették a hangszereiket.


Kovalcsik Katalin népzenekutató és zenetudós eredetileg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szolfézs-hárfatanár szakán végzett. Ő azonban a népzenekutatást választotta, és mára már se szeri, se száma azoknak a zenei, tárgyi és személyi emlékeknek, amelyeknek a gyűjtését, dokumentálását és feldolgozását elvégezte. Elsődleges szakterülete a magyarországi cigány kultúra, munkáját 2010-ben Szabolcsi Bence-díjjal ismerték el.

„Népi hárfák Magyarországon” című, 1980-ban közölt dolgozatában két mestert mutat be az általuk készített hangszerekkel együtt. Mindketten szintó-zenész családból származtak. A cikk első része az életutakat és a személyi körülményeket ismerteti, ezt követi a hárfakészítés pontos leírása (fakeret összeállítása, húrozat, hangolási mechanika), zárásként pedig egy rajz és tucatnyi fénykép következik.

Gertner János

Gertner János (Herend, 1912) gyerekkora óta járta a Dunántúlt mint hárfás vándorzenész. A II. világháború után Mohácson telepedett le, ahol szegényes körülmények között élt. Saját elbeszélése szerint már az 1930-as években készített magának hárfát. Ennek azonban még nem volt hangoló-mechanikája, a szokásosnál kisebb volt és elsősorban gyakorlásra szolgált. Pedálhárfát a háború után készített először, 1980-ig kb. 15 darabot. Ezekből többet a Balaton körül zenélő testvéreinek adott el.

Wuchinger Gáspár

Wuchinger Gáspár (Bonyhád, 1911) fiatal kora óta budapesti szórakozóhelyeken zenélt, és ennek köszönhetően ismert és kedvelt alakja volt a fővárosi zenei életnek. Számos hárfaművésszel ismerkedett meg, általuk pedig külföldi, gyári hangszerekkel is. Vásárolt is magának néhány tönkrement hárfát. Ezeket szétszerelte és megjavította, s kitanulta közben a működésüket. Úgy sejthető, hogy a valamikori A Hárfa vendéglőben is ő zenélt.

Szintók és romák egy magyar faluban (1928)

Hárfakészítés

Gertner János sokféle anyagot használt fel a hangszer elkészítéséhez, még régi zongorák faanyagát is. A rezonánslapot természeten fenyőből készítette. A lapot felül vékonyabbra, alul vastagabbra gyalulta, mivel úgy vélte, hogy ez jót tesz a hangzásnak. Úgy tartotta, hogy a hangszekrény alakja döntő a hang ereje és szépsége szempontjából, ezért „alul terjedelmes, öblös” testet szerkesztett. A még jobb hangzás érdekben a szekrény hátulján 3-3 ovális vagy négyzet alakú lyukat vágott.

Bár a Gertner-hárfák zömökek voltak, ennek ellenére szerkezetük kevésbé volt erős. Nehezen bírták a terhelést, és előfordult, hogy a nyak a húrozás után „kifordult” a helyéről. A hibához hozzájárulhatott, hogy Gertner nem hagyományos bélhúrokat, hanem ezeknél keményebb, erősebb anyagokat (damilt, kábelt) használt.

Gertner mechanikájának kezdetlegességét jelzi, hogy damilt, sőt kötőtűt is felhasznált különféle esztergált alkatrészek mellett. A mechanika 5 pedált tartalmazott, ezek félhangnyi hangolást tettek lehetővé. Azonban nehézkesen működött, és kevésbé precíz vagy gyors hangolást tett csak lehetővé. Sőt, mivel a pedálok nem voltak rögzíthetők, ezért a hangszeren mindössze három dúr és két moll hangnem volt beállítható. (Itt meghallgatható Gertner egy felvétele.)

Főbb adatok:

Húrok: 38
Pedálok: 5 (D, G, B, F, C)
Hangolás: F-dúr (általában, a keret teherbírásától függően)
Hangterjedelem: kontra g-a’’’


Wuchinger Gáspár karcsú, a tiroli népi hárfákkal nagy hasonlóságot mutató hangszereket készített. A készítéshez Gertnernél jobb minőségű anyagokat használt fel, és egyébként is igyekezett a sorozatban gyártott hárfákhoz jobban hasonlító alkatrészeket, illetve hangszereket készíteni. Ehhez a gyári hárfák alapos ismerete, a Gertnerénél színesebb tapasztalatai járulhattak hozzá.

Wuchinger hangszekrénye keskeny és domború volt, de nem volt rajta hangzónyílás. A pedálok „beakaszthatók” voltak, vagyis rögzíteni lehetett a hangolást. Játék közben így nem volt szükség a pedál folyamatos nyomva tartására.

Wuchinger nagyon ügyelt, hogy a hangolás precíz legyen, és ennek érdekében stabil és erős szerkezetet épített. Igényességét jelzi, hogy kizárólag gyári hárfahúrokat használt.

Főbb adatok:

Húrok: 39
Pedálok: 5 (B, G, F, C, D)
Hangolás: F-dúr
Hangterjedelem: kontra g-c’’’


Gertner János Kovalcsik Katalin felvételén

Kovalcsik Katalin tanulmányát a következőkkel zárja: "E két hangszer a fentieken túlmenően ma is jól példázza azt a folyamatot, melynek révén a gyári hárfa jelenlegi formája kialakult. E népi hangszerek továbbfejlesztésének útja a kampók villákkal való felváltása lenne, ennek azonban ma már aligha van értelme. A két utolsó hazai mester működésével egy népi hangszer sajátos, gyári hangszert utánzó fejlődési folyamata zárult le."

A szerző három évtizeddel ezelőtt nyilván a vándorzenész-életforma eltűnésére utalt, amikor a fejlődési folyamat lezárulásáról beszélt. Abban az időben amúgy is sokat beszéltek a hagyományos mesterségek eltűnéséről, amit a nagyipari termelés váltott föl. Napjainkban azonban a kézművesség, a régi zene és a népzene reneszánszát éljük. Sokan nemcsak hagyományőrzést látnak ezekben, de a globális tömegtermelés miatt bizonytalanná vált megélhetés biztosítását is. Ennek fényében jó lenne, ha újraéledne a cigányság körében a hárfaépítés szép mestersége, és vendéglőkben vagy másutt újra lehetne hallani a régi, dús improvizációkkal díszített dalokat. Kovalcsik Katalin munkáinak megismerése ebben is segít.

Forrás:

  • Kovalcsik Katalin: Népi hárfák Magyarországon. Két hangszerkészítő mester. Zenetudományi dolgozatok, 115-130. o., Budapest, 1980 (fényképekkel illusztrálva).

Frissítés:

Időközben egy Youtube-on talált felvétel alapján kiderült, hogy a vendéglői hárfamuzsikálás még sem tűnt el teljesen. A Gerlóczy Kávéházban Budapesten meghallgatható Gertner Gergely hárfás. Köszönjük a rokonoknak és az olvasóknak is az érdekes észrevételeket!