2011. március 1., kedd

A hárfa (Pyrker János László)

Pyrker János László portréja
(Lieder Frigyes tusrajza,

1830-as évek)
Johann Ladislaus Pyrker von Felsö-Eör (magyarosan, de ez sem lesz sokkal rövidebb: felsőőri Pyrker János László) 1772. november 2-án Nagylángon született és 1847. december 2-án Bécsben hunyt el.

Bölcseletet, jogot és teológiát tanult, katona szeretett volna lenni. Ehelyett hivatalnokoskodott, majd volt apát, szepesi püspök, dalmát prímás, később velencei pátriárka is. 1827-ben az egri főegyházmegye érsekének nevezték ki. A városban rajziskolát és tanítóképzőt alapított, utat és fürdőt építtetett, és az ő nevéhez fűződik az Egri Bazilika megépítése is. Festményeit a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta annak alapításakor, az MTA pedig tiszteletbeli tagjává fogadta. Mára szinte elfelejtettük őt, holott a német nyelvű irodalom még ma is számon tartja. Alább olvasható hárfás versét nem kisebb személyiség, mint Kazinczy Ferenc ültette át magyarra.

A hárfa

S nékem az estalkony csöndében bánatot és jajt
Zengsz-e megint arany hurjaidon, szent hárfa, fülembe?
Oh, mi varázsol elő teknődből fájdalom hangját?
Orczámon végig hév könnyek hullnak; alélva
Hallgatom a szellők suhogásit, ha nem közelít-e
Egy mennybéli követ, könyörülő kegygyel, hogy engem
E bús mostanból a szebb multakba vezessen,
S szétoszlassa borúm, melly aggó lelkemet űli.
Mint mikor a deres ősz elején egyszerre riad fel
A tél fergetege; recseg a tölgy, ágai törnek,
Hull a zúzos eső, a hó pilléi repűlnek,
Éjjé vált a nap, s mindenszerte elhal az élet:
Úgy sietett megelőzve korát e gyászos időkben
Elgyengűlt vénségre hanyatlani az emberi nemzet.
Rémítő század! Legelőbb több frigyesek álltak
Szembe vele, a szörnyű gyötrővel, bajnok erőben
És egygyé.olvadt lélekkel; végre csak egy már,
Egyetlen egy! — De az ítélet réz kürtje miként a
Mindent összetörő villám dörgései, szólott,
S ím a fagy lehelésétől merevítve terűlt el
A csata vérmezején délczeg hada, s újra szabaddá
Tett a legragyogóbb diadal, s a pálma miénk lőn.
Elszédíte az öröm s jobb korral bíztata; jaj de
Mint a csillagos ég boltján, ha kilobban az álfény,
Szórja, szikrázza tüzét, szalad és — nincs! hirtelen elholt
Csalfa reménységünk. Önhittség, durva, szilaj gőg,
Félelem és kétségbe rogyás a földi szerencsén
Egymást váltogaták, s dúlák a szíveket. Ez vont,
Ez rántott el az istentől, ez szögze le földhöz,
Fényt hagya hajhászni, s mindennek nézni magunkat.
Nektek kellene most, szent férfiak, isteni Mózes,
Népednek tisztelt vezetője, és Sámuel, avvagy
Illyés, lángszekeren, s Elizéus, szállani közzénk,
Felmelegítni megint elhűlt sziveinket az úrnak
Szent törvényeihez. Most néked kellene közzénk
Jőni megint, Salamóne, dicső fiak anyja, dicsőebb
Tenmagad, hogy minket példád buzdítson az éltet
Kezdeni az istenben, ki erővel tölti be keblünk,
A nagyot, a szépet s a jót egyszerre követni.
S oh, ti dicsők, titeket nevezének-e ajkaim? Oh mint
Ömledezik szívem, mikor e dalt néktek ajánlom!
Hogy megrendűlvén, a tévedt népek az úrra
Függeszszék szemöket, s bátrabban járjanak útján.
Zengő hárfa, tehát le faladról! s öntsed igéző
Hangzatidat dalom hangja közé, s lángokra gyulaszd fel
Keblemet, és mind azt, ki reád felhallgat örömben.

(Forrás: Pyrker, Wikiforrás)

Frissítés: A portréfestő Lieder Frigyes unokája híres hárfás volt a reformkorban. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Lieder Friderika játéka ihlette Pyrkert a versírásban.