2011. március 2., szerda

A walesi bárdok (Arany János)

Arany János.
Barabás Miklós metszete
Ellinger Ede fényképe alapján
Ma ünnepeljük Arany János születésének 194. évfordulóját, aki 1817. március 2–án született Nagyszalontán, és egy nagyon más világban, a már egyesült világvárosi Budapesten hunyt el 1882. október 22-én. Földművelő családba született és akadémikusként halt meg. Közte pedig úgy élt, hogy máig csodálja és szereti egy ország.

Egyik legismertebb verse hárfásokról, a walesi bárdokról szól. Kevesen tudják, hogy azon ritka magyar költemények közé tartozik ez a vers, amely középiskolai tananyag Nagy-Britanniában. Több fordítása is létezik, az egyik legismertebb a neves fordító, Watson Kirkconnell (1895. május 16. – 1977. február 26.) munkája.

Az interneten számos kép, szavalat és zenemű található, amelyek a költeményt illusztrálják vagy dolgozzák fel. Érdemes rákeresni ezekre, mert azt bizonyítják, hogy függetlenül a pártállásunktól, az életkorunktól vagy a lakóhelyünktől, azért vannak még közös értékeink.



Ami igazán érdekes, hogy mennyire mást jelent nekünk a ballada, mint az angolszász olvasónak. Már-már kötelességszerűen persze itt is, ott is közlik a legfontosabb tényeket, sőt maga Arany is fűzött megjegyzést a vershez. Az angol olvasónak ettől függetlenül sem Petőfi Sándor, sem Petőfi és Arany barátsága nem mond sokat, ahogy nyilván a magyar szabadság ügye sem. Mi pedig szinte észre sem vesszük, hogy hárfások a vers szereplői, nem tudjuk róluk, hogy maradi középkori kiváltságok birtokosai voltak, vagy hogy a véreskezű Edward is emberből volt, akinek boldog házasságából bizony huszonöt gyermek született...

Magyar megbízás alapján hamarosan bemutatják itthon a neves kortárs angol zeneszerző, a walesi születésű Karl Jenkins művét, ami a bárdokat dolgozza fel. A kétszáznál is több közreműködőt felvonultató nagyszabású kantáta világpremierjét a tervek szerint június 21-én tartják a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (MÜPA).

A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.[*]

(1856)

[*] A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz
walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. - A. J.

Forrás: Arany János, Wikiforrás