2011. április 16., szombat

Dr. Géczy Károly: Vándorévek muzsikája (III.)

Dr. Géczy Károly bőgős és zenetörténész hosszú évekig élt az Egyesült Államokban. Würtzler Arisztidnek emigráns társa, barátja és munkatársa volt New Yorkban. A Debrecenbe visszatelepült idős mester megjelenés előtt álló önéletrajzi könyvét „Vándorévek muzsikája” címmel írta meg. Ebből közlünk részleteket, megköszönve neki az érdekes történeteket és emlékeket.



A NEW YORK HÁRFA EGYÜTTES MEGALAKÍTÁSA


Jó alkalom volt ez arra is, hogy egy régi vágya teljesüljön, és a New York Hárfa Együttest megalakítsa, ami a következő évben meg is történt az itt kiszemelt legkiválóbb művészekből. Már adva voltak az előadók, de nem volt még repertoár. Nem akart úgy járni, mint az előző hárfa-kvartettek, melyek rövid időn belül szétoszlottak, mert az alapító kiváló játékos lévén, hogy kiélje szólista ambícióit, briliánsan szólózott az első pultnál, míg a többiek akkordokkal és glisszandókkal válaszolgatnak egymásnak: minden alapvető mondanivaló elveszett e nagy egoista diskurzusban, és az együttes rövid időn belül eltűnt a süllyesztőben.

Würtzler idejében felismerte, hogy csak akkor alkot maradandót, ha minden zeneszerzői tudományát, amit mesterétől, Kodálytól tanult, latba veszi, és átiratokat készít a világ zeneirodalmának gyöngyszemeiből. Olyan válogatást képzelt el, amivel az együttes kifejező képességének legjobban megfelel, és visszaadja a szerzők intencióit. Éjt-nappallá téve dolgozott, hogy felépítse az együttes repertoárját. A még szerzői jogvédelem alatt álló darabokért levelezett, telefonált, korholt és imádkozott.

Menedzsereknek udvarolni?, ...velük harcolni?, ...átejtéseiket kivédeni? …vagy saját fiktív irodát állítani? Ezt mind megtette, mert az Együttesnek működnie kellett. És ez csak a könnyebbik része volt a dolgoknak. A nehezebbik része az volt, hogy a négy szép, tehetséges művészegyéniséget össze kellett tartani, mikor – mint Arisztid mondta –, a négy lány néha öt különböző irányba szeretne menni. Aki a női pszichében járatosnak képzeli magát, az egy ilyen kvartettben sok meglepetéssel találkozna!

A ruha színeinek, anyagának kiválasztása, azok megtervezése, az új tagok zenei és társadalmi beilleszkedése, majdnem mind áthidalhatatlan problémák elé állítják az együttes vezetőjét. Ha nincs egy erős kéz, aki ezeket a legdiplomatikusabb módon tudja megoldani, már eleve bukásra van ítélve.

Annyira eltökélte magát a megkezdett munka folytatására, hogy hosszú évekig nyaranta vakáció nélkül ült a szobájában, és megszállottan készítette átiratait és kompozícióit. Az emigrációs élet mindennapi nehézségeivel nem törődve rendíthetetlen akaraterővel haladt e cél felé. Ehhez persze az is kellett, hogy a gyakori megaláztatásokat könnyű szívvel, jó humorérzékkel viselje el.

Emlékszem, hogy már feladta a New York Filharmonikusoknál betöltött másodhárfás állását, és az együttest is megalapította, de nehezen tudott elindulni az anyagi nehézségek miatt. Az állandó levelezés és telefonálgatás nagy összegeket emésztett fel. Ezért arra kényszerült, hogy olyan munkát vállaljon, ahol – ha keveset fizetnek is – nincs semmi kötöttség, és ami a legfőbb szempont, hogy a levelezésért ne kelljen fizetni.

*

Jómagam már „befurakodtam” egy Juilliard zeneakadémista társammal egy mammutvállalat postahivatalába (Mail Room) nyári vakáció idejére. A Rockefeller Center közelében lévő felhőkarcoló közelében volt ez a helyiség. Nagyon jól jött egy ilyen állás Arisztidnak is, mivel egy dollár ötven centes minimum órabért kapott, és ingyen küldhette a leveleit a világ minden részére. Hiszen a masina okádta az ingyen bélyegeket, csak fel kellett hetente tölteni a bélyegző gépet (Stemping Machine) a legközelebbi postahivatalban.

Trombitás barátunk, aki rokonai segítségével karriert csinált – de soha nem végezte el a zeneakadémiát –, hamarosan a főnökünk lett. Hogy ne kelljen várni néha két-három napot, míg a new york-i posta a keleti városrészről a nyugati oldalra kézbesít, a nagyobb vállalatok „messenger-boyokat” alkalmaztak, akik egy-két óra alatt több levelet és kisebb csomagokat elvittek a címzett vállalatoknak vagy szervezeteknek, így sokkal olcsóbbá és biztonságosabbá vált a kézbesítés és rövid időn belül eljutott az aláírással ellátott lista a feladóhoz.

Engem „hosszúlábú nagybőgősnek” titulált, és mindig a nagyobb távolságra fekvő városrészekre küldött. Ideadta ugyan a buszra és metróra szánt összeget, de mindig erőltetett menetben, majdnem kocogva siettem, hogy idejében visszatérjek az aláírással a főnökömhöz. Az így megtakarított pénz és a minimumórabér hetente tekintélyes összeggé duzzadt. (Azóta is szeretettel gondolok Máthé Gézára, kiváló atlétikai edzőnkre, aki annak idején a Debreceni Honvédban olyan nagy hangsúlyt helyezett a téli alapozó edzésekre. Soha nem gondoltam volna, hogy az akkor értelmetlennek látszó hóban való szaladgálás a Nagyerdei Stadion környékén, valamikor még ilyen jól fog kamatozni.)

Már csak tiszteletből, eddigi zenei pályáján elért eredményei alapján is, Arisztidnek, a „rövidlábú hárfásnak” a közelebbi utakat jelölte ki a főnők: persze, ugyanúgy megkapta az útiköltséget ő is. Ez azonban váratlan veszéllyel járt. Ugyanis ő már egy idő óta ostromolta a vállalatokat és művészetpártoló szervezeteket – pl. a World University Servicet, a Ford és a Rockefeller alapítványokat, az ASCAP-ot – zenei elgondolásának megvalósítására, egy világkarrier megteremtésére. (A Bartók tisztelők jól emlékeznek arra, hogy ez utóbbi segélyszervezet volt, amelyik tekintélyes összeggel segítette betegsége idején a nagy muzsikust, Bartókot.)

Mikor felment a levelekkel az emeleti irodákba, gyakran előfordult, hogy ismerős titkárnő fogadta:

– Oh, ...Művész Úr! ...Foglaljon csak helyet, mindjárt hívom a főnököt.

– Nagyon köszönöm, kedves Madame, de most csak egy levelet szeretnék kézbesíteni mint küldönc, ha lenne szíves az ívet aláírni, hogy átvette. – Piruló arccal, de már rohant is tovább a következő címekre.

Egyszer aztán a munkaadó vállalat vezetője, Mr. McGuire az irodájába rendelte Arit. Hellyel kínálta és azzal kezdte, hogy tudomása van arról, hogy egyik legjobb munkása a vállalatnak, és hogy ő maga is zeneszerető ember lévén különösen kedveli a hárfamuzsikát, de most csak arra kéri, hogy legyen őszinte és válaszoljon néhány intimebb kérdésre. Arisztid nem tudta mire vélni e váratlan közvetlenséget, de rögtön arra gondolt, hogy ezzel vége is az ingyenlevelezésnek.

A kérdések a következők voltak:

– Mikor hagyta el Magyarországot?

– Mivel foglalkozott ott?

– Családi állapota?

– És, hogy volt e börtönben Amerikában?

– Nem voltam! – Válaszolt Ari magabiztosan az utolsó kérdésre.

Még mindig nem esett le a tantusz.

Csak később tudta meg, hogy Amerikában a „White Collar Criminals”, akik sikkasztásért már letöltötték büntetésüket, és semmilyen szellemi munkát nem kaphatnak referencia nélkül, csak minimum bérrel helyezkedhetnek el. Itt nem kellett kitöltősdit játszani, címet és telefonszámot adni, vagy valakinek karakterreferenciáért könyörögni. Hamarosan az is kiderült, hogy nyitva felejtette attasétáskáját, ami véletlenül munkahelyén maradt és a takarítónő jóvoltából valahogyan a főnök kezébe került. Az tele volt nemzetközi levelezésekkel. Sőt már egy közép- és dél-amerikai koncertturné eredményeként a hondurasi és columbiai elnöki palotákban adott koncertek fényképeivel is. Innen a derék, praktikus amerikai vállalatvezető gyanúja. Nem tudta ez a gépember elképzelni, hogy valaki ilyen állást töltsön be, mikor elnöki titkárnőkkel levelezik, és saját együttese van.

„Beszélő Hárfa” című életrajzában – amit Juhász Előd és Kaposi-Kis István oly kiválóan rendeztek sajtó alá –, megírja hogy mikor az 52. utcában a Rockefeller Center közelében lakott (ez akkor még „Piros Lámpás Negyed” volt), hányszor segítették ki a hölgyek egy-egy meleg szendviccsel, amikor a Landlord lezárta a lakását, mert nem tudta a lakbért kifizetni. Azóta is „Művészetpártoló Madonnák”-nak nevezte őket.

Mennyi szenvedésen és megaláztatáson kell átmenni egy emigrációban élő művésznek, különösen, ha a nagyok közül való, és napi huszonnégy órán át hajtja tehetsége, mert hazájától igazán soha nem tud elszakadni, és bizonyítani akar. A tv és videó világában hajlamosak vagyunk csak azt meglátni, ami a képernyőn ragyogó színekben jelenik meg: mikor egy Solti György vezényel Londonban a Diana hercegnő által megrendezett jótékonysági koncerten, vagy a „Három Tenor” próbálja egymást a százezres tömeg előtt túlordítani, a közönség nem tudja elképzelni azt a göröngyös utat, amit végig kell járni a Fehér Ház lépcsőjéig.

A művész pályája Amerikában olyan – szokta volt mondani –, mint a profi bokszolóé. Tizenöt menetes. Lehet, hogy a korábbi menetekben többször leütik és rászámolnak, de ha van tehetsége és hite elhivatottságában és minden erejét összpontosítva, célját soha fel nem adva dolgozik, akkor ő az, aki ko-val győz a végén.

*

Hosszú és göröngyös út vezetett a budapesti Ugocsa utcából a Fehér Házig. Ezt kevés művész mondhatja el magáról, még a legnagyobbak közül is. Annak ellenére, hogy magyar tudósok vezető szerepet játszottak az amerikai tudományos élet több területén és gyakori vendégek voltak ott, és egy időben szinte egymásnak adták a kilincset a Fehér Házban, a zeneművészek közül legjobb tudomásom szerint csak Hayes elnöklete alatt, az 1880-as években a Szabadságharc nagy hegedűse, Remény Ede adott ott koncertet.

Nagy harcot vívott művészi meggyőződéséért: azért, hogy a hárfát mint szóló hangszert és mint együttest világszínvonalra emelje és kibővítse, fejlessze irodalmát. Ez sikerült is neki, amiért itthon Magyar Köztársasági Keresztet kapott. Minden eddigi kitüntetésnél büszkébb volt erre és gyakran mutogatta azt.

*

Rendkívül érzékeny művészlélek volt, fogékony más hangszerek iránt is és megérezte minden területen a nagyságot, a kivételes tehetséget.

Egyik este a Lincoln Center közelében, a Broadwayn sétáltunk hárfás felesége, Barbara Pniewska társaságában, mikor különlegesen szép klarinét hangra lettünk figyelmesek. Olyan virtuozitással és zeneiséggel játszott a zeneakadémista, hogy Arinak könnybe lábadt a szeme és alig tudott szóhoz jutni. Akkor próbálta ez a muzsikus összekoldulni az útiköltséget egy nemzetközi versenyre, amit meg is nyert. „Nem adok neki két-három évet, s meglátjátok, hogy ez a művész világkarriert fog befutni!” – mondta. Ráérzése valóra vált, mert ma egyike a koncertező művészeknek – hangszere legjobbika talán –, az első Benny Goodman óta, aki képes arra, hogy klasszikus és jazz-koncertet adjon a Carnegie Hallban telt házak előtt.

Ki tudja, milyen gondolatok foglalkoztatták, miután átadtam neki a debreceni Déri Múzeumban vásárolt, az Ecce Homo-t ábrázoló képeslapot a meghívással egyetemben, mert nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, hogy ott hamarosan játszhat. De ezt a debreceni szereplést a soron következő második Clinton-koncert időpontja felborította és a cívisvárosi szereplést el kellett halasztani. Hirtelen bekövetkezett halála váratlanul érte a zenei életet.

*

December 30-án délelőtt 11-órakor kezdődött a temetési szertartás a Kerepesi úti temető II. számú ravatalozójában. A református pap rövid búcsúztatója után zsoltárokat énekeltünk. Majd feleségével együtt elindultunk az urnát szállító kocsi után. Mögöttünk néhány lépésnyire a gyászolók kis csoportja, köztük Juhász Előddel és Kaposi-Kis Istvánnal a 42-es parcella felé. A már előkészített sírhely előtt még több ima és ének hangzott el, miközben a temetkezési vállalat emberei az urnát a kiásott gödörbe helyezték, és ásókkal a sírhalmot feltöltötték. Az ideiglenes fakeresztre szűkszavúan csak ennyi volt írva:

Würtzler Arisztid
hárfaművész
1925-1997

A sors fintora, hogy halála után kompenzálva érezheti magát azért a sok pofonért, amit szeretett hazájában rámértek, mert jó társaságban alussza örök álmát. Vagy tíz méterre van tőle Kosztolányi modern stílusban kivitelezett sírboltja. Átellenben Ódry Árpád életnagyságú szobra néz le a kis fakeresztre. Távolabb, a parcella szélén szerényen meghúzódva találjuk híres távfutónk, Iharos Sándor sírhantját. Mintha restellne közelebb kerülni e művész társasághoz. Pedig nagy tisztelője volt a futónak és mesterének, Iglódinak, aki abban az időben Amerikában az atlétika terén öregbítette a magyar sport jó hírét. Ha volt Würtzlernek a zenén kívül egyáltalán hobbija, az az atlétikai versenyek tv-közvetítése volt. Mindig átszólt telefonon, ha nemzetközi viadalokat nézett, és hosszasan megtárgyaltuk az eredményeket.

*

Würtzler lengyel származású felesége, Barbara Pniewska – miután a hantolás befejeződött –, könnybe lábadt szemekkel, fájdalmas arccal felém fordult és kitűnő angolsággal mondta:

– ...Charlie! ...Hát érdemes volt ebben az emberfeletti hajszában, amit Ari a magyar zenéért tett, ilyen hamar felőrlődni!?

Nem válaszoltam, mert a kondoleálók már a hátam mögött vártak és én a friss sírhantra utoljára visszanézve elgondolkoztam:

Igen, érdemes volt, mert minden erejével, életének utolsó leheletéig a hazáját szolgálta. Hongkongtól Isztambulig, Manilán át a Fehér Házig, a világ nagy zenei központjaiban sok barátot szerzett a magyarságnak.

Igen, volt értelme, mert ha 2050-ben a debreceni Vár utcai zeneiskolában növendékhangversenyen fehér ruhás tinédzser lányok hárfamuzsikát játszanak, tanáruk a programfüzetben dióhéjban összefoglalja majd, hogy „Élt a XX. század második felében hangszerünknek egy reprezentánsa, aki Budapestről indult el és Debrecenben hunyt el, azelőtt, hogy játszhatott volna Munkácsy «Ecce Homo»-ja előtt. Világkarriert futott be és munkásságával segítette a magyar zenét, gazdagította a hárfa kifejezőképességét és ezzel ősrégi hangszerünk győzedelmesen bevonult a huszonegyedik századba!”

Ezt a hárfaművészt Würtzler Arisztidnak hívták.