2011. április 1., péntek

Meditáció hárfán - Salvador Dalí festménye

Salvador Dalí igazi dadaistaként mindig is szerette meghökkenteni a közönségét. Utolsó kívánsága például az volt, hogy a saját múzeuma közepén üvegkoporsóban temessék el. Azt nem tudni, hogy a performansz hogyan sikerült, mindenesetre a nagy festő halott, április 1-jét viszont nem is lehetne mással ünnepelni, mint egy igazi kis Dalí-féle polgárpukkasztással. No persze a végére valami igazi érdekesség is kell!

Salvador Domingo Felipe Jacinto Dalí i Domènech (a kanizsai gyorshoz sokban hasonlító) nevével és a közhittel ellentétben nem spanyol, hanem katalán származású volt. Figueres-ben született 1904. május 11-én, és itt is halt meg 1989. január 23-án.

Kezdetben mint az avantgárd és a modernizmus megannyi nagy alakja, ő is baloldali, ezen belül anarchista politikai nézeteket vallott. Ám később olyan diktátorokkal barátkozott, mint a spanyol Francisco Franco vagy a román Nicolae Ceauşescu. Életrajzírói ma azzal mentegetik, hogy nála ez is csak egy csínytevés, a gúny egyfajta kifejezése volt.

Művészetében viszont mindvégig dadaista és szürrealista lázadó maradt. Ami megint csak nem csoda, hiszen az ő idejében majd’ minden irányzat szorosan összefüggött az „értékekkel” való szembefordulással és az elesettek iránti szolidaritással – sajnálatos, hogy művészeti körökben ez ma már nem annyira divat. Dalí különösen szerette a hárfát mint szimbólumot. Holott már akkoriban sem ez volt a kedvelt hangszere a füstös üzemekben sínylődő, kérges kezű munkásembereknek...

Meditáció hárfán
1932-1934
Olaj, vászon
67 x 47 cm
Salvador Dali Museum
St. Petersburg, Florida

A fenti festményt Dalí 1932-34 között készítette. A mű címe Meditáció hárfán. A sokak által olyannyira kedvelt Dalí-féle szürreális fantáziakép, ám a megszokott gazdag mediterrán koloritnál egy kissé fakóbb. Egy freudi álmot mutat három alakkal, akik egy család tagjai. A képbe zsúfolt szimbólumok hármójuk bonyolult, ösztönös kapcsolatrendszerét mesélik el.

Az anya meztelen, igazi parasztszépség, ahogy a francia mondja, egy „femme fatale”. Az apa ruhában látható, sőt ágyékát a kalapjával szemérmesen takarja. Mindketten lefelé néznek, ami megint csak a szégyen és a szégyenlősség jele. A fiú Ödipusz megtestesítője. Erre utal óriási, torz madárlába, a görög oidipusz szó ugyanis dagadt lábút jelent. Az anya befogja a gyermek a szemét, ami agressziót sugall, akárcsak a fiú kinyújtott, de célt tévesztő mutatóujja. Végül a képen látható még egy kígyó vagy kötél, egy gyönyörű középkori vitorlás hajó, továbbá a háttérben néhány romos kőház és egy hárfa is, de erre már nem lehet megesküdni…

S még egy szempont a mű alaposabb szemrevételezéséhez. Sigmund Freud szerint az Ödipusz-komplexus – azaz a fiúgyermek rajongása anyja iránt és versengése az apával – a gyermek 3-7 éves kora között jelentkezik. Márpedig a fiút Dalí ezen a képen nagyobbnak és öltönyben festette meg, ami idősebb korra utal. A kép értelmezése így nyilván szélesebb értelmű, társadalmi szintű is lehet, túlmutatva az ösztönélet kérdésein.

Salvador Dalí több festményén is megjelenik tehát a hárfa, vagy ha mégsem, akkor legalább a mű címében. Ilyen „A láthatatlan hárfa” is, amiről sokaknak nyilván az ugrik be elsőnek, hogy hát egy ilyet akár ők is könnyen megrajzolnának... Mit lehet erre mondani? Nem tilos!

Végül jöjjön egy kép a MOMA gyűjteményéből, amin már tényleg látható egy gyönyörű rokokó hárfa:

Limp Cranes and "Cranian" Harp
1935
Rézkarc
36.9 x 30 cm
The Museum of Modern Art
New York

*

Hogy Dalí mennyire kedvelhette a hangszert, azt az is mutatja, hogy jó barátságban állt a kor nagy tudású és igen népszerű komikus-hárfásával, Max Harpo-val. Harpo igazi filmsztár is volt, aki hihetetlenül mulatságos hárfás paródiát készített a magyar vonatkozású Casablanca-ból. Érdemes belehallgatni Liszt-feldolgozásába, ilyet se mindennap hallani:



*

Dalí színes és különös álomképei igen népszerűek. Ugyanakkor kevesen tudják, hogy a szürrealizmusnak, ami leginkább az 1920-30-as évek stílusa volt, már a 19. században is léteztek előzményei, méghozzá némi magyar vonatkozással.

A mindössze 24 éves korában, 1870-ben elhunyt uruguay-i születésű francia költő, Comte de Lautréamont (eredeti nevén: Isidore Lucien Ducasse) írta a Maldoror énekei című hosszabb költeményt. Nos, a vers nem egy ötperces kaland, ahogy régebben mondták, „nem gyereknek való”. A művet és szerzőjét ma sokan tartják a szürrealizmus előfutárának, sőt az egész modern líra elindítójának. Mások meg egyébként úgy gondolják, hogy Lautréamont az egészet viccből írta, vagy hogy egyszerűen őrült volt...

Akárhogy is, írói nevét egy népszerű 1838-as Eugéne Sue-regény főszereplőjétől kölcsönözte, aki a történet szerint lovag léte ellenére Magyarországon pénzhamisítási ügybe keveredett. A regény ma már nem túl ismert, nem úgy, mint a pénzhamisítás és Lautréamont örökbecsű mondása: „szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.