2011. június 29., szerda

Mandel Róbert: Hangszercsodák (könyvismertetés)

Mandel Róbert zeneművész és organológus nemrégiben előadást tartott az Iparművészeti Múzeumban, az első Hangszerek Napján. Akkor autogramot kértünk tőle és megfogadtuk, hogy írunk az új könyvéről, amelyben rengeteg hangszercsoda található. A könyvismertetőnek különös aktualitást ad, hogy a neves tudós és népszerű zenész a minap belépett a Facebook-csoportunkba.

2011. június 27., hétfő

2011. június 25., szombat

Beat Wolf

Beat Wolf portréja
(Forrás: Beat Wolf)
Régi adósságunkat törlesztjük, ebben a cikkben összegyűjtöttük és rövidített formában közreadjuk a csodálatos replikahárfák készítőjének, Beat Wolfnak a legfontosabb életrajzi adatait.

Beat Wolf 1952-ben született az óragyártásáról híres, elsősorban német kultúrájú svájci Schaffhausenben. Építészetet tanult, tanulmányait 1972-ben fejezte be. Angol népzenéket hallgatva kezdett érdeklődni a régi zene iránt. Tagja volt több együttesnek is, tekerőlanton és fafúvósokon játszott. E zenekarok reneszánsz és barokk muzsikát, valamint népzenét játszottak, nem ritkán a dzsessz és a pop területére is áttévedve. 1978-ban a Triton együttesnek lett a tagja.

Hangszergyártással 1976-ban kezdett foglalkozni. Saját zenekarainak készített rebeket, citerát, regált és más középkori, illetve reneszánsz eszközöket. Első hárfáját 1980-ban készítette, ez egy gótikus stílusú hangszer volt. 1987-ben bővítette a historikus hárfák választékát, és régi eszközök felújításával, restarurálásával is foglalkozni kezdett. Első pedálos hárfájával hosszas tanulmányok és kétévi előkészítés után 1992-ben jelentkezett. Ez egy 18. századi egyszeres mechanikájú replika volt, a világon az első korhű, hasonmás hárfa. Beat a gótikus hárfán valamicskét tudott játszani, de ezen a hangszeren már nem tanult meg igazán játszani. Mivel a hangszerkészítés lefoglalja, ezért az aktív zenéléssel 2002-ben felhagyott.

1997-től múzeumi és magán megrendelőknek restaurálást, katalogizálást végez. Dolgozott többek között a Germanisches Nationalmuseum (Nürnberg), a Musée de la Musique (Párizs), a Kunsthistorisches Museum (Bécs) és Musikinstrumenten-Museum (Berlin) intézményeknek.

Számos publikációja jelent meg, melyekben nemcsak a technikai, hanem a történelmi kérdéseket is tudományos igénnyel dolgozza fel. A 2001. évi Luzerni Nemzetközi Hárfakiállítás alkalmával Elizabeth Reta, Svájcban élő festőművész portréfilmet készített róla, ami később kiegészült műhelyfelvételekkel, zenével és megjelent DVD-n. A felvételen Masumi Nagasawa és Masako Shinto hárfások használják a hangszereit.

A XVI. Lajos korabeli hárfa 39 húros, hangolása F1-H3. A kezdetleges egyszeres mechanika miatt nem teljesen kromatikus. A beállítás 415, 430 vagy 440 Hz lehet. A hangszer 167 cm magas és 15 kg súlyú. A koronát, illetve az oszlopot a lábazatnál kézi faragás díszíti, ez felül csigavonalban futó növényi ornamentika. A rezonáns lapot az Esterházy-udvarban is foglalkoztatott cseh hárfaművész, Krumpholtz által tervezett kézi festés díszíti, mely részben növényi mintákat tartalmaz, részben pedig tájképet ábrázol. Wolf gótikus hárfája egy 1500-as évekből származó nürnbergi hangszer hasonmása. A rezonátortest egyetlen darabból készül. 26 húrt szerel rá, melyek beállítása 415, 440, 466 vagy 494 Hz lehet. Magassága 110 cm, súlya 2,5 kg. A hangolás 440-es beállításnál G1-D3. A fentieken kívül népi (hook-) hárfát is készít az 1800-as évek legelejének barokk stílusában olasz, német vagy francia hangolóval.

2011. június 21., kedd

Hárfás

Eddig a blogban főleg arról írtunk, hogy a hárfás hogyan bánik a hangszerével. A következő videóban megláthatjuk, hogy hogyan kell bánni magával a hárfással. A felvételen az orosz hárfaiskola egyik kiemelkedő növendéke látható hátfázás közben.






-dóri

2011. június 20., hétfő

Interjú Héjja Jánossal

A Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolában - mint már írtuk - hangszerkiállítás volt megrendezve június 10-11-én. Ott beszélgettünk el Héjja János csellókészítő mesterrel, aki segített bepillantást nyerni a hangszerkészítés rejtelmeibe.

2011. június 19., vasárnap

A zenei íj, a hárfa őse

A ma ismert legrégebbi húros hangszereket, köztük hárfákat is, Ur városában találták meg régészek a 20. század elején. A csodálatos szépségű leletek az i. e. 2500-2600 évekből származnak. Ám ez még nem minden, mert ennél korábbi ábrázolások is ismertek.

2011. június 18., szombat

2011. június 16., csütörtök

Strauss József - Magyar népdalok hárfán

Újabb magyar vándorhárfásra bukkantunk a Youtube-on, aki a kor izgató kihívásainak, egyúttal lapos és szürke lehetőségeinek megfelelve persze már nem a Tabán utcácskáit járja...

2011. június 13., hétfő

Deborah Henson-Conant: Budapest

Deborah Henson-Conant egyik korai, 1992-es albumának címe „Budapest”. A lemezismertető szerint az anyag a magyar fővárosról, ennek személyesen is megtapasztalt különös hangulatáról szól. Külön érdekesség, hogy a muzsikát itt tartózkodása idején írta, illetve rögzítette.

2011. június 12., vasárnap

Deborah Henson-Conant

Deborah Henson-Conant hárfás és zeneszerző 1953. november 11-én született egy kaliforniai kisvárosban, Stockton-ban. Világsztár, ennek ellenére (vagy éppen ezért) egyik kedves városa..., hát igen... Budapest. Ez a cikk a hihetetlen energiákkal és mérhetetlen szeretettel teli hárfás életútját mutatja be.

2011. június 9., csütörtök

Obituary of Aristid von Wurtzler

This is the obituary of Aristid von Wurtzler, issued by the New York Harp Ensemle in December, 1997.


Born in Budapest, Hungary, Dr. Aristid von Wurtzler received his education at the Franz Liszt Academy of Music, where he studied harp with Miklos Rekai and composition with Zoltan Kodaly. He left Hungary during the revolution of 1956 and established his residence in the United States. After several years as a harpist with the Detroit Symphony Orchestra and later New York Philharmonic, Dr. von Wurtzler served as a Professor of harp at the Hartford University where he established annual Harp Master Classes and in 1969 organized the First International Harp Competition ever held in the United States. Later on, Dr. von Wurtzler served as a Professor at the New York University, Hofstra, Queens College City Univ. of New York as well as at the Bridgeport University in Connecticut. In 1970 Dr. von Wurtzler established a group of four harps, internationally known as the New York Harp Ensemble. A composer and an arranger, he created for the group a repertoire of almost two hundred pieces. With the ensemble and also as a soloist, he concertized in over sixty countries, made numerous compact discs and appeared at the White House during Pres. Carter, Reagan, Bush and Clinton administrations. He also had an honor to perform for His Holiness Pope John Paul II at the Vatican.

In his other pursuits Dr. von Wurtzler served as a member of the Jury at the Harp Contests in Israel, Switzerland and Italy. He also presided at the Harp Master Classes in Germany and recently established annual Harp Master Classes in Hungary.

In spite of his international acclaim, in his heart Dr. von Wurtlzer remained passionately devoted to his native Hungary. Because of his numerous and varied contributions, he was recently awarded the Order of Merit of the Republic of Hungary.

He is survived by his wife of 28 years, Barbara, who is an initial member of his New York Harp Ensemble, his brother Bela, who is a retired member of the Boston Symphony Orchestra, his sister-in-law Irene, his nephew and niece Mr. & Mrs. Bela Wurtzler Jr., and the remaining members of the New York Harp Ensemble.

Dr. von Wurtzler died on November 30th of a heart attack while touring in Hungary, where was appearing as a conductor. He was cremated and his ashes were returned to his native Budapest.


See also:

*

A gyászértesítő szövege magyarul:

A New York Harp Ensemble megemlékezése Aristid von Wurtzler-ről


Dr. Aristid von Wurtzler Magyarországon, Budapesten született. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneakadémián végezte, ahol Rékai Miklós volt a hárfatanára és Kodály Zoltán zeneszerzést tanított neki. Az 1956-os forradalom idején elhagyta Magyarországot és az Egyesült Államokban telepedett le. Dr. von Wurtzler több évig zenélt hárfásként a Detroit-i Szimfonikus Zenekarban, majd a New York-i Filharmonikusoknál. Később a Hartford-i Egyetemen tanított mint hárfaprofesszor, ahol meghonosította az évenkénti mesterkurzusok rendszerét és 1969-ben megszervezte az Első Amerikai Nemzetközi Hárfaversenyt. Dr. von Wurtlzer később a New York-i Egyetem, a Hofstra-i Egyetem, a New York-i Queens College of Music és a Connecticut-i Bridgeport Egyetem professzoraként is szolgálta a tanítás ügyét. 1970-ben megalapította a nemzetközileg is ismert New York Harp Ensemble-t, négy hárfásból álló együttesét. Mint zeneszerző és rendező majd’ kétszáz darabból álló repertoárt dolgozott ki az együttes számára. Az együttessel és szólistaként is több mint 60 országban adott koncerteket, számos CD-t jelentetett meg, és fellépett a Fehér Házban Carter, Reagan, Bush és Clinton elnökök kormányzása idején. Az a megtiszteltetés is érte, hogy játszhatott a Vatikánban II. János Pál pápa előtt.

Szakmai tevékenysége részeként zsűritag volt az Izraelben, Svájcban és Olaszországban tartott hárfaversenyeken. Elnökölt továbbá németországi hárfa mesterkurzusokon, és az utóbbi időben Magyarországon is szervezett évenkénti hárfás mesterkurzusokat.

Nemzetközi elismertsége ellenére a szíve mélyén szenvedélyesen hű maradt szülőhazájához, Magyarországhoz. Széles körű tevékenysége elismeréseként nemrégiben Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntették ki.

Gyászolják túlélő családtagjai. Özvegye, Barbara, aki 28 éven át volt a felesége, és aki a New York Harp Ensemble egyik alapító tagja is volt; bátyja, Béla, a Boston-i Szimfonikus Zenekar nyugállományú tagja, sógornője, Irene; unokaöccse és unokahúga, Mr. és Mrs. Bela Wurtzler Jr.; valamint a New York Harp Ensemble tagjai.

Dr. von Wurtzler november 30-án hunyt el szívrohamban egy magyarországi turné idején, amelyben karmesterként vett részt. Hamvasztás után szülőhelyén, Budapesten helyezték örök nyugalomra.

2011. június 8., szerda

Zagsal - az Uri Aranyhárfa

Az Uri Aranyhárfa
(forrás: The Hindu)
A zagsal ősi sumér szó és hárfát jelent. Pontosabban a hárfa egyik fajtáját jelölte, merthogy ismert volt egy olyan változat is, amit meg zaggal-nak hívtak. A kettő közötti különbség az, hogy az előbbinél a rezonátortest alul, a hangszer talpán, utóbbinál pedig feljebb helyezkedett el.

2011. június 6., hétfő

Televízió és hárfa (m1 arculati elemek 2010)

Meglehetősen ritkán találkozhatunk hárfával és hárfással a televízió képernyőjén. Talán ha néha napján ráborulna valakire a hangszer, szerencsésebb volna a helyzet...

2011. június 5., vasárnap

Magyarországi vonós hangszerkészítők kiállítása

Csak néhány nappal ezelőtt zárult a 20 éves Hangszerészképző Iskola ünnepe, az első Hangszerészek Napja rendezvényei, s máris itt egy újabb fontos és érdekes program.

2011. június 4., szombat

Még egyszer Bochsa-ról

A Nicolas-Charles Bochsa életét bemutató előző cikkből kimaradt két apró, de fontos részlet. Ennek oka, hogy az életműről szóló írást nem akartuk poénokkal „agyoncsapni” - hátha kiskorúak is olvassák és okulni akarnak belőle. Most pótoljuk a hiányokat.

Bochsa-nak többször is meggyűlt a baja a törvénnyel, és a 19. században ez egyben azt is jelentette, hogy erkölcsi megvetésnek, kiközösítésnek tette ki magát az elkövető. Nehéz ezt ma egy olyan korban elképzelni, amikor csupán „technikai részletkérdés” az elítélés, és rövid szünet (szabadulás) után minden ott folytatható a közéletben, ahol éppen abbamaradt...

A 19. században főbenjáró bűn volt a bigámia is. Ez egy görög eredetű szó, magyarul kettős házasságot jelent. A kriminalisztikában jártasak persze tudják, hogy a valóságban ez inkább többes házasságot és üzletszerű elkövetést jelent, Bochsa-t azonban nem a házasságszédelgés anyagi oldala érintette meg. Feleségét és gyermekeit Franciaországban hátrahagyva, a kényszermunka büntetés elől Angliába menekülve új életet kezdett, és ebbe természetszerűleg egy új párkapcsolat is beletartozott. Akkoriban a válás nem volt egyszerű dolog. Úgyhogy 1839-ben, anélkül, hogy elvált volna, elvette egy híres kurtizán húgát, Amy Wilson-t. Az esetre persze hamarost fény derült, botrány kerekedett, és Bochsa-nak újfent menekülnie kellett.

Más kérdés, hogy száműzetésébe nem az új hitvese követte, talán bolond lett volna elhagyni Londont és az ottani fényűzést. Bochsa helyette egy háromgyermekes, férjezett asszonyt szöktetett meg...

A másik körülmény, amiről pótlólag szólni kell, hogy élete nagy szerelméről, a végül is megszöktetett Anna Bishop operaénekesről fennmaradt néhány fénykép és egyéb ábrázolás. Az egyik ilyen következik, különösebb kommentár nélkül. Talán annyi tehető mégiscsak hozzá, hogy a szökéshez remélhetőleg egy ennél kényelmesebb ruhát választott:


További képek és dokumentumok érhetők el itt Bochsa életéből:

2011. június 2., csütörtök

Nicolas-Charles Bochsa (1789-1856)

Aki csak romantikus hárfazenéjét ismeri, nem is gondolhatja, hogy a szerző milyen viharos életet élt, miféle bűnök elől menekült a fél világon át. Bár életműve egy része ma már elfelejtett, a hárfások máig nagy becsben tartják és szeretettel emlékeznek rá.

Robert Nicolas-Charles Bochsa 1789. augusztus 9-én született a franciaországi Montmédy-ben, s örökölt zenei tehetségének köszönhetően pályáján gyorsan haladt előre. Apja, a Csehországból betelepült oboás,  Karl Bochsa hétéves korától tanította oboázni és zongorázni. 1807-ben felvételt nyert a Párizsi Konzervatóriumba, ahol Charles Simon Catel-től összhangzattant, Étienne Nicolas Méhul-tól zeneszerzést, a neves hárfás dinasztia tagjaitól, Marin és François Joseph Naderman-tól pedig hárfázni tanult.

Robert Nicolas-Charles Bochsa
Josef Kriehuber litográfiája
1842
(Kép: Wikipédia)
Tanulmányainak befejeztével 1812-ben feleségül vette du Crest márki lányát, aki Madame de Genlis, a híres író és hárfaművésznő unokahúga volt. Georgette Ducrest-től az ifjú hárfásnak két gyermeke született. Ugyanebben az évben Napóleontól első díjat kapott, amit később XVIII. Lajos megerősített. 1813-ban a Császári Zenekar hárfása lett és az Opéra Comique számára operákat kezdett írni. Mindössze huszonnégy éves volt tehát, amikorra már szinte mindent elért: legmagasabb szintű zenei képzés, jól fizető állás, barátság és rokonság a legnevesebb hárfásokkal, előkelő támogatók a legmagasabb körökből.

1817-ben pályája azonban hirtelen derékba tört. Történetéből egy kevésbé szimpatikus, ám annál valóságosabb balzaci kép bontakozik ki, ami nem mellékesen a mi korunknak is a tükörképe egyben. Mivel kedvelte a luxust, ezért életmódja finanszírozásához híres zenészektől (Berton, Mehul, Boieldieu, Nicolò) és befolyásos nemesektől (Decazes gróf, Wellington hercege) hamis váltók alapján nagyobb kölcsönöket vett fel, amelyeket nem tudott visszafizetni. Bochsa az ellene indított büntetőeljárás elől Angliába menekült, az esküdtbíróság pedig a távollétében 1818. február 17-én tizenkét év kényszermunkára és 4000 frank pénzbírságra ítélte. Családjával ekkor szakított és sohasem tért vissza Franciaországba.

Angliában kezdetben alkalmi hárfaoktatásból élt, tanította többek között Elias Parish Alvars-t, a későbbi európai hírű angol hárfa-virtuózt. 1821-ben hárfaprofesszori kinevezést kapott a Királyi Zeneakadémiába, ahová az éppen elszegényedő, de tehetséges Alvars-t magával vitte ösztöndíjat szerezve neki. 1826-ban azonban lemondani kényszerült az állásáról, mert a franciaországi elítélésére fény derült. Ekkor a londoni Királyi Színház zenei igazgatója lett, valamint az Olasz Opera vezetője.

1839-ben újabb botrányba keveredett. Megszöktette Anna Rivière-Bishop operaénekest, aki az „angol Mozart”-nak nevezett Henry Rowley-Bishop zeneszerző felesége és három gyermek édesanyja volt. A szerelmespár ezt követően Európa, Amerika és Ausztrália útjait járta, számtalan koncertet adva mindenütt. Megfordultak Dánia, Svédország, Oroszország, Ausztria és Magyarország koncerttermeiben, majd egy újabb út során Belgiumban, Svájcban és Hollandiában. Nápolyban 1843-1845 között Bochsa a Királyi Operaház (Regio Teatro San Carlo) igazgatója volt, ahol a társulatával két év alatt több, mint húsz operát adott elő háromszáz alkalommal.

A pár 1855 decemberében, az aranyláz idején érkezett Sydneybe. Bochsa mindössze egy koncertet adott itt, majd nem sokra rá elhunyt. A Camperdown temetőben temették el. Anna egy különös síremléket rendelt neki sokféle - állítólag saját magára utaló - szimbólummal és egy fekvő hárfával.

Bochsa sírja
(Kép: Wikipédia)

Nem tudni, hogy a sír Bochsa, Anna vagy a közös szerelmük emlékét idézi-e meg, hogy tényleg kusza vagy csak túl bonyolult. Mindenesetre szokatlan, hogy az adományozó neve nagyobb betűvel van rávésve, mint az elhunyté...

*

A 18-19. század fordulóján Franciaországban hamar meggyűlhetett az ember baja a törvénnyel, és a „hárfás szakmából”  jó néhányan voltak kénytelen Angliába menekülni. Elég csak Krumpholz hűtlen feleségére, vagy az egyébként teljesen ártatlan hárfakészítő zsenire, Érard-ra utalni. Nos, Bochsa nem tartozott az ártatlanok közé, sőt nem ismerünk más zenészt, aki ilyen súlyos büntetést kapott volna valaha. (Vagy tényleg kapott, és emiatt nem lett híres zenész...)

Bochsa a 19. században rendkívül megbecsült és népszerű szerző, illetve hárfaművész volt, ám balettjei, vígoperái és oratóriumai mára feledésbe mentek. Ennek oka sokak szerint az,  hogy bűncselekményei miatt Franciaországban sokáig nem lehetett színpadra állítani vagy kiadni ezeket. A hárfások viszont máig használják etűdjeit és hárfagyakorlatait, és a körükben ma is elismert és kedvelt szerző.



*
Frissítés:

Kalandos, botrányoktól sem mentes 1842. évi útjáról szól a Bochsa Magyarországon című cikkünk.