2011. június 27., hétfő

Hárfás remete a Vasárnapi Újság történetében

Az alábbiakban a Vasárnapi Újság 1855. január 21-i 3. számában megjelent és Nagyszőllős helytörténetéről szóló írás részlete következik. Természetesen azért, mert hárfával és hárfázással kapcsolatos.

A cikk több szempontból is érdekes. Gyönyörű shakespeare-i történetet mesél el, 19. századi nyelvezete és romantikus képei elbűvölőek, ezen kívül van némi lengyel vonatkozása is: a történetben említett Dobrze László királyunk (azaz a Mátyás után trónra került II. Ulászló) Krakkóban született 1456. március 1-jén.

Mivel első olvasásra kissé nehezen érthető a történet, íme röviden a sztori: egy ifjú és egy leány egymásba szeretnek, ám a haragban álló szülők nem engedik, hogy házasságot kössenek. A fiú a halált keresve háborúba megy, majd szörnyű fogságba esik. Tíz év után tér vissza jelentős mentális problémákkal küzdve, és hárfás remeteként egy barlangban él. Itt találkozik egykori szerelme leánytestvéreivel, de ismét a bősz atya tudomására jutnak a barlangi fejlemények...

A Vsárnapi Újság fejléce
(Forrás: EPA OSZK)

Mielőtt az izgalmas történetbe belefognánk, szólni kell néhány más érdekességről is. A Vasárnap Újság igazi néplap volt, képes ismeretterjesztő és irodalmi hetilap. Ez a cikk például olyan írások mellett jelent meg, mint a Vajjon a Vasárnapi Ujságban közzétett örökmozgony kivihető-e?, vagy a Háztartás; házi orvos rovat Mikép kell a burgonyát főzni? című írása. Egyébiránt nem ez az első írásunk, amiben a lap szerepel. A vándorhárásokról szóló írásban már megírtunk egy bizarr történetet az újság alapján.

Végül még egy. Az általános közvélekedés szerint a hárfa az ország három részre szakadása (1541), illetve a török kiűzése után (1686) német közvetítéssel terjedt el hazánkban. Ebben a történetben az ifjú „tatár-rabságban” tanult meg játszani rajta, és onnan hozta haza a hangszerét. Dobzse László 1490 és 1516 között uralkodott, ami korábbi időpont, a tatárok alatt pedig nyilván nem németeket, hanem törököket kell érteni. Persze az is lehet, hogy a hárfa - mint oly sok más esetben - nem is hárfa, hanem lant, citera vagy más efféle lehetett...


II. Ulászló
(Forrás: Wikipédia)
A második adoma ekképen következik: II-ik Ulászló vagy Dobzse László idejében szinte egy Perényi Ilka vonta magára kitünő szépsége által az akkori fiatalság figyelmét, de szivét egyedül egy délczeg levente birta, ki e nagy szerencsét kitünő szépsége de inkább jósága miatt nyerte el: e boldog lovag neve Huszt Gejza volt, fia a Mármarosban eső huszthvári kapitány ugyancsak Huszthnak; ő Perényivel rég öröklött családi haragban voltak, s távolról sem képzelék azt, hogy annak ellenére gyermekeik a legjobb viszonyban élnek egymással, eljöttnek vélték az időt, hogy szüleiket egymással kibékitvén boldogok legyének a világ szine előtt, de mennyire leverettek, midőn mindkét helyről tagadó választ kaptak!

Hajh de a szerelmet, melly igaz szivból ártatlanul kél, mi hatalom képes korlátolni? …. daczára az egymástóli vég eltiltásnak, ők mégis titkon több izben találkoztak, több titkos helyeken; igy még most is „Szerelem dombja” nevet visel azon széditő meredek tetején lévő domb, a Hark hegyen, mellyen át az ut Mármarosba vit át Vörösmart helység megett, honnét Ilka napszálltakor várta imádott Gejzáját, s hosszasan aggódva merengett Huszthvárra; s ha itt találkoztak, titkos utakon haladtak a már most csak vadak által lakott völgyekbe a Fekete-hegy tetőre, hol háboritlanul ömlengék és sirák el egymásnak kölcsönös fájdalmukat és szerencsétlen szerelmöket, mellyért a nép figyelmét ki nem kerülhetvén elárultattak a földes urnak, ki még boszusabban tiltá el őket egymástól örökre; a nép ezért nevezte el Szerelem völgyének az egyedül most már csak a vadászok és pásztoroktól ismert helyet.

Gejza a méltatlan számkivetés miatt majd mint őrült rohant el az atyai háztól, s még egy „Isten hozzád”-ot jött venni imádott Ilkájától a „Szerelem völgyében, hol egyszersmind örök hüséget esküdtek egymásnak a sirban is. „Igy boszultatik meg a fiu az apákban vétkeiért harmad és negyed iziglen!…

Mint párja vesztett oroszlán rohant ő az épen kifejlődött tatár-csatába, s keresve kereste a halált, melly a hőst megilleti, de nem lelé azt; míg végre egy ügyes fortély által ez ellentől, reánézve a halálnál százszorta iszonyubb rabszolgaságba hurczoltatott, honnét csak 10 év mulva szabadulhatván ki, mint zarándok jött haza, de fájdalom! emlékező tehetség nélkül s ugyszólván félőrülten, balcsillagzata s szivében a hon magnese öntudatlan is régi hazájához voná őt, s igy bolyongva az előtte már ösmeretben huszti váralatti remete lakban megtelepült, s a nap hosszát füvek ismeretében vagy kedves hárfája társaságában tölté, mit mesterül tanult el szerencsétlen fogságában. A várcselédség egészen elfogultan hallgatá a hárfa panaszos hangjait, s többnyire könnyezve válának el az ezentul látogatottabb remetelaktól.

Huszthnak ezenkivül még két szép leánya volt, kiknek szinte tudtokra esvén a remete érdekessége, kiváncsiságoknak ellent nem állhatván, séta ürügy alatt személyes tanui valának a nem tulzott hirnek; de mennyire meg voltak lepetve, hogy a hosszu szenvedés daczára milly deli szép férfiut fedeztek fel a semmit nem gyanitó férfiban, s a két testvér rokonszenvét hárfája, de apróbb szenvedélyteli előadásai által is magához bilincselé, s a részvét könnyeit csalá ki szemökből, míg ez a kisebb nővérnél ártatlan lágy szerelemmé változott; hisz nem tudta ő, hogy az bűn-e, ha egy kényur gyermeke egy igénytelen szivért dobog, s ez még is ugy volt azon időben. Az idő haladt, ők a kölcsönös szerelmet egymásnak megvallák, s élvezék azt gondtalan, azonban e gyakori érintkezés által emlékező tehetsége, elfeledt örök esküjével visszatért, de már késő vala, miután a különben is bősz atya őket gyakori eltünésök miatt – épen együttlétekkor, meglesvén – az ártatlan, de Huszth szerint a háládatlan vakmerő szerelmes remetét kedves leánykájával egy barlangban szerelemben kéjelegve találván, gyanus szivét kérlelhetlen rettenes boszura hevité, s az ártatlant még az nap a vár alatt lévő dombon lefejeztetni parancsolá, hogy példája legyen egy nyomorult földönfutónak, s hogy miképen merje máskor pilláját felvetni egy kényur gyermekére.


Benczúr Gyula: Hunyadi László búcsúja
1866
Olaj, vászon
147 x 121 cm
Magyar Nemzeti Galéria
(Forrás: Hung-Art)

…Hogy a tény erélyesen – de nem erényesen – végrehajtassék, ő maga is személyesen lement a gyászpad elibe, nem ingaták meg őt a jámbor remete igazolásai, nem ártatlanságának számos védői, nem leányainak éjnappali sirásai s a kisebbik gyakori ájulásai sem, a reá ki volt mondva a halál, s a vörösen sugárzó nap hunyásával a szép fő is legördült a Pirosdombon, melly az ártatlan vértől megfestve, mai napokig is szinét nevével együtt megtartotta.


Ebben a Janus Pannoniusról szóló cikkünkben korabeli magyar hárfás zene is hallható.