2011. június 2., csütörtök

Nicolas-Charles Bochsa (1789-1856)

Aki csak romantikus hárfazenéjét ismeri, nem is gondolhatja, hogy a szerző milyen viharos életet élt, miféle bűnök elől menekült a fél világon át. Bár életműve egy része ma már elfelejtett, a hárfások máig nagy becsben tartják és szeretettel emlékeznek rá.

Robert Nicolas-Charles Bochsa 1789. augusztus 9-én született a franciaországi Montmédy-ben, s örökölt zenei tehetségének köszönhetően pályáján gyorsan haladt előre. Apja, a Csehországból betelepült oboás,  Karl Bochsa hétéves korától tanította oboázni és zongorázni. 1807-ben felvételt nyert a Párizsi Konzervatóriumba, ahol Charles Simon Catel-től összhangzattant, Étienne Nicolas Méhul-tól zeneszerzést, a neves hárfás dinasztia tagjaitól, Marin és François Joseph Naderman-tól pedig hárfázni tanult.

Robert Nicolas-Charles Bochsa
Josef Kriehuber litográfiája
1842
(Kép: Wikipédia)
Tanulmányainak befejeztével 1812-ben feleségül vette du Crest márki lányát, aki Madame de Genlis, a híres író és hárfaművésznő unokahúga volt. Georgette Ducrest-től az ifjú hárfásnak két gyermeke született. Ugyanebben az évben Napóleontól első díjat kapott, amit később XVIII. Lajos megerősített. 1813-ban a Császári Zenekar hárfása lett és az Opéra Comique számára operákat kezdett írni. Mindössze huszonnégy éves volt tehát, amikorra már szinte mindent elért: legmagasabb szintű zenei képzés, jól fizető állás, barátság és rokonság a legnevesebb hárfásokkal, előkelő támogatók a legmagasabb körökből.

1817-ben pályája azonban hirtelen derékba tört. Történetéből egy kevésbé szimpatikus, ám annál valóságosabb balzaci kép bontakozik ki, ami nem mellékesen a mi korunknak is a tükörképe egyben. Mivel kedvelte a luxust, ezért életmódja finanszírozásához híres zenészektől (Berton, Mehul, Boieldieu, Nicolò) és befolyásos nemesektől (Decazes gróf, Wellington hercege) hamis váltók alapján nagyobb kölcsönöket vett fel, amelyeket nem tudott visszafizetni. Bochsa az ellene indított büntetőeljárás elől Angliába menekült, az esküdtbíróság pedig a távollétében 1818. február 17-én tizenkét év kényszermunkára és 4000 frank pénzbírságra ítélte. Családjával ekkor szakított és sohasem tért vissza Franciaországba.

Angliában kezdetben alkalmi hárfaoktatásból élt, tanította többek között Elias Parish Alvars-t, a későbbi európai hírű angol hárfa-virtuózt. 1821-ben hárfaprofesszori kinevezést kapott a Királyi Zeneakadémiába, ahová az éppen elszegényedő, de tehetséges Alvars-t magával vitte ösztöndíjat szerezve neki. 1826-ban azonban lemondani kényszerült az állásáról, mert a franciaországi elítélésére fény derült. Ekkor a londoni Királyi Színház zenei igazgatója lett, valamint az Olasz Opera vezetője.

1839-ben újabb botrányba keveredett. Megszöktette Anna Rivière-Bishop operaénekest, aki az „angol Mozart”-nak nevezett Henry Rowley-Bishop zeneszerző felesége és három gyermek édesanyja volt. A szerelmespár ezt követően Európa, Amerika és Ausztrália útjait járta, számtalan koncertet adva mindenütt. Megfordultak Dánia, Svédország, Oroszország, Ausztria és Magyarország koncerttermeiben, majd egy újabb út során Belgiumban, Svájcban és Hollandiában. Nápolyban 1843-1845 között Bochsa a Királyi Operaház (Regio Teatro San Carlo) igazgatója volt, ahol a társulatával két év alatt több, mint húsz operát adott elő háromszáz alkalommal.

A pár 1855 decemberében, az aranyláz idején érkezett Sydneybe. Bochsa mindössze egy koncertet adott itt, majd nem sokra rá elhunyt. A Camperdown temetőben temették el. Anna egy különös síremléket rendelt neki sokféle - állítólag saját magára utaló - szimbólummal és egy fekvő hárfával.

Bochsa sírja
(Kép: Wikipédia)

Nem tudni, hogy a sír Bochsa, Anna vagy a közös szerelmük emlékét idézi-e meg, hogy tényleg kusza vagy csak túl bonyolult. Mindenesetre szokatlan, hogy az adományozó neve nagyobb betűvel van rávésve, mint az elhunyté...

*

A 18-19. század fordulóján Franciaországban hamar meggyűlhetett az ember baja a törvénnyel, és a „hárfás szakmából”  jó néhányan voltak kénytelen Angliába menekülni. Elég csak Krumpholz hűtlen feleségére, vagy az egyébként teljesen ártatlan hárfakészítő zsenire, Érard-ra utalni. Nos, Bochsa nem tartozott az ártatlanok közé, sőt nem ismerünk más zenészt, aki ilyen súlyos büntetést kapott volna valaha. (Vagy tényleg kapott, és emiatt nem lett híres zenész...)

Bochsa a 19. században rendkívül megbecsült és népszerű szerző, illetve hárfaművész volt, ám balettjei, vígoperái és oratóriumai mára feledésbe mentek. Ennek oka sokak szerint az,  hogy bűncselekményei miatt Franciaországban sokáig nem lehetett színpadra állítani vagy kiadni ezeket. A hárfások viszont máig használják etűdjeit és hárfagyakorlatait, és a körükben ma is elismert és kedvelt szerző.



*
Frissítés:

Kalandos, botrányoktól sem mentes 1842. évi útjáról szól a Bochsa Magyarországon című cikkünk.