2011. július 27., szerda

Jean-Baptiste Krumpholz (1742-1790)

A hárfa legfényesebb korszakának egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Csak rövid élet jutott neki, mégis halhatatlanná vált. Megújította a játéktechnikát, zenét komponált, részt vett a pedálos hárfa tökéletesítésében, továbbá kiválóan játszott kürtön, oboán, hegedűn és brácsán is. Életrajzának egyetlen furcsasága van, ha jobban belegondolunk. Ő az egyedüli a kortársak közül, akiről nem maradt fenn adat, hogy hercegi vagy királyi kegyekért folyamodott vagy ármánykodott. Mintha tényleg csak a munkaért és a hangszerért élt volna.

2011. július 25., hétfő

Razglednicák (Radnóti Miklós)

Ez a bejegyzés hónapok óta hánykolódik a blog virtuális íróasztalán. Meglepő lehet, hogy éppen most, a gondtalan szünidő és nyári szabadságok idején közöljük. Az ok, hogy ilyenkor nyáron mindig ellátogatunk a Balatonkenesei Sós-hegyre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tájra. És a katonai temetőbe is, átérezni a lehetetlent, hogy egy ilyen nyugodt és szép helyen is meg lehet halni.

2011. július 20., szerda

Lágy utcazene hárfával

Szerencsére a gazdasági világválság Magyarországon még nem tart ott, ahol Kanadában. Ez abból is kitűnik, hogy most még meglehetősen kevesen mennek nálunk az utcára többmilliós hangszerükkel kalapozni.

2011. július 19., kedd

I. Hárfás tábor

2011. június 27- június 1. a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában megrendezésre került az I. Hárfás tábor a Camac Harps szponzorálásával.

2011. július 17., vasárnap

Kínai fokhagyma, Lady Gaga és a Czardas - felkötni a gatyót!

Sokszor mondják a kritikusok, a mindig okosok, hogy túlságosan is elönt minket, magyarokat a nemzeti büszkeség, ugyanakkor nem követjük eléggé a modern világ legújabb fejleményeit. Van tehát vád és önvád bőven, de mivel ez nem a politikai bulvár helye, rögtön a tárgyra térünk.

2011. július 14., csütörtök

Madame de Genlis (1746-1830)

Madame de Genlis a valaha élt egyik leghíresebb hárfás, ugyanakkor termékeny író és elismert pedagógus volt. Neve és munkássága azonban mára jórészt feledésbe merült, a hárfásokon kívül alig-alig emlékeznek rá. Mélyről indult és a királyi udvarig jutott el, világhírnevét tehetségének és szorgalmának köszönhette. Merthogy színes és kanyargós, néha már-már zavaros életutat járt be, amelynek nemritkán cselszövés és tragédia is a része volt.


Élete


Madame de Genlis portréja
(Forrás: Bebelio)
XV. Lajos uralkodása idején, 1746. január 25-én született a kelet-franciaországi Champéery kastélyban, Autun közelében. Elszegényedett nemesi családba érkezett, híresen tékozló apja katonatisztként szolgált. A kor szokásának megfelelően a keresztségben meglehetősen hosszú nevet kapott. Teljes neve apja és anyja után Stéphanie Félicité du Crest de Saint-Aubin volt. Házassága után Brûlart asszonynak, Genlis grófnőnek, illetve férje nemesi előrelépése után Sillery márkinénak is nevezték – volt tehát dolga a korabeli okmányirodának.

Stéphanie már gyerekkorában kitűnt éles eszével, tanulásvágyával és ragyogó hárfatudásával. Hatéves korában világi kanonissza lett, s tanulmányai során enciklopédikus tudást szerzett. A kanonisszák rendje egy – a pápa által elismert – női szerzetesi rend volt, leginkább nőneveléssel foglalkoztak. A világi kanonisszák kötelezték magukat, hogy férjhez nem mennek s engedelmeskedni fognak, a szegénységi fogadalom alól ugyanakkor fel voltak mentve. Mint látni fogjuk, hárfásunk élete nem egészen ezek szerint alakult.

1759-ben anyjával Passy-ba ment, ahol egy fontos műpártoló, Alexandre-Jean-Joseph La Riche de La Pouplinière (1693-1762) birtokán tanulhatott. Itt lett a hárfa- és zenetanára a méltatlanul elfeledett Georg Adam Gaiffre (németesen: Goepffert, kb. 1727-1809), akit kortársai „Dávid Király”-nak neveztek, és aki az akkoriban még nagyon újszerű pedálos hárfák mestere volt. A fiatal lány kiváló tanítványnak mutatkozott. Virtuóz technikára tett szert, s már ekkoriban átiratokat szerzett pedálos hárfára Rameau, Scarlatti, Händel és más szerzők csembalóra írt műveiből.

Stephanie apja csődbe ment és elhagyta a családot, majd a műpártoló támogató halála után nem sokkal, 1763-ban ő is elhunyt. Az özvegy két gyermekével szalonról-szalonra járt, ahol az ifjú hárfás nemeseknek és bankároknak pénzért zenélt. Anyját meg is gyanúsították, hogy gyermekét a magasabb körökbe való bejutáshoz használja fel. Sőt az is felmerült pletykaként, hogy nemcsak zeneszolgáltatásból élnek…

Akárhogy is, Stephanie még ebben az évben férjhez ment Charles-Alexis Brûlart de Genlis grófhoz, aki gránátos ezredesként szolgált, majd márki (őrgrófi) címet kapott. Férje nem akadályozta meg társadalmi előrehaladását, rangja inkább felesége segítségére volt. A házasságkötés után is folytathatta tanulmányait, illetve hárfás előadásait.

Stéphanie a hangszerével
(Forrás:Wikipédia)

1772-ben aztán élete nagy kanyart vett. Nem csoda, hogy néhány életrajzírója itt feladta, és a sok-sok név és bonyolult kapcsolat miatt töröltek a történetéből néhány érdekes részletet. Történt tehát, hogy nagynénjét, Madame de Montesson-t (1738-1806) titokban feleségül vette I. Orléans-i Lajos Fülöp királyi herceg (1725–1785). Nagynénje lelkes műpártoló, továbbá maga is kiváló énekes és hárfás volt. Befolyását felhasználva Stéphanie-t udvarhölgynek és a hercegi gyermekek nevelőjének neveztette ki II. Orléans-i Lajos Fülöp herceg (1747–1793) udvarába. A herceget a történelemből Égalité Fülöpként is ismerhetjük. Ezzel a hárfás a legelőkelőbb körökbe került 4000 livre éves fizetéssel, akárcsak a férje, aki a herceg testőrségében kapott kapitányi kinevezést 6000 livre-rel.

Hogy, hogy nem, de még ebben az évben a hercegi udvar Forges-les-Eaux fürdőhelyre utazott nyaralni, ahol Stéphanie Fülöp herceg szeretője lett. Kapcsolatuk évekig tartott, és egyik gyümölcsét Pamela (1777–1831) kisasszonynak hívták. Pamela-t születése után Angliában nevelték, majd mint a házvezetőnő fogadott lánya került vissza Franciaországba a szülői házba. Később angol férjet kapott, de férje, Lord Edward Fitzgerald 1798-ban meghalt a dublini felkelés idején. Pamela így élete jó részét özvegyként töltötte, és anyját, akivel nem volt jó a kapcsolata, alig egy évvel élte csak túl.

Mindez azért érdekes, mert Stéphanie Pamelától származó unokája, Marie Lafarge (1816-1852) ehhez hasonló magányos, mi több, tragikus életutat járt be. 1840-ben arzénes férjgyilkosság miatt perbe fogták és elítélték. A történetírók szerint az öreg és elszegényedett férj Marie-t kizárólag a hozománya miatt vette el és kutyául bánt vele, úgyhogy a kortársak közül sokak szerint kiérdemelte a sorsát. Azonban Fülöp herceg egyik törvényes gyermeke, I. Lajos Fülöp francia király (1773-1850) épp ezt a bűnügyet használta fel, hogy leszámoljon a „fattyú orleans-i ággal”, bizonyítva, hogy apjának törvénytelen gyermekei mind bűnözők. Miután Marie-t elítélték, a börtönben tüdőbajos lett, és nem sokra rá meghalt. Az ügy egy évszázadon át volt a francia bírák, ügyvédek, írók és művészek vitájának a tárgya, mígnem 1978-ban egy tudományos vizsgálat megállapította, hogy a férj valójában tífuszban halt meg.

Stéphanie-nak négy másik gyermeke is volt, róluk nemigen maradt fenn adat. A legidősebb, Caroline de Genlis (1764–1783) fiatal korában hunyt el. Az egyetlen fiú, Casimir (1768–1773) csupán öt évet élt. Hermine (1776-1822) valószínűleg szintén Fülöp gyermeke volt. Pulchérie-ről pedig mindössze annyit tudunk, hogy 1766-ban született és 1784-ben Jean-Baptiste Cyrus Adélaïde de Timbrune de Thiembronne (1757-1822) szabadkőműves tábornok vette nőül. Állítólag csak azért, hogy a fentebb már említett Madame de Montesson „nagynénivel” való intim kapcsolatát leplezze…

Memoárjai egy újabb kiadása.
Érdekesség, hogy a borítóképről - talán figyelmetlenség
miatt - őt magát levágták, s csak egy hercegi tanítvány és
egy cseléd látszik rajta.

Visszatérve hárfásunkhoz, ő a forradalom kezdetén, 1789 és 1791 között fenntartott egy szalont, ahol megfordult Fülöp, Talleyrand és az alkotmányozó nemzetgyűlés néhány fiatal tagja is. Mint sok felvilágosodott gondolkodású nemes, Stephanie is egyfajta megbecsülésben és védelemben részesült a nép egyes köreiben. A terror idején (1793) azonban férjét is és szeretőjét is – aki nem sokkal előbb még XVI. Lajos kivégzésére szavazott a Konventben – lefejezték, neki pedig menekülnie kellett Franciaországból.

Svájcba, majd 1794-ben Németországba utazott, s előbb Berlinben, majd Hamburgban élt. Berlini tartózkodását II. Frigyes Vilmos porosz király akadályozta. Irodalmi és zenei munkásságát az emigrációban is folytatta, sőt festett is. Csak 1801-ben, Napóleon engedélyével térhetett vissza a hazájába. A császár állítólag besúgóként alkalmazta, amiért 6000 frank életjáradékot folyósított neki. Ekkoriban fogott hozzá az íráshoz komolyan. Több mint 100 hárfás művet és 80 szépirodalmi, illetve pedagógiai könyvet jelentetett meg.

1815-ben, a Bourbon-restauráció idején élete megnehezült. Kizárólag az írásaiból és hárfatanításból élt, még alsóbb társadalmi osztályból származó gyermekeket is elvállalt. Hosszú pályafutásának köszönhetően viszont megélhette, hogy a valamikori legkedvesebb tanítványa, akit a sors kegyetlen játéka miatt a sajátjai helyett sajátjaként szerethetett, Franciaország királya lett. Ez nagy elégedettséggel töltötte el Stephaniet, bár ekkor már rég nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mivel a herceg csak nagy ritkán látogatta, s csak csekélyke járadékot folyósított neki.

Párizsban, 1830. december 31-én hunyt el, a Père-Lachaise temetőben nyugszik. Ravatalánál a párizsi egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja mondott beszédet: „Ahhoz, hogy tiszteljük és ünnepeljük Madame de Genlis emlékét, néhány szó is elegendő: a legnagyobb dicséret Franciaország trónján ül!”

Akkor még senki sem sejthette, hogy a király néhány év múlva igazi machiavellistaként leszámol majd a kis Marie-val, egykori nevelőjének unokájával.

Szerepe a hárfaművészetben

Hárfakészítő műhely az Enciklopédiából.
(Forrás: ArticHarp)
Mint virtuóz hárfás sokat tett a 18. századi Párizsban kifejlesztett új pedálos hangszer népszerűsítéséért. Sőt egy forrás szerint már az is sokat számított a szalonokban, hogy egy fiatal s üde teremtés játszott a hangszeren. Nyomában arisztokrata és gazdag polgári lányok tanultak zenét. Hárfaiskolájának különlegessége, hogy megpróbálkozott az ötujjas játékkal, ez azonban nem terjedt el. A kor nagy zeneszerzői közül Mozart és Krumpholtz is ajánlott egy-egy művet neki.

Tudjuk, hogy együttműködött a kor úttörő hárfaépítőivel. A legjobbaknak Solomon és Nadermann hangszereit tartotta, Lepin hárfáinak a hangját kedvesnek találta, a Cousineau-hárfákét meg szépnek, bár ezekről megjegyezte, hogy a mechanikájuk gyenge. Népszerűsítette a hazai, bordeaux-i húrokat is, szemben a túlságosan drága nápolyi és római húrokkal, melyeket akkoriban a legjobb minőségűeknek tartottak a világon. Szerepe volt abban is, hogy amikor a forradalom idején számos nagy értékű hárfát menekítettek ki Franciaországból európai udvarokba, népszerűséget szerzett külföldön is a hangszernek.

Neveléstan-pedagógia

A hercegi gyermekek nevelését modern módszereket, de sajátos elveket követve nagy odaadással végezte. A történelmet laterna magica segítségével, a művészetet és kézművességet modellekkel, a botanikát pedig természetben tett sétákon tanította. Már az is rendkívüli, hogy gondolatait könyvekben tette közzé.

Szalonjában a kor minden híres tudósa és filozófusa megfordult. Világszemléletét a vallásosság és a felvilágosodás eszméi együtt alakították. Különösen Rousseau nevelési módszerei voltak rá nagy hatással, de vele, Voltaire-rel vagy az enciklopédistákkal mégis szemben állt egyházellenességük vagy túlzó liberalizmusuk miatt. Munkái az abszolutista fényűzést megvető protestáns Angliában is sikert arattak.

Irodalom

Irodalmi munkássága a maga korában rendkívül népszerű volt Európa-szerte. Kritikusai szerint írásait hol a romantika és az érzelgősség, hol a frivolság és a szarkasztikus okosság, hol pedig az intolerancia és a fanatizmus jellemzi. Bár regényeit, novelláit, színdarabjait és verseit ma már nem olvassák, memoárjai ma is fontos források a korszak történelméhez.

Fontosabb művei a Pallas Nagylexikon alapján:

  • Les chevaliers du cypre, ou la cour de Charlemagne (Hamburg 1795, 1805)
  • Précis de ma conduise pendant la Revolution (Hamburg 1796) – saját védelmére írta
  • Mademoiselle de Clermont (Párizs 1802) – legnépszerűbb munkája
  • Souvenirs de Félicie L. (u. o. 1804)
  • Madame de maintenon (u. o. 1806)
  • Mademoiselle de La Fayette ou le siecle de Louis XIII. (u. o. 1813)
  • Mémoirs (10 köt. Párizs 1825) - fontos történelmi forrásanyag

Alakja az irodalomban

Nevét vagy alakját számos korabeli klasszikus örökítette meg, ami ha elismerést nem is, de ismertséget mindenesetre jelez. Honoré de Balzac az Elveszett illúziók-ban az érdekházasságával kapcsolatban tesz gúnyos megjegyzést. Lev Tolsztoj a Háború és béké-ben nevét gúnynévként említi, az érzéketlenség, szívtelenség és unalmasság szinonimájaként. Kazinczy Ferenc egy levelében dicsérte stílusát, ugyanakkor kigúnyolta az enciklopédisták és Rousseau elleni kirohanásait, valamint merev vallásosságát. Stendhal a Vörös és Fekete című regényében megemlíti. Surányi Miklós Széchenyiről szóló életrajzi írásában (Egyedül vagyunk) amiatt élcelődik rajta, hogy csúfsága és öregsége ellenére tekintélyes vagyonából húszéves szeretőt tart. Ráth-Végh István Az emberi butaság című művelődéstörténeti könyvében emlékirataiból idéz egy (nem róla szóló) történetet. Victor Hugo a Nyomorultak-ban szintén kikarikírozza, elmesélve egy történetet, amikor rövid időre zárdába vonult. Jane Austen az Emma-ban a gyermekek elkényeztetésével kapcsolatban a nevelési módszereit említi.

Források

2011. július 8., péntek

2011. július 5., kedd

Sébastien Érard: egy új weblap

Sébastien Érard a 19. század elejének egyik legnevesebb hárfakészítője volt. Életével és munkásságával már több cikkben is foglalkoztunk. Személyének most az ad aktualitást, hogy nem régiben weblapot indítottak, mely az emléke előtt tiszteleg.

2011. július 3., vasárnap

Madame de Genlis az irodalomban

Madame de Genlis a valaha élt egyik legnevesebb hárfás. Mélyről indult és nemcsak a 18. sz-i francia udvarba és főúri szalonokba jutott el, hiszen se szeri, se száma azoknak a világirodalmi alkotásoknak, amelyek alakját megörökítik.

Azt szerette, ha Stéphanie-nak szólítják, mondjuk volt miből válogatnia. Teljes leánykori neve Stéphanie Félicité du Crest de Saint-Aubin, házassága utáni nevei pedig Brûlart asszony, Genlis grófnő, illetve Sillery márkiné. 1746-ban született és 1830-ban halt meg. Nemcsak hárfával, de pedagógiával és szépírással is foglalkozott, mindemellett hercegkisasszonyok és kis hercegek nevelője is volt. Életrajzírói szerint 100 könyvet írt.

Ha a róla szóló magyar és külföldi cikkeket tekintjük, akkor leginkább a példátlanul gazdag életút rövid és szürke, nemritkán egyoldalú ismertetése tűnik fel. Ki a hárfaátiratait és hárfaiskoláját, ki a szépirodalmi műveit, ki pedig a pedagógiai-nevelési munkáit említi. Mintha nem is ugyanarról az emberről volna szó.

Bizonyos realizmusra törekedve most azt mutatjuk be, hogy milyen hírneve volt a hárfás írónak a maga korában, méghozzá más írók segítségével. Elöljáróban csak annyit, hogy a zseniális tanuló 16 éves korában ment férjhez Genlis grófhoz, későbbi márkihoz, és két gyermeket is szült szeretőjének, Chartres hercegének, a későbbi Égalité Fülöpnek…


Honoré de Balsac: Elveszett illúziók

Ez az a regény, amiben a modern nagyváros és kapitalizmus minden szennye elsőként megjelent, és ami nemzedékek óta sajnos alig-alig vesztett az aktualitásából. A kiragadott részletben hárfásunknak és férjének különös házasságára történik utalás, nem kevés huncutsággal. Mindazonáltal Balsac sajtóval kapcsolatos gondolata is időtálló.


„- Jaj azoknak, akiken az újság nem vitatkozik, s akiknek mindjárt kezdetben koszorúkat vág a fejéhez! Ezeket félreállítják egy fülkébe, mint egy szentet, s a kutya se ügyel rájuk többet - mondta Vernou.

- Azt mondják nekik, amit Champcenetz mondott Genlis márkinak, aki túlságos szerelmesen pislogott a feleségére: »Mehet, jó ember, maga már kapott« - szólt Blondet.”


Érdekházasság? Valószínűleg az volt, hiszen a férj 6000, az asszony pedig 4000 livre fizetést húzott a már említett Chartres hercegétől. Sajna, hárfásunk a francia forradalom idején mindkét jeles férfiút elvesztette, a vérpadon fejezték be életüket.


Lev Tolsztoj: Háború és béke

Nemrégiben írtunk már erről a csodálatos regényről a hárfa kapcsán. Következő részletében Madame de Genlis Európa-szerte ismert nevelési-erkölcsi tárgyú munkássága kerül szóba.


„Unalmas hallgatni - mondta Natasa sértődött, remegő hangon. - Mért kötekedik velem folyton? Te ezt sosem érted meg - fordult Verához - mert sose voltál szerelmes; neked nincs is szíved, te csak amolyan madame de Genlis vagy. (Ezt a gúnynevet, amelyet nagyon sértőnek tartottak, Nyikolaj adta Verának.) Csak abban telik örömed, hogy bosszúságot okozol másoknak. Felőlem kacérkodhatsz Berggel, amennyi jólesik - fejezte be gyorsan.

- Igen, de én nem fogok vendégek előtt szaladgálni egy fiatalember után...

- No, elérted, amit akartál! - szólt közbe Nyikolaj. - Elég sok kellemetlenséget mondtál mindenkinek, elrontottad mindőnk hangulatát. Gyertek a gyermekszobába.

Mint felriasztott madárcsapat, mind a négyen felálltak, és kifelé indultak.

- Ti mondtatok kellemetlenségeket nekem, én nem mondtam semmit senkinek - felelte Vera.

- Madame de Genlis! Madame de Genlis! - hallatszottak a kacagó hangok a másik szobából.”


Tolsztojnak tehát nem volt jó véleménye Madame de Genlis nagyívű erkölcsi munkásságáról. Mindenesetre ő is, akárcsak az orosz hercegi szalonok főrangú tagjai, ismerte azt.

A hárfás javára írandó viszont, hogy Angliában igen népszerű volt, Jane Austen is szerepeltette az Emma című regényében. Ismertsége, közkedveltsége egyrészt mély vallásosságából, másrészt a felvilágosodás eszméiből táplálkozott. Sőt egyes lexikonisták ma úgy tartják, hogy Rousseau nem kis mértékben éppen általa lett ismert és elismert a szigetországban.


Ráth-Végh István: Az emberi butaság

A hárfás előbb említett sajátos eszmerendszerének középpontjában a szegényekkel és elesettekkel szembeni könyörületesség állt. Persze hibát követ el, aki Madame de Genlis-ről és barátairól a jövőben azonnal Kalkuttai Boldog Teréz Anyára asszociál. Ahogy a katolikus hit és a házasságtörés, úgy az adakozókedv és a pazarló fényűzés is jól megfért egymás mellett a mindennapi életükben.

A ragyogó stílusú Ráth-Végh István büntetőbíró és hihetetlen műveltségű ember volt, nem mellékesen pedig Zipernovszky Mária hegedűművész férje. Szórakoztató írásai a fiataloknak különösen ajánlottak. Conti hercegének emberségéről és felvilágosodott politikájáról egy ízben már írtunk. Itt viszont egy nem túl okos cselekedetéről értesülhetünk.


„Madame Genlis mondja el emlékirataiban, hogy egy fiatal udvari dáma beszédbe elegyedett Conti herceggel, s megemlítette, mennyire szeretne miniatűr képet festetni kedves éneklő madaráról. Pár nap múlva kap a dáma a hercegtől egy teljesen egyszerű aranygyűrűt, közepén üveg, alatta madárnak remekbe készült parányi képe. Igen, de az üveg nem volt üveg, hanem laposra köszörült nagyértékű gyémánt.

Az asszonyság – DeBlot volt a neve – megköszönte a kedves figyelmet, de a gyémántot visszaküldte azzal, hogy ilyen drága holmit nem fogadhat el. A herceg válaszlevelében csak annyit írt, hogy mélységesen sajnálja a visszautasítást. Azonban a porzó, amelyet szárítás végett a tintára hintett, a visszaküldött és összezúzott gyémántnak a pora volt.”


Butaság volna ideírni, hogy mi is volt a „butasággal” Conti herceg célja.


„Gróf Dessewffy József bizodalmas levelezése Kazinczy Ferenczczel”

Ebben a levélrészletben Kazinczy Ferenc tesz említést Madame de Genlis irodalmi munkájáról Dessewffy Józsefnek. Neki sincs túl jó véleménye az asszonyról, számunkra mégis szerencsés, hogy nyilvánvaló népszerűsége miatt nem ment el szó nélkül mellette.

A levélnek különösen a régi, ma már mókásnak tűnő nyelvezete az érdekes, illetve, hogy Rousseau-t is említi: na most vagy a mai lexikonok tévednek Genlis asszony és Rousseau szellemi rokonságával kapcsolatban (lásd fentebb a Tolsztoj-írás utáni részt), vagy nagy költőnk olvasás közben egyszerűen bealudt és a filozófust Voltaire-rel keveri (aki heves egyházellenessége miatt valóban szemben állt vele).

Persze az is lehet, hogy Kazinczy - ellentétben a lexikonszerzőkkel - tényleg olvasott néhány könyvet Madame de Genlis-től...


„Január, 21-dikén.

Eddig múlatván itt a levél, még felbontom hogy egy epigrammát vethessek belé.

…Ismered-e Nouveaux Contes Moraux pár Mád. de Genlis? — Feleségem falja ezeket a regéket, s reá vett, hogy néhányat én is elolvassak, vagy végig hallgassam, midőn ő fenszóval olvas. — Az a nőstény író szép tónussal bír, de kiismerni, hogy nőstény író, s oh ha tudná szegény, hogy én (kinek szüfrázsával tudom keveset fogna gondolni) mint gyönyörködöm azokban az ő acharnírt emigránsi declamátióiban a philosophusok s encyclopaedisták ellen! Az a theologiai szelídség rendes szelídség. Ez a nőstényke, asszony és buzgó keresztyén lévén is, Rousseau-nak akasztófát méltóztatik adjudicálni, hogy lokaj korában egy pántlikát ellopott és Mariottra fogta, hogy azt ettől kapta ajándékban.”


Madame de Genlis egyik nagy hibája tehát merev gondolkodásmódja volt, ezenkívül meg, hogy más szemében a szálkát igen könnyen észre tudta venni...

Hogy ne essünk ugyanebbe a hibába, rögtön jelezzük, műveltsége egyáltalán nem volt felszínes. Még mint tehetséges és szorgalmas kanonissza komoly enciklopédikus tudásra tett szert. Ha mégis rossz következtetésekre jutott az írásaiban, az nem a félműveltség, hanem a gazdag élettapasztalatok miatt lehetett.

Victor Hugo: A nyomorultak

Ha bármi kétségünk lenne, hogy Madame de Genlis bonyolult személyiség volt, akkor ez a részlet biztos eloszlatja.


1820 vagy 1821 táján madame de Genlis, aki ebben az idő tájban kis időszaki folyóiratot szerkesztett Intrépide címen, engedélyt kért, hogy mint lakó beléphessen a Kis Picpus zárdába. Az orléans-i herceg őfensége ajánlotta. A kaptár felzúgott; a szavazó anyák csak úgy reszkettek; mert madame de Genlis regényeket írt. De kijelentette, hogy elsősorban ő maga kárhoztatja ezeket, és hogy most már elérkezett a rideg jámborság fejlődési fokára. Istennek és a hercegnek a segítségével bejutott. Hat-nyolc hónap múlva azonban távozott és azt vetette ürügyül, hogy a kert nem eléggé árnyékos. Az apácák boldogok voltak. Ámbár nagyon idős hölgy volt, még mindig hárfázott, mégpedig kitűnően.
Távozóban otthagyta a nyomát a cellájában. Madame de Genlis babonás és latinos műveltségű volt. Ez a két vonás eléggé jól jellemzi. Néhány évvel ezelőtt még látható volt cellája egyik kis szekrényének a belsejében, ahová pénzét és ékszereit szokta bezárni, ez az öt latin verssor, amelyeket saját kezűleg írt vörös tintával sárga papirosra, és amelyeknek, meggyőződése szerint, megvan az az erejük, hogy elriasztják a tolvajokat:

Három test, nem egyenlőn bűnös, függ a kereszten:
Dismas és Gesmas, s középütt a hatalmas egy Isten;
A pokolé nyomorult Gesmas, Dismas jut a mennyben.
Éltünk s javaink oltalma az egy igaz Isten.
Mondd csak e verseket, hogy tolvaj tőled sose csenjen.


Victor Hugo igen finom humorral jelzi a kritikát, s a hárfás mentségére legyen mondva, hogy ő még a könnyebb esetek közé tartozott.


Surányi Miklós: Egyedül vagyunk

A Wikipédián Madame de Genlis képeit nézegetve láthatjuk, hogyan lesz az egykori életerős és életvidám szépségből szikkadt csúfság, a rendkívüli energiájú fiatalból megkeseredett vénség. Úgy tűnik, hogy a közös emberi sors még a legnagyobbakkal is kegyetlenül el tud bánni. Erről szól Surányi Miklós következő regényrészlete.


„A szomszéd pavilonban Chateaubriand már azzal mulattatta Berry hercegnőt, hogy az orléans-i herceg apjának, Égalité Fülöpnek és Mme de Genlis-nak, a hercegi gyerekek nevelőnőjének szerelméről beszélt el intim részleteket.

- Az a vén sárkány volt a szeretője?
- Akkor még fiatal volt és szép.
- És most?
- Most rút, öreg és gazdag, de húszéves ifjúval jár jegyben.”



Jacques-Antoine-Marie Lemoine (1751-1824):
Madame de Genlis portréja
Olaj, vászon
64,6 x 53,3 cm

Adélaïde Labille-Guiard (1749–1803):
Madame de Genlis portréja
1790
Olaj, vászon
74 x 60 cm

Comtesse de Genlis
(n. a.)

(A képek forrása: Wikipédia)