2011. augusztus 31., szerda

Liszt, Érard és a hárfa (1811-2011) - A londoni út és az Új Grand Piano-forte

Liszt Ferenc 1811-ben született. Épp abban az évben, amikor Sébastien Érard piacra vitte találmányát, a duplapedálos koncerthárfát. Magyarországon, Franciaországban és a nagyvilágban most mindkét esemény 200. évfordulóját ünneplik kiállításokon, fesztiválokon és megannyi koncerten.


Ebben a sorozatban azt próbáljuk bemutatni, hogy milyen volt a kapcsolata a két nagyszerű embernek. Amikor megismerkedtek, Liszt mindössze 12 éves volt. A majd' 70 éves Érard mégis nagyra értékelte, olyannyira, hogy alig fél év múlva rábízta, mutassa be Londonban másik korszakos találmányát, a modern zongorát. A sorozatban idézett szemelvények Gál György Sándor (1907-1980) regényéből valók. Ő a könyv első részét úgy írta meg, mintha Liszt apjának, Liszt Ádámnak (1776-1827) az elveszett, de részben azért ismert naplójából lennének kiollózva.




1824. június első fele.

Szezon végére értünk Londonba, de azért sorra kapjuk a meghívásokat. Egy-egy estély öt guinea-t hoz a konyhára. Akad örvendetes kivétel is. A francia nagykövet estélyén 20 guinea-t kaptunk.

Minap összegeztem londoni bevételeinket. A végeredmény: 1376 váltóforint.

1824. június 22.

Keveset foglalkozom naplómmal. London rendkívül igénybe vesz. Napok, hetek alatt új nyelvet kellett megtanulnom. Mert az angolok fumigálják a németet és lenézik a franciát. Inkább végighallgatják angol botladozásaimat, mintsem megerőltessék magukat bármely idegen idiómával.

Végre sor került első önálló koncertünkre. Ugyanaznap, mikor Giuditta Pasta tartotta hangversenyét. A műértőknek tehát választaniok kellett — a világhírű énekesnő s az én kisfiam között. Zizire mégis kíváncsiak a szakemberek. Az első sorban, a hangversenydobogó közvetlen közelében, ott ült a zongoraművészet egész vezérkara: Clementi, Cramer, Ries, Neate, Griffin, Kalk-brenner, Cipriani, Potter és Latour.

Míg a közönség gyülekezik, a cédulát olvasgatom, amelyet az utcai járókelők között osztogattak:

FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM!
„NEW ARGYLL ROOMS”


„Master LISZT, a 12 éves, magyar származású művész tisztelettel értesíti az előkelőségeket, a nemességet és általában a publikumot, hogy jutalomjátékát 1824. június 21-én pontosan 8 1/2 órai kezdettel tartja, midőn is Sebastian Érard úr szabadalmazott új Grand Piano-fortéján játszik.

A zenekar főnöke Mr. Mori. Karmester: sir George Smart.

Jegyek fél guineá-s árban master Lisztnél kaphatók, Great Marlborough Street 18.”


Leteszem a nyomtatványt és ismét a koncertterem felé fordulok. Alig tíz percünk van még, s bizony a terem javarészt üres. Lehunyom a szemem: ez bukás. Most már csak a napi pénztár segíthet.

Ülök behunyt szemmel, kirekesztve magamból az üresen tátongó széksorok látványát. A zenekar hangolására csak felébredek, örvendetes eszmélés: a helyiség az utolsó néhány percben majdnem megtelt. Úgy látszik, ez londoni szokás: nem előkelő dolog túl korán érkezni. No, mindegy. A nehezén túl vagyunk — a jegyek csak elkeltek valamiképpen.

Zizikém fölényesen játszik, tudomást sem vesz a nagyfejűekről, a karmesterre rá sem néz: az első sorok hölgyeit bűvöli angyalmosolyával.

Műsor közben derül ki, hogy Signor Vimercati, a világhírű mandolinos is jelen van. Felajánlja, játsszák közösen Czerny „Di tanti palpiti" variációit. A siker leírhatatlan.

Végre elcsitul a taps: sor kerül a rögtönzésre. Ehhez persze szükség van a közönség segítségére is. De hát senki sem akar részt venni a játékban. Sir George Smart felszólítására — igaz, jókora szünet után — mégiscsak jelentkezik valaki: egy hölgy a Sevillai híres dallamát ajánlja rögtönzésre:

Zitti, zitti... !

Zizi (Istenem, milyen komédiás ez a gyerek) úgy tesz, mintha a dallamot keresgélné. Valósággal „kiütögeti" a melódiát, aztán a „Zitti, zittiből” fúga kerekedik, és a fúgából valami zenei építmény: a jobb kéz a témát játssza, a bal kromatikus hanglépcsőkön zökken lefelé: aztán a két kéz keresztezi egymást: a bal kéz „énekel”, a jobb meg végigsöpör a hangszeren: a hanghullámok egyre mélyülnek, egyre halkulnak... A befejezés elfoszló sóhajtás, csak a ritmus zakatol:

Zitti, zitti... !

1824. június 27.

Ez valóban nagy megtiszteltetés: a Royal Society of Musicians évi ünnepségét tartja. Zizit meghívják: vegyen részt a fesztiválon. Mint vendég és mint művész. Házigazdánk Samuel Sebastian Wesley, a királyi kápolna karnagya. Idős ember. Nagy muzsikus, nagy tudós. Úgy fogadja Zizit, mint egy királyi herceget. Mielőtt az ünnepi ebéd elkezdődne — ez egyébként az egyetlen műsorszám — Zizi húsz percig játszik az ország legelső muzsikusai előtt. Rögtönzés. A hallgatóság feláll, úgy ünnepli a fiamat.

1824. július 1.

A konkurrencia itt sem hiányzik. Mozart Britannicus: a kis Aspull (Manchesterből) és a kis Delphine Schaurot (Münchenből) ugyancsak erőlködik, helyesebben: a szüleik ugyancsak erőlködnek, hogy Zizikém sikerét elhomályosítsák. Ez persze lehetetlenség. Hála Zizi tehetségének és főúri jóakaróinknak. A minapi koncert után néhánysoros levelet kaptam. Aláírás: Esterházy Mihály herceg, Ausztria londoni nagykövete. Azonnal jelentkeztem a kegyelmes úrnál, aki igen nyájasan fogadott. Közölte velem, hogy érintkezésbe lépett őfelsége az angol király windsori udvartartásával. Elintézte, hogy Zizi játsszék a királyi család előtt.

Ma kénytelen voltam felkeresni az orvost. Cseppeket adott, s egy jótanácsot: hagyjuk el mihamarabb Angliát. A klíma igen ártalmas számomra.

Ma kaptam meg a windsori fellépés tiszteletdíját: 50 guineát. Sok pénz. De ennél is többet ér az emlék, őfelsége németül, angolul és franciául ismételgette: Ce petit surpasse Cramer ét Moscheles!



A londoni út

Lisztománia egy fura Érard-találmánnyal
(Bacskay rajza, 2011)
Már-már közhelyszerű a mondat, hogy a gyerekzseni, majd ifjú Liszt miféle hangos sikereket ért el Európa-szerte. Innen jön például Henrich Heine 1844-ből származó, rendkívül találó és máig jól hangzó kifejezése, a Lisztomania. A fenti részlet bepillantást enged felszínes tudásunk mögé, s megmutatja a fáradságos mindennapokat. Feltűnnek benne a mára teljesen elfeledett vetély- és pályatársak, az extázisig jutott közönség, az improvizáció, a kacérkodás, az udvari élet hatalmasságai - de egy magyar támogató is.

Itt kerül először említésre a könyvben Liszt Ádám betegsége, ami korai halálát okozta. Amikor elhunyt, Érard-ék családtagként tekintve Lisztre felajánlották neki, hogy költözzön véglegesen hozzájuk. A fiatalember azonban az önállóságot és a felnőtté válást választotta, és egyedül bérelt lakást. Talán ez is az oka, hogy nem maradt pusztán gyerekzseninek.

Említésre kerül a pénz is, ami Liszt életében igen különös szerepet játszott. A kis Zizinek volt olyan koncertje Londonban, amin többet keresett, mint amennyi nagyapjának huszonöt évi jövedelme volt... A felnőtt Liszt ugyanakkor Munkácsy Mihályhoz hasonlóan rendkívüli adakozó volt, s életének egy pontjától kezdve már sem a fellépésekért, sem a tanításért nem fogadott el pénzt.

Ebben a részben ismét, és most már név szerint is említésre kerül Érard csodazongorája. A hangszerész legnagyobb újítása a double échappement-nek nevezett rendszer volt. Ez lehetővé tette, hogy a játékos egymás után nagyon gyorsan meg tudjon szólaltatni egy hangot, utat nyitva a virtuóz zongoristák előtt. Érard-zongorán - ha nem is a New Grand Piano Forte-n - játszott egyébként Beethoven, Haydn, Mendelssohn és Verdi, sőt állítólag néhányszor a Pleyel-zongorák legnagyobb híve, Chopin is.

Végül a nyelv. Sokszor elhangzott a vád, hogy Liszt nem tanulta meg „rendesen” a magyart. Ugyanakkor ismert, hogy egészen kiskorától kezdve tanult angolul és franciául, a németet pedig anyanyelvként bírta. A londoni úton írt egy levelet Pierre Érard-nak. Ez alapján ma úgy tartják a zenetörténészek, hogy már 12-13 éves korában egészen rendkívüli volt a francia tudása. Gál, az író, ebben a részben nyilván azt kívánta érzékeltetni, hogy a szorgalmas tanulás mellett családi örökség is volt a nyelvérzéke.


Forrás:
  • Gál György Sándor: Liszt Ferenc életének regénye. Zeneműkiadó, Budapest (1979), 720 o.

További regényrészletek: