2011. szeptember 7., szerda

Liszt, Érard és a hárfa (1811-2011) - Világhír és tüske

Liszt Ferenc 1811-ben született. Épp abban az évben, amikor Sébastien Érard piacra vitte találmányát, a duplapedálos koncerthárfát. Magyarországon, Franciaországban és a nagyvilágban most mindkét esemény 200. évfordulóját ünneplik kiállításokon, fesztiválokon és megannyi koncerten.


Ebben a sorozatban azt próbáljuk bemutatni, hogy milyen volt a kapcsolata a két nagyszerű embernek. Amikor megismerkedtek, Liszt mindössze 12 éves volt. A majd' 70 éves Érard mégis nagyra értékelte, olyannyira, hogy alig fél év múlva rábízta, mutassa be Londonban másik korszakos találmányát, a modern zongorát. A sorozatban idézett szemelvények Gál György Sándor (1907-1980) regényéből valók. Ő a könyv első részét úgy írta meg, mintha Liszt apjának, Liszt Ádámnak (1776-1827) az elveszett, de részben azért ismert naplójából lennének kiollózva.




1878 nyara

Ünnepi este a világkiállítás zenepavilonjában. Elöl a fejedelem: Liszt abbé, és mögötte a hívek, „alattvalók” uszája. Persze a magyar pavilon előtt megállapodnak kissé, már csak a mester iránti megkülönböztetett tiszteletből is. A magyar kiállítás kellős közepén a Rózsavölgyi-cég kottái. Van ott minden: csárdás, keringő, opera, operett, katonazene, magyarnóta, szerepel ott szerző is jócskán: Erkel, Mihalovich, Mosonyi, Aggházy — csak egy zeneköltő neve hiányzik: Liszt Ferencé.

Az öreg abbé szájában megkeseredik az íz. Még az éjszaka haragos levelet meneszt Rózsavölgyinek. Csak épp postára adja, már meg is bánta az egészet. Kivel vitázik? A Zsedényi Edékkel, Jankovich Miklósokkal? Neves és névtelen szövetségeseikkel? A levelet már nem vonhatja vissza, de néhány perc múlva mindörökre elfelejti. Hogyan is foglalkozhatnék ilyen ostoba históriákkal, mikor ifjúsága, gyermekkora kopogtat be szállodai szobája ajtaján:

— Liszt abbé urat keresem — lép be hozzá egy diákforma ifjú. Be is mutatkozik: — A legifjabb Érard vagyok. Nagyapa azt üzeni, hogy nagyságodat várja régi lakosztálya...

Liszt abbé párizsi kísérője, Hubay Jenő így számol be a párizsi tartózkodásról:

„Érard a pompás lakáshoz egy tágas koncerttermet is csatolt. Minthogy Lisztet mindenki látni óhajtotta, a mester teadélutánt rendezett, melyre a párizsi szellemi és művészi világ jó néhány kiválóságát hívta meg: ott volt Victor Hugo, Alphonse Daudet, Sardou, Gounod, Thomas, Reyer, Saint-Saëns, Massenet, Lala, Carolus Durant, Benjamin Constant és számos egyházi és politikai kitűnőség. Csodálatos, hogy mesterünknek milyen hihetetlen presztízse volt, és milyen szuggesztív fölénnyel mozgott ebben a kivételes, világhírű emberekből álló társaságban.”



Világhír és tüske

Nagyot ugrottunk az időben, Liszt már az Érard-család más nemzedékeinek a vendége. Nem csoda, az 1823-1878 közötti időben több generáció is váltotta egymást a cég élén.

A regényrészlet valós történelmi tényeken nyugszik. Ami fontos, hogy megmutatja, a világhír ellenére az idős Lisztnek is szinte naponta meg kellett küzdenie az elismerésért és a sikerért a cselezéssel, pletykálkodással, kisebb-nagyobb ármányokkal szemben.

Hiba volna ugyanakkor valamilyen magyar sajátosságnak, nemzeti átoknak gondolni a versengést, a konkurensek harcát. Ez minden nációban megvan, hiszen az emberi természet és társadalom része. Ha kisebb is volt az ellenfelek tehetsége, némi fényért ők is jogosan küzdöttek maguknak. Baj akkor van, ha a kenyérharc vagy a művészeti csatározás butaságba, gyűlölködésbe, önpusztításba csap át. Sajnos Rózsavölgyiéknek ebben az esetben nem sikerült elkerülni ezt a hibát.

Tényleg intő példa, minden mai hárfásnak is.


Forrás:
  • Gál György Sándor: Liszt Ferenc életének regénye. Zeneműkiadó, Budapest (1979), 720 o.

További regényrészletek: