2011. november 21., hétfő

„Hydrospatial City” - Interjú Gyula Kosicéval

TÁRSMŰVÉSZETEK

Gyula Kosice író, költő, szobrász és teoretikus. Idén töltötte be a 87. életévét, kisebb megszakításokkal gyermekkora óta Argentínában él. A művészeti életbe a negyvenes évek elején kapcsolódott be. Részt vett a MADI művészeti csoport megalapításában, később egyéni program alapján dolgozott. A világon az elsők között alkalmazott neon fényforrásokat absztrakt objektekben, készített fény- és vízmobilokat. Pályafutása során félszáz egyéni és félezer csoportos kiállításon szerepelt. Művei köztereken, múzeumokban és magángyűjteményekben minden kontinensen megtalálhatók.


– Jól gondolom a neve alapján, hogy magyar és szlovák gyökerei vannak? Beszél ezeken a nyelveken?

– Egy magyar-zsidó családban születtem 1924-ben Kassán, ami akkor már Csehszlovákiához tartozott. Három fiú közül én voltam a második. Anyám, Eta Berger, gyönyörű asszony volt gyönyörű szemekkel, a vonásait sok-sok évvel később a lányaimban fedezhettem fel. Apám, Josef Falk szabó, a felmenőink pedig svájci órások voltak. Édesapám az első világháború kegyetlenkedéseit közvetlenül a fronton szenvedte végig. Amikor a háborúnak vége lett, az új ország, amibe került, már csak a morzsája volt az egykori Osztrák-Magyar Monarchiának, amibe született. Tudta, hogy lesz egy második háború is, és az ettől való félelem emigrációba kergette. Egyedül vágott neki szerencsét próbálni. Miután sikerült gyökeret eresztenie, értünk küldött, és mi, a család, 1928 elején érkeztünk utána Buenos Airesbe.

Az eredeti anyakönyvi nevem egyébként Fallik. A névcsere úgy történt, hogy a háború után összeírás volt, és a hivatalnok átírta az apám nevét, hozzáadva egy l-t és egy i-t az eredeti Falkhoz. Valaha beszéltem magyarul, de a szüleim halála után, ami tízéves koromban történt, lassan elfelejtettem a nyelvet. A halálukkal nagyon nehéz idők jöttek. Munkába kellett állnunk a testvéreimmel, és nem tudtam befejezni még az elemi tanulmányaimat sem. Autodidakta vagyok.

Hydrospacial City

– Mi terelte a művészet felé?

– Hosszú történet, hogy hogyan kerültem ebbe a világba. Már tizenhárom évesen egy csomó verset írtam, és megismertem egy híres költőt, Alberto Hidalgo-t. Ahogy cseperedtem, egyre több művésszel kerültem személyes kapcsolatba. Szobrászokkal, költőkkel, írókkal, zenészekkel. Ezért kezdett érdekelni a szobrászat, de hangsúlyozom, hogy soha, semmiféle akadémiai tanulmányt nem folytattam.

Egyszer a kezembe került egy könyv, és azt hiszem, hogy ez volt az első igazi találkozásom a modern művészettel. Ez döntötte el, hogy ne a valóságot próbáljam meg ábrázolni, ez nyitott nekem kaput az absztrakció felé. Innentől kezdve a De Stijl és a Bauhaus, illetve az absztrakt, non-figuratív művészek vonzottak. Például Kandinszkij, Kupka, Moholy-Nagy és Van Doesburg. Természetesen Picassót is ismertem és tanulmányoztam, ám a futuristák és kubisták közül leginkább Juan Gris rajzainak geometriája, Boccioni szobrainak dinamizmusa és a Balla festményein látott mozgás hatott rám.

Ahogy említettem, nagyon érdekelt Vaszilij Kandinszkij, vele együtt pedig az orosz konstruktivizmus. Már a kezdetektől éreztem, hogy inkább a konstruktív, geometrikus absztrakció vonz, és nem a lírikus absztrakt. Mindazonáltal nem voltam közömbös az akkorra már nagyon uralkodóvá vált szürrealizmus iránt sem. Lehetetlen is lett volna közömbösnek maradnom, mert azokban az években szinte letaglózott Breton és Aragon harcos költészete. Rimbaud és Lautréamont iránti csodálatom szintén közös a szürrealistákkal, kettőjüket a közös elődeinknek tartom. Mélyen tudtam azonosulni azzal a művészi-erkölcsi parancsukkal, hogy a költő tegye láthatóvá magát.

Pleximodell

– A MADI egy baloldali kötődésű művészeti mozgalom.

– Sohasem voltam egy politikus alkat, de máig hiszem, hogy a művészet hatással lehet a politikára. Ezért is mondom, az lenne a legjobb, ha „hidraulizálnánk” a politikát… De félre a tréfával. Inkább baloldalinak tartom magam, bár ami mostanában Latin-Amerikában zajlik, azt nem igazán nevezhetjük szocializmusnak. Az biztos, hogy Chavez nem szocialista.

– Azt hiszem, nem kerülhetjük meg a MADI alapításával kapcsolatos kérdéseket.

– Ez egy igazán hosszú és zavaros történet. Az Arturo magazinnal indultunk 1944-ben. Arden Quin, Edgard Bayley és én voltunk a szerkesztők. A borítót Tomas Maldonado készítette, de az ő munkájában tagadhatatlanul volt valami „ösztönös”, ami nem igazán felelt meg egy olyan újságnak, amelyik az elméleti írásaiban szürrealizmusellenes volt. Nos, a magazin utolsó cikkét az uruguayi Rhod Rothfuss írta. Munkájának címe „A Keret: az aktuális művészet egy problémája” volt. Rhod Rothfuss volt tehát – és nem Arden Quin vagy én –, aki felvetette, hogy hagyjuk el a régi „window-to-reality”-keretet, hogy az absztrakt, konstruktivista művészet új képformákat hozzon létre.

Az első közös kiállításunkat 1945-ben Enrique Pichon Riviere házában tartottuk. A nevünk ekkoriban Art Concrete Invention volt. A kiállításon Rothfuss, Eitler, Arden Quin, Valdo Wellington és jómagam vettünk részt a legújabb műveinkkel. A köztünk lévő ideológiai, művészi és személyes ellentétek azonban néhány hónap alatt akkorára nőttek, ami az eredeti társaság feloszlásához vezetett. Ennek során Maldonado, Iommi, Lozza, Hlito, Bayley, Villalba és mások, akik inkább a Max Bill-féle historikus konkrét kezdeményezésekkel tudtak azonosulni, kiváltak, hogy Concrete Art-Invention Association néven megalakítsák a saját csoportjukat. Nagyjából meg is maradtak aztán a hagyományos képformánál: a derékszögű, sík négyszöget klasszikusként kezelve, premisszaként ünnepelték az optikát.



– Jelentős irodalmi munkássággal rendelkezik, életrajza szerint 15 könyve jelent meg. Teoretikus és verseket is ír. Nem korlátozza a nyelv?

– A spanyol az a nyelv, amin megtanultam írni és olvasni, és lényegében beszélni is. A nyelvi korlátokat igazán nehéz megkerülni. A hatvanas években néhány évig Párizsban éltem, de aztán visszamentem Argentínába a lányaimmal. Az ottani tapasztalatok alapján még azt is elmondhatom, hogy rajtam bukott meg a régi bölcsesség: senki sem lehet próféta a saját hazájában… Ma úgy néz ki, hogy az országok a földrajzi és a politikai határokkal együtt el fognak tűnni. S ki tudja, hogy a nyelvekkel mi lesz?

– Mit jelent Önnek a fény és a víz? Anyagok vagy energiák? Felületek vagy terek? Vagy valamilyen szimbólumok?

Agua Comunicante
– Ezeket így mind együtt, ahogy mondja. Amikor négyéves koromban anyám Buenos Airesbe hozott, a tengeri út során ezek hatottak rám a legerősebben. Végtelen tömegű vízre és fényes csillagokkal teli fekete égboltra emlékszem. Akkor éreztem meg, hogy semmi sem állandó a világban, hogy minden folyamatos mozgásban van. Az élmény miatt aztán nem is térhettem ki az elől, hogy a munkáimban a mozgást, a vizet és a fényt használjam. Ezek az élet erői. A Nap a maga fényével és melegével teszi lehetővé, hogy az élet gyarapodjék a bolygónkon. A víz fontosságáról napjainkban szinte nem is kell beszélni. Sokszor elmondtam már, hogy jobb lenne, ha a Földet Vízbolygónak neveznénk, hiszen a felszínének több, mint a háromnegyedét ez az elem borítja, és nem „föld”. Ezekből a gondolatokból eredeztethető a műveim egyetemessége is. Bárki megértheti őket, mivel nem mások, mint efféle párbeszédek az élettel.

– Mi a kapcsolata napjainkban a képzőművészetnek, az építészetnek és a költészetnek?

– Látható, hogy a népesség nő, hogy előbb-utóbb az emberiség „kinövi” a Földet. Számomra nyilvánvaló, hogy újfajta városokra, újfajta városfejlődésre lesz szükség. A „Hydrospatial City” éppen hogy a művészet és az építészet összetalálkozása. Ez tudományosan lehetséges. Amikor látogatást tettem a NASA-nál, az akkori igazgató írt nekem egy levelet, amiben azt mondja, hogy a koncepció megvalósítható, a műszaki-tudományos feltételei adottak. De a „Hydrospatial City” egyben költészet is. Kísérlet arra, hogy a világot líraivá tegyük, ami meg azt jelenti, hogy az esztétikai koncepcióinkat a mindennapi életben is megvalósítjuk.

– Sokan mondják, hogy a művészet véget ért.

– Aki a művészet haláláról beszél, az valószínűleg a történelem végében is hisz. Ez egy nagyon posztmodern gondolat és gondolkodási mód. De az ember nem képes megállítani a történelmet, és nem állíthatja meg a művészet fejlődését sem. Igen, valóban vannak dilettáns és középszerű művészek, akiknek a művészetfelfogása mindössze annyi, hogy az alkotás árucikk, a vételárból pedig kiegyenlíthetik a számláikat. A művészet azonban sokkal több ennél.

– Mit gondol, a technológiaváltással nem lesznek használhatatlanok a művei? Mennyi ideig maradhatnak ezek fenn?

– Évszázadokig is fennmaradhatnak. Csak egy konnektorra van szükség, meg hogy időnként kicseréljék a vizet és az égőket.

– Pénzügyi okokból Magyarországon valószínűleg nem megvalósíthatók az olyan monumentális alkotások, mint amilyeneket Ön is készít. Kik és hogyan segítik, hogy megvalósuljanak a tervei? Mit tanulhatunk az argentin kormánytól, gyűjtőktől és művészektől ezen a téren?

– A közelmúltban a Buenos Airesben működő Szlovák Nagykövetség megvette az egyik monumentális munkám tervét Kassára. Később úgy döntöttek, hogy inkább Pozsonyban építik meg. Remélem, hogy minél előbb elkezdik a munkát. Általánosságban elmondhatom, hogy nem kaptam hivatali segítséget sem az argentin, sem semmilyen más kormánytól. Az életem folyamán mindig mennem kellett, s bármilyen akadály került is az utamba, én végeztem a dolgomat. Persze mindig voltak segítőkész emberek, és nekik nagyon hálás vagyok. Amúgy meg nemcsak monumentális munkáim vannak, hanem kisebb méretű alkotásaim is.

Gyula Kosice és Victor Vasarely 1958 körül

– Ma egy új világ van kialakulóban. Ön szerint Ázsiát tényleg érdekelheti az európai vagy a dél-amerikai kultúra?

– Erősen hiszek a művészet egyetemességében. Ázsiáról csak a saját tapasztalataim alapján nyilatkozhatok. 1982-ben meghívtak Japánba, a Hakone Múzeumba, hogy rendezzek egy nagyszabású kiállítást a „Hydrospatial City” alapján. Igazi sikere volt. 1988-ban pedig a XXIV. Nyári Olimpia szervezőbizottsága kiválasztott néhány más művésszel együtt, hogy állítsak fel egy monumentális szobrot a szöuli Olimpiai Parkban. A munka címe Victory volt.

– Ismeri a mai kelet-európai művészetet? Kiket vagy mit tart fontosnak?

– Művészi értelemben szinte apámnak tekintem Moholy-Nagy Lászlót. Nemrégiben egy munkával tisztelegtem az emléke előtt. Szintén nagyon érdekel Victor Vasarely munkássága. Készítettem is vele egy interjút annak idején, és a weblapomon található egy közös fényképünk. Sajnos, nem igazán ismerem a kortárs kelet-európai képzőművészetet. Viszont sokat hallgatom Ligetit!

(Ammann Gyöngyi)

További források:



(Az interjút itt rövidítve közöltük, részben terjedelmi okokból, részben pedig azért, mert a MADI alapításával kapcsolatos történeti kérdések a társművészetek iránt érdeklődő hárfásokat nem érintik.)