2011. november 9., szerda

Utcai vándorhárfás

Ismét utcazenészekről, pontosabban egy 19. századi budapesti utcai hárfásról lesz szó. Több  írást közöltünk már ebben a témában (pl. Vándorhárfások, Magyar hárfakészítők, Éneklő koldus vagy Harfenjule), úgyhogy kár lenne tagadni, tényleg ez az egyik kedvenc témánk.

„Utczai hárfás Pesten.”
(Eredeti képaláírás)
Sajnos a rajzoló neve olvashatatlan, és
az újságíró nevét sem tüntették föl.
Az itt olvasható írás a Vasárnapi Ujságban jelent meg az 1870-es évek elején. Éppen annyi idős, mint a Pest, Buda és Óbuda egyesítésével született gyönyörű fővárosunk, Budapest.

Annak köszönhetően tudjuk közreadni, hogy a Magyar Elektronikus könyvtár jó néhány évfolyamát digitalizálta az egykori népszerű újságnak. Igyekeztünk a korabeli írásmódot megőrizni, ami miatt talán nehezebb az olvasás, ám a szöveg szépsége is megmarad.

Érdekessége még, hogy egy igen aprólékos rajz is tartozik hozzá, ami a fényképezés elterjedése előtt fontos hírlapi technika volt. Az élénk fantáziájú grafikusok bármilyen tájat, embert, történelmi eseményt vagy technikai újdonságot képesek voltak láthatóvá tenni a már akkor is kíváncsi olvasóknak. Sőt tűzvészek, áradások és más bulvártémákat is nagy-nagy tehetséggel színesítettek a képeikkel, nyilván a laptulajdonos legnagyobb örömére...

Ezt a képet tehát úgy érdemes nézni, hogy a korabeli művész „fényképszerűen” akarta megörökíteni a leírt jelenetet. Ebből pedig az következik, hogy kiment a helyszínre, aminek köszönhetően most egy 130 évvel ezelőtt élt magyar vándorhárfás valós vonásait láthatjuk!


Fővárosi képek.

Utczai hárfás.

Az utczaszöglet sok embernek lett már kenyérkereső műhelye.

Ez a megélhetés utolsó appellatorium fóruma, melyhez mindenki csak akkor folyamodik, mikor már másutt mindenütt elvesztette azt a pörét, a mit a sors ellen puszta fennmaradhatásaért, lételeért viselt.

Ne menjetek oly érzéketlenül az utczaszögletek könyörületre hivó siralmas élő szobrai előtt; hátha akad köztök olyan, a ki egy dicsőbb, magasztosabb multnak a fennmaradt romja, a kinek talán egész élete egy nagy, egy nemes eszmének volt szentelve s az eszme, melyért küzdött, lehet hogy talán diadalmaskodott is, hogy fönragyog, — mig ő neki, a ki küzdött érte, a ki életét áldozá neki, ott van helye az utczaszögleten, s most reszkető kézzel kalapot emel előttetek, holott ti nektek kellene előtte kalapot emelni.

Csonka honvéd, megvakult öreg néptanitó lehet az, a ki ott áll az utczasarkon, szomoru jeléül annak, hogy az az utczasarok több könyörülettel bir, mint az emberek szive, az nyitva áll mindenkinek, ez zárva van az előtt, a ki részvétért kopogtat.

Egy szegény öreg ember ez időszerint állandó lakója a pesti utczaszögleteknek. Azokat keresi leginkább, melyek közel vannak a templomhoz. Mert a ki templomba megy, talán mégis visz valamit szivében a keresztyén erényekből, a miknek alapja: „Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat.”

Ez az öreg ember dérütötte vén fejével, az idő viszontagságai által megviselt ábrázatával, melyen annyi a barázda, megroskadt termetével, merev, világtalan szemeivel meginditó egy látomány. Ki volt, mi volt szegény azelőtt? nem tudja azt senki, talán ő maga sem, mert hiszen mikor ő hasznosabb munkás tagja volt az emberiségnek, olyan régmult idő, hogy oda talán már a meggyengült emlékezet se hat vissza. A kinek az ő látásán sem esik meg szive, annak nem lehet szive.

Ő nem közönséges koldus, a ki ingyen kér. Ő meg akar szolgálni érte. Egy rozzant vén hárfa borul az ölébe, öreg napjainak egyetlen vigasztalója, kenyérkeresője, atyja, fia, egész családja, mindenkije az az érzéketlen öreg fa. Annak a hurjai rezgik el az ő néma panaszát, azokkal regéli el szomoru sorsát, azokkal kér, azok által könyörög. Ha közelgő lépteket hall, reszkető ujjaival közéje ragad a reszkető huroknak, szomoru, elhaló, bánatos dalokat penget rajta, majd egyszerre, mintha valami régi emlék vidám derűje szállana meg lelkét, átcsap a vigba s játszik hárfája hurjain ifju hévvel, tüzzel, hogy a ki nézi, a vig dalt — még szomorubbnak találja.

Ott fekszik előtte a földön a fölfordult kalap. A ki elmegy mellette, nem állhatja meg, hogy egy-két krajczárt ne dobjon bele, nem a nótáért, de isten nevében, és még sem ingyen.

A hárfa, az a hű pályatárs, a jó barát el fogja kisérni gazdáját a sirig és még azon is tul talán: árából kikerül a koporsóra való.


Természetesen ezzel azonban még nincsen vége. A kép hátterében a Gellért-hegy látható az 1870-es években még nagyon új Citadellával. A látószög alapján úgy sejthető, hogy a hárfás valahol a Pesti Barnabás utca környékén, esetleg a Vigadónál muzsikálhatott. A történeti hűség kedvéért megemlítjük, hogy mai képét a rakpart csak később nyerte el, ekkoriban még éppen csak hogy elkezdődött az építkezés. A környéken egyébként több templom is áll. Például a Belvárosi Nagyboldogasszony Templom, amiről kevesen tudják, hogy a legrégebbi pesti épület. Zsigmond kezdte építeni és Mátyás-korabeli részei talán ma is látszanak a hetes buszról, ha a szmog be nem takarja.

Jobban megnézve a képet azonban feltűnhet, hogy a hárfás nem a jobb, hanem a bal vállán tartja a hangszerét, és a háttérben látszó üzlet felirata is visszafelé olvasandó: A DÁMA (?). A kép tehát fordítva került az újságba, ami az akkori nyomdatechnika miatt nagyon is elképzelhető.

Ha digitálisan tükrözzük a képet, ezt látjuk:

A kép helyes nézete

Így nézve a rajzot viszont úgy tűnik, hogy a grafikus a mai Szabadság-híd közelében zajló eseményt örökített meg. Mivel nyugat épp a hegy felé esik, ezért a hosszú árnyékokból még azt is kiolvashatjuk, hogy valamikor a késő délutáni órákban leste ki a hárfást.

A helyszín egyébként nem valószínűtlen, hiszen itt volt a híres halpiac és kikötő, az akkori város talán legforgalmasabb színtere. Kár, hogy igazán gazdag ember csak kevés fordult meg errefelé, inkább kiskereskedők, fuvarosok és háztartási cselédek jártak ide bonyolítani az üzletet. Az meg már szinte támadás a lapíró és tolla ellen, hogy a környéken - talán épp a kereskedelmi tevékenység miatt - sajnos egyetlen templom sem állt...

Forrás: