2012. június 6., szerda

Hárfa-koncertek Anasztáziával

2012. június 7., 18.00

Orosz Kulturális Központ (1062 Budapest, Andrássy út 120.)

Opera Fantáziák és Parafrázisok

Razvaljajeva Anasztázia - hárfa, Tóth Zsuzsanna - fuvola



Műsor:

G. Donizetti / D. E. Thomas: Parafrázis a "Lammermoori Lucia" című opera témáira

Ch. Gounod / E. A. Walter-Kühne: Fantázia a "Faust" című opera témáira

G. Verdi / F. Liszt / E. A. Walter-Kühne: Parafrázis a "Rigoletto" című opera témáira

P. I. Csajkovszkij / E. A. Walter-Kühne: Fantázia az "Anyegin" című opera témáira

G. Bizet / F. Borne: Fantázia a "Carmen" című opera témáira


A belépés ingyenes.

***

2012. június 8., 15.45

Lotz terem, Alexandra Párizsi Nagyáruház 1. emeletén (1061 Budapest, Andrássy út 39)

Délutáni hárfa koncert

Közreműködik: Kincs László, zongora

G. Verdi / F. Liszt / E. A. Walter-Kühne: Parafrázis a "Rigoletto" című opera témáira
L. Spohr: Variációk "Je suis encore dans mon printemps" témára
P. I. Csajkovszkij / E. A. Walter-Kühne: Fantázia az "Anyegin" című opera témáira

A belépés ingyenes.

***

2012. június 8., péntek 19 óra

Szekszárdi Német Színház (Garay tér 4.)

Hárfa-gitár est



Razvaljajeva Anasztázia – hárfa, Környei Miklós – gitár

Zongorán közreműködik: Pregun Tamás

Műsor:

Mertz: Gebeht, Elegie

Giuliani: Concerto

Ginastera: Sonata – Scherzo, Finale

Hindemith: Szonáta

Rameau: La Dauphine, L'Egyptienne

Spohr: Variations "Je suis encore dans mon printemps"

Walter-Kühne: Fantázia

Montsalvatge: Fantázia

Jegyár: 1200Ft, nyugdíjas/diák 800Ft

***

2012. június 16. 20.30h - 23.00h

Magyar Nemzeti Galéria, Barokk terem

(Budavári Palota, Budapest, Szent György tér 2.)

Múzeumok Éjszakája

Műsoron: Bach, Rameau, Daquin, Scarlatti, Fauré, Glinka, Hasselmans, Hindemith, Mcsedelov, Parish-Alvars, Spohr, Walter-Khüne művei

További információ az MNG honlapján:

http://www.mng.hu/programnaptar#2012-06-16

2012. május 2., szerda

A IV. Országos Hárfaverseny eredményei

Megkaptuk a IV. Országos Hárfaverseny eredményeit, melyet az alábbiakban közlünk. Zárójelben a felkészítő tanárok és intézmények neve olvasható. Gratulálunk minden résztvevőnek és a felkészítő tanároknak is. Mint látható, az elmúlt időszakhoz képest örvendetesen nőtt a hárfázni tanulók száma, és ez a sokféle áldozatot felvállaló szülők érdeme is. Reméljük, hogy minél többen elmennek majd a helyezettek közös koncertjére, melyet a MÜPÁ-ban fognak tartani!

I. korcsoport

Kiemelt nívódíj

  • Barker Luca Eleanor (Gulyás Csilla, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola
  • Budapest)
  • Czeglédy Karin Ágnes (Szederkényiné Horváth Márta, Aelia Sabina Zeneiskola Budapest)
  • Csák Hanna Bíborka (Gulyás Csilla, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Budapest)
  • Ferge Elizabet (Pertorininé Haraszthy Márta, Molnár Antal Zeneiskola Budapest)
  • Kim Min Yang (Batta Judit, Farkas Ferenc Zeneiskola, Budapest)
  • Óvári Ambrus (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)
  • Pintér-Rápa Titanilla Anna (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged))
  • Szauer Bianka (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)


Nívódíj

  • Kevei Bori (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)
  • Nagy Bettina (Kiss Tünde, Weiner Leó Zeneiskola Budapest)
  • Szöllősi Küne (Gulyás Csilla, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Budapest)


Dicséret

  • Horváth Jázmin Hanga (Kutor Noémi, Andor Ilona Zeneiskola Budapest)
  • Jámbor Dorottya Sára (Kocsis Ágnes, Kodály Zoltán Zeneiskola Debrecen)
  • Kádár Katalin Anna (Kocsis Ágnes, Kodály Zoltán Zeneiskola Debrecen)


II. korcsoport

Kiemelt nívódíj

  • Mészáros Kinga (Szederkényiné Horváth Márta, Aelia Sabina Zeneiskola Budapest)


Nívódíj

  • Berényi Luca (Kocsis Ágnes, Kodály Zoltán Zeneiskola Debrecen)


III. korcsoport

Kiemelt nívódíj

  • Mikus Adrienn (Gulyás Csilla, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Budapest)
  • Szabó Anna (Kiss Tünde, Molnár Antal Zeneiskola Budapest)
  • Szilágyi Zsuzsanna (Szilágyi Kinga Katinka, Egressy Béni Zeneiskola Budapest)
  • Varga Patrícia (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)


Nívódíj

  • Gáll Isis (Scholz Erika, Pászti Miklós Zeneiskola Biatorbágy)
  • Kocsis Zsuzsanna (Csukásné Kun Anikó, Fasang Árpád Zeneiskola Budapest)
  • Óvári Kinga (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)
  • Szöllősi Vágó Panna (Csukásné Kun Anikó, Fasang Árpád Zeneiskola Budapest)


Dicséret

  • Bertalan Eszter (Szederkényiné Horváth Márta, Aelia Sabina Zeneiskola Budapest)
  • Juricsky Dorka Afrodité (Kutor Noémi, Bartók Béla Zeneiskola Vác)
  • Parragi Flóra (Pertorininé Haraszthy Márta, Molnár Antal Zeneiskola Budapest)


IV. korcsoport

Kiemelt nívódíj

  • Olasz Flóra (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)
  • Tóth Bettina (Gorbunova Natalia, Király-Kőnig Péter Zeneiskola Szeged)


Nívódíj

  • Somorjai Kinga (Gulyás Csilla, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Budapest)


Dicséret

  • Oszlár Ildikó (Kutor Noémi, Bartók Béla Zeneiskola Vác)


Szakközépiskola

I. korcsoport

  • I. helyezett (Kiemelt nívódíj) - Jenei Erzsébet (Batta Judit, Bartók Bél a Zeneművészeti SzkI. Budapest)
  • II. helyezett (Nívódíj) - Goda Sára Anna (Kiss Tünde, Weiner Leó Zeneművészeti SzkI. Budapest)
  • II. helyezett (Nívódíj) - Sipos Boglárka Enikő (Batta Judit, Bartók Bél a Zeneművészeti SzkI. Budapest)
  • II. helyezett (Nívódíj) - Szombathy Anna (Kiss Tünde, Weiner Leó Zeneművészeti SzkI. Budapest)
  • III. helyezett (Dícséret) - Halaj Vanda (Bélyei Adél, Richter János Zeneművészeti SzkI. Győr)


II. korcsoport

  • III. helyezett (Dicséret) - Mericske Nikoletta Barbara (Nagy Katalin, Szent István Király Zeneművészeti SzkI. Budapest)


*

A kiemelt nívódíjban részesült zeneiskolás és szakközépiskolás növendékek fellépési lehetőséget kaptak: 2012. November 16-án játszanak a MÜPA üvegteremben.

Valamennyi versenyző, gálán fellépő vendég, német szereplők, a felkészítő tanárok emlékplakettet, a nevező intézmények, a támogatók emléklapot, a díjazottak oklevelet, valamint a támogatók felajánlásából származó díjakat vehettek át.

A szakközépiskolások „Líra” utalványt kaptak.

2012. április 15., vasárnap

Mandel Róbert: Magyar Népi Hangszerek (részlet)

Tavaly az első Hangszerek Napja alkalmából mutattuk be Mandel Róbert csodálatos könyvét, a Hangszercsodákat. A cikkben egy videó is látható a szerző hangszerekről szóló, egyszerre szórakoztató és tudományos igényű előadásából.

Részlet Mandel Róbert Hangszercsodák c.
könyvéből
Most egy másik könyvből közlünk egy részletet, mely a népi hangszerekről, illetve a hárfa magyarországi elterjedéséről szól. Köszönjük Mandel Róbert hozzájárulását a közléshez, egyúttal ajánljuk a művet mindenkinek, aki érdekes történeteket, érdekes eszközöket, s még érdekesebb embereket akar megismerni!

A könyvet a Kossuth Könyvkiadó adta ki, ahogy több más Mandel-könyvet is. Internetes megrendelés esetén jelentős kedvezmény vehető igénybe a kiadó weblapján. Angol nyelven is megjelent, és a sok szép gyönyörű kép miatt akár ajándékba is adható. Kevés hasznosabb ajándék képzelhető el külföldi ismerősöknek, ami egyben kultúránkat, történelmünket is hirdeti. Főbb adatai:

Mandel Róbert: Magyar népi hangszerek

ISBN 978-963-09-5743-4
230 x 300 mm
176 oldal
színes illusztrációkkal, fotókkal



Feltehetően a vadászok íjából átalakított hárfa az emberiség egyik legrégebbi hangszere lehetett. Az egyiptomi sírok belsejében talált több ezer éves domborműveken és falfestményeken gyakran ábrázoltak íjszerűen meghajlított, egyik oldalukon bőrrel fedett, üreges hangszekrénnyel rendelkező, vagy egymáshoz hegyesszögben összeillesztett húrtartó rudakból készült íj- vagy szöghárfákat. A bibliai zeneszerszámok között elsőként említett kinnor húrjait a legkorábbi leírások szerint egy háromszög alakú fakeretre feszítették, de a Dávid király hárfájának is tartott hangeszközt egy lapos hangszertestből, két íves merevítőkarból és a húrokat tartó keresztrúdból összeépített líraszerű zeneszerszámként is ismerték.

A legkorábbi európai hárfaábrázolások a 8. század végén faragott monifeithi pikt kőtáblán, valamint a 816-835 között megírt karoling zsoltároskönyv, az Utrecht Psalter pennával rajzolt ábrái között találhatóak. A szerelmet és a lovagi erényeket megéneklő középkori nemes dalnokok, a trubadúrok, trouvère-ek és a Minnesängerek még kisméretű, hordozható hárfákat használtak, de a gazdagon díszített itáliai és spanyol reneszánsz instrumentumokat többnyire már a földre támasztva, ülő testhelyzetben szólaltatták meg. A 17-18. századi barokk hárfákon versenyműveket és kamaradarabokat játszottak, sőt kisebb együttesekben — a basso continuo részeként — akár kísérőhangszerként is alkalmazták. A cseh-német-osztrák határ környékén élő böhmerwaldi hárfások és a hegedű-hárfa-bőgő összeállításban muzsikáló bajor és osztrák zenekarok a 17. század közepe óta a tiroli Hakenharfét (kampóshárfát), vagy népszerűbb nevén große Zupfgeigét (nagy pengetős hegedűt) használták. A svábországi Donauwörthben tevékenykedő Jacob Hochbrucker 1720-ban készítette el a legelső pedálos hárfát, amelyen játék közben is lehetett a húrozat hangmagasságát változtatni. 1 A német származású párizsi zongorakészítő mester, Sebastian Érard (Erhard) 1810-ben szabadalmaztatta a 42 húros, 7 pedállal ellátott kettőspedálhárfát. Annak ellenére, hogy a Sebastian Erard Harp & Piano Forte Maker nevű vállalkozást 1890-ben végleg felszámolták, a cég örökösei egy kis londoni üzletben még az 1930-as években is árulták hangszereiket.

Részlet a könyvből

A tiroli Volksharfét Magyarországra a 19. század első felében betelepült osztrák cigánymuzsikusok hozhatták magukkal. A ritkán hallható hárfások mindenhol nagy feltűnést keltettek. Ágai Rudolf, művésznevén „Porzó” az 1909-ben megjelent Utazás Pestről-Budapestre című könyvében a Ráczfürdő környékén szerzett különös zenei élményét így írta le:

„Ott, ahol legmélyebbre ereszkedik le a Gellért lába, a Blondel-stíljével kellemesen kiváló szerb templom szomszédságában kuczorgott régebben, hivalkodik ma Ráczfürdő. Teremtő Isten! Milyen víg, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban. És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül! A hévíznek zápszaga összeelegyedett konyhán sistergő és rotyogó ételek zsírgőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malaczot, csibét, bárányt; és ott csurgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon, a megköpülyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, aki a bőr és köröm túltengésének vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt beretválták az apát, amott vastag üstökét nyírták a gyereknek, mialatt a szorgalmas pinczér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort. A lépcső gádorához támasztott asztalkán a Mariandl szerencsejáték, amolyan primitív roulette járta és mellette egy kancsal, aprószemű duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet — hatvan éve hallottam utoljára — de el nem felejthetek.

Így dalolt:

Ei du varafluchte Müchl’,
Kost’ mi die Müchl’ so vüll!
Hab’ i’ ersecht „amol g’mohl’n,
Mus’ i’ scho’ wiederum zohl’n
Ei du varafluchte Müchl’!” 
2

A hárfa ugyan nem tartozott a magyar nép legjellegzetesebb instrumentumai közé, de a múzeumokban őriznek olyan egyszerűbb, házilag kivitelezett példányokat is, melyeket egyértelműen népi hangszereink közé sorolhatunk. Két hangszerész mestert ismerünk, akik vélhetően a hozzájuk javításra került külföldi példányok alapján saját tervezésű hárfákat is készítettek. A dunántúli hárfás családból származó Gertner János 1945 után tizenöt pedálos hangszert épített, melyek közül többet zenész testvéreinek adott el. A Mohácson letelepedett mester hárfáira összesen 38 húrt feszített, melyeket részben maga sodort, részben cselló- és gitárhúrokból szedett össze, de jobb híján különböző vastagságú telefonkábeleket is használt. A pedálok lenyomásakor a hangszertesten kívül futó műanyag huzalok a hangolószögek alatt sorakozó kampókat úgy forgatták el, hogy azok a húrokat pont félhangnyi távolságban rövidítették meg. A Gertner család tagjaiból alakult hárfaduó a Balaton környéki éttermekben és csárdákban még az 1960-as években is gyakran hallható volt. Wuchinger Gáspár pesti műhelyében lényegesen jobb körülmények között készíthette hangszereit. A lenyomás után oldalra beakasztható pedálok a testen belül vezetett, műanyaggal bevont fémdrótokkal — L alakú, merev fémlapkák közbeiktatásával — mozgatták a hangolókampókat, így a precíz építésű mechanika sokkal megbízhatóbb volt. Az egyik budapesti kisvendéglőben az 1980-as évekig muzsikáló Wuchinger mester saját építésű hárfáján kizárólag valódi hárfahúrokat használt, így játéka a klasszikus hárfa-művészek virtuozitásával vetekedett.3

1 Schickhaus, Karl-Heinz: Über Volksmusik und Hackbrett in Bayern. BLV Verlagsgesellschaft, München, 1981.
2 Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestről-Budapestre 1843-1907, Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből. A Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Kiadása, Budapest, 1909.
3 Kovalcsik Katalin: Népi hárfák Magyarországon — Két hangszerkészítő mester. Zenetudományi dolgozatok, 1980. 115-130.


További érdekességek a szerzőről:

2012. április 13., péntek

Razvaljajeva Anasztázia (1986-)

Néhány héttel ezelőtt jelent meg interjúnk Razvaljajeva Anasztáziával. Szokásunk szerint most egy rövid életrajzot közlünk róla, amelyben összefoglaljuk a legfontosabb adatait.

Élete


Anasztázia 1986-ban született Oroszországban, a messzi északon fekvő Murmanszkban. 1993 óta él Magyarországon, a szüleivel költözött hozzánk még gyerekként. Hétévesen kezdett hárfázni tanulni édesanyjától, Gorbunova Natalia szegedi hárfaművésztől. Nyolcéves korában Felletár Melinda lett a tanára a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumában. Ezt követően a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hárfaszakán tanult, ahol 2011-ben végzett Vigh Andrea tanítványaként. 2010 novemberében bekerült az egyetem tehetséggondozó programjába, 2011 óta pedig az egyetem doktori iskolájának (DLA) a hallgatója.

Számos nemzetközi hárfaversenyen vett részt. Eredményei közül a Nemzetközi Arles-i Kamarazenei Versenyen 1999-ben megszerzett ezüstérem és a 14. Nemzetközi „Petar Konjovic” Zenei Versenyen 2009-ben elért aranyérme a legfontosabb.


Nemzetközi mesterkurzusokon olyan világhírűhírű hárfaművészekkel vett részt, mint Isabelle Moretti, Xavier de Maistre, Marielle Nordmann, Jana Bouskova, Marie-Pierre Langlamet, Germaine Lorenzini, Ion Ivan Roncea, Susanna Mildonian, Milda Agazaryan, David Watkins, Elinor Bennett, Isabelle Perrin, Maria Graf, Anna Verkholantseva, Erika Waardenburg és Willy Postma.

Szóló- és kamaraesteket adott a Budapesti Orosz Kulturális Központban (2007), a Fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban (2007-2009), a Szegedi Korzó Zeneházban (2009), a Magyar Nemzeti Galériában (2008-2011), a Szegedi Móra Ferenc Múzeum dísztermében (2010), az Ari Kupsus Gallery Szalonban (2010), a Gödöllői Királyi Kastélyban (2010-2011) és a Magyar Rádió Márványtermében (2011).

Szerkesztőként közreműködik blogunk és a hozzákapcsolódó Facebook-oldal készítésében.


Hárfaversenyek

Hárfafesztiválok
  • 2010 - Kecskeméti Kodály Fesztivál
  • 2010 - Nemzetközi Hárfafesztivál Belgrádban
  • 2010-2011 - Nemzetközi Gödöllői Hárfafesztivál
  • 2011 - Budapesti Tavaszi Fesztivál
  • 2011 - II. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál

Díjak
  • 1999 - II. díj a Nemzetközi Arles-i Kamarazenei Versenyen (Franciország), Kocsis Krisztinával alkotott fuvola-hárfa duóért
  • 2009 - I. díj a 14. Nemzetközi „Petar Konjovic” Zenei Versenyen, Belgrádban (Szerbia)
  • 2011- Junior Prima Díj

Publikáció, interjú

Források:

2012. április 11., szerda

Melankólia (Hamvas Béla)

Idén a költészet napját rendhagyó módon nem egy költővel és verssel ünnepeljük. Különösebb oka nincs ennek, ahogy egy már általunk is idézett költő mondotta volt, „a világ csak hangulat”. Ennyi.

Az alábbi írás minden idők egyik legfontosabb, mégis agyonhallgatott, s emiatt szinte teljesen ismeretlen magyar filozófusától, Hamvas Bélától származik. Ő jó néhány éven át Zuglóban, az Erzsébet Királyné útján lakott. A szomszéd házban egy vendéglő üzemelt, ahol meg a fiatal Szabó Gábor pengetett. Elképzelni is nehéz, hogy milyen hangulata lehetett errefelé az ötvenes éveknek...




Tehát egy Hamvas írás következik, a Fák c. műnek egy részlete. Feltűnik benne Dürer, akinek címerében székely kapu látható, egy hárfa és persze egy fenyőfa is. Ez utóbbi minden bizonnyal a legkedvesebb a hárfásoknak minden hasonló néma, zöld óriás közül, hiszen ebből készül a hangszer lelke, a rezonáns.

Más különben az említett vendéglőtől egy saroknyira élt néhány éven át József Attila. Itt írta meg 1933-ban A város peremén-t.


Melankólia

Ez a fenyő ott állt a forrás mellett Alsótátrafüreden, a volt Zichy-kastély mellett. Körülötte csupa kicsiny termetű fa, a környéken ő a legmagasabb. Ágait részben a kastély konyhaépületére borítja. Földje fekete, puha és termékeny. A mellette levő forrás üde ömlése az egész vidéket tápláló nedvességgel árasztja el. Nincs benne semmi fáradtság, mert az az ernyedtnek látszó erőtlenség, amivel ágait elereszti nem fonnyadt és nem beteg. Az ott lakók úgy hívják, hogy szomorú fenyő.

Albrecht Dürer: Melankólia
rézkarc
31 cm × 26 cm
1514 körül

Környezetében nincs, ami szomorúságra okot adhatna, jó föld, védett hely, nedvesség, ellenfél hiánya. Magában a fában éppoly kevés az ok, háromszor olyan magas, mint a ház, törzse hibátlanul szép, kivéve néhány gyantacsomót, ami azt jelenti, hogy apróbb sebeket kapott - semmiség. Nincs benne még neuraszténia sem, mert hiszen ez a nyavalya mindig valamilyen elszürkülésben és elszíntelenedésben jelentkezik. A fenyő sötétzöld, tehát jóvérű és jóidegű lény. Csak szomorú. Nem az égbe néz, hanem maga elé mered, vagyis azt a pontot nézi, amit a szomorú lények néznek. Keserűség nélkül, zaklatottság nélkül, indulat nélkül, csaknem szenvedélytelenül. Állatok szomorúsága nem látszik másutt, csak a szemükön. Vannak fogságban élő majmok, néha megunják a pojácaságot és maguk elé néznek. Olyan nézés ez, hogy a ketrec elől egyszerre minden néző eltűnik. Fáradt öreg lovak, az utcán, ha várakoznak, ebbe az irányba néznek. Dürer Melankóliája is ide néz.

Ez az ide, ez az itt, ez a hová nem belül van. A világban levő hely. Az egész fa ezt nézi. Minden tűje, minden ágacskája, koronája, törzse, az élet végtelen szomorúságát nézi, talán azt, hogy milyen szörnyű a magány, de azt, hogy milyen árat kell fizetni, ha az ember feladja. Talán azt, hogy milyen jó érzéketlennek lenni, mert akkor legalább távol van. De milyen jó elmerülni a valóságban, mert akkor közvetlenül kap mindent, örömet, mámort, vidámságot, szenvedést, főképpen szenvedést. Milyen jó mindez és milyen rossz. A fenyő szomorúságában nincsen vád. Nem von felelősségre senkit, tudja, hogy ez nem olyasmi, ami elintéződik, ha azt mondja, ez az ok. Nincs ok. Egyszerűen így van. Nem magyarázza se vér, sem alkat, se jellem, sem emlék, se sors.

Van az életben valami megrendítően szomorú, s az, akinek erre szemében könny gyűlik, nem tudja, ez a szomorúság milyen megváltoztathatatlan. Szeretne szenvedni, szeretné, ha mindez mélyen belevágna és fájna, szeretné, ha legalább belebetegedne, és milyen jó lenne belehalni. De annyira szomorú, hogy már nem is szenved, nem fáj semmi, nem beteg, nem sóhajt, nem türelmetlen, azt se tudja, akarja vagy nem akarja, azt se, hogy mindegy, vagy nem mindegy. Már nem is céltalan. Nem az öröm és boldogság hiány, mert hiszen akkor fájó űr lenne, tér, amiben nincs semmi. Ez a szomorúság sűrű és masszív, égő és áradó, egyfajta súly, amit elviselni tudni éppen annyi, mint szomorúnak lenni. Túl lenni síráson és kínokon, csalódáson, összetörésen, megalázáson, bukáson, magányon, betegségen. Túl lenni halálon -, szomorúnak lenni: itt lenni minden értelem nélkül, magában hordva azt, amiből sohasem lesz semmi, belenőni a megsemmisülésbe, tudva, hogy minden öröm olyan gyümölcs, amely éppen ott, ahol a legédesebb ízt várja, ott benn, a közepében keserű.

Dehogy háborodik fel rajta! - dehogy dühöng érte! - dehogy lázad! Ha még ott tartana, hogy a menekülésnek ezeket a módszereit használni tudná, ha olyan módon tudna megszökni a szomorúságtól, hogy felháborodik, dühöng és lázad. Milyen fölösleges minden ellenállás, milyen szánalmas minden szökés. Ha még lenne kedve, vagy legalább kedvetlen lenne. Ha még hinne a keménységben, vagy legalább hinne. Ha még szeretni tudna valamit, vagy legalább szeretne, vagy ha tudna. Ez a mély sötét gödör mindent elnyelt, s ő belenéz, nyugodt és mozdulatlan, kavargás nélküli feketeség mered elótte, feneketlen és végtelen éjszakai mélység. Belenéz, s az űr nem is vonzza, nem is húzza, éppoly kevéssé, ahogy nem riasztja el, nem fél tőle, nem örül neki, nem kéjeleg benne, nem akar túl lenni rajta, nem vágyódik utána, csak belenéz és szomorú és szomorú. Under all earth runs water, under all life runs grief, az egész föld alatt víz folyik, az egész élet alatt szomorúság. Az élet alatt nyugvó sötét és mozdulatlan tó, az élet megnézi arcát e tóban és szomorúságot néz magának és iszik belőle és szomorúságot iszik. Ha a fenyő ágain átfúj a szél, ez az éjszaka-hangszer megszólal, ez a feketezöld hárfa, milyen mosolytalan hang ez. Hogy ég benne a sötétség. Milyen elviselhetetlenül nehéz hang, milyen puha, és hogy árad, elönti a forrást, a házat, a többi fát, a rétet, az egész erdőt, a sziklahegységet, bársonyos tollkezével megsimogatja őket szeretet nélkül, részvét nélkül, szánakozás nélkül, vigasztalás nélkül, öröm nélkül, s erre maga elé mered, a domb, a hegy, a patak, a szarvas, a fajdkakas, az egész táj alatt szétnylik a föld, s a világ arca megjelenik a sötét tükörben.



Végül itt egy csodálatos videó a sokszor leszólt és elátkozott szocializmus idejéből Kovács Katival és Szabó Gáborral. Azt mutatja meg, hogy az alkotó ember minden körülmények között képes nagy alkotásokat létrehozni; sem a szegénység, sem a személyes vagy a kollektív elnyomás, sem a melankólia nem képes végképp elhallgattatni őt.


2012. április 8., vasárnap

Palmiry - kis adalék a lengyel-magyar barátsághoz

Ez az írás nem hárfákról és hárfásokról szól. Mégis helye van itt a blogban, hiszen húsvét van, nemrég ünnepeltük a Magyar-Lengyel Barátság Napját, s hamarosan jön a katyńi évforduló. A cikket a magyar-lengyel hárfás házaspár által alapított New York Harp Ensemble emlékének ajánljuk; büszkék vagyunk, hogy Magyarországon mi írunk először Palmiry-ról.


Az elmúlt években sok minden került be a magyar köztudatba arról, amit összefoglalóan katyńi vérengzésnek nevezünk. Számos írás született róla, és évről-évre egyre több helyen tartanak megemlékezéseket április 23-án, amit a lengyel parlament 2007-ben a Katyńi Vérengzés Áldozatainak Emléknapjává nyilvánított.

Egy valami fontosat azonban nem tudunk. Nevezetesen, hogy a lengyel nemzeti emlékezet több nagy öldöklés sorozatot tart számon, s a sorban Katyń csak az egyik, bár talán a legtöbb áldozatot követelő volt. Mivel évtizedekig elhallgatás és hazugság övezte, nem csoda, hogy a figyelmünk főképp erre az eseményre irányul. Az első vérengzésre azonban már előbb, egy Varsóhoz közeli apró falu mellett sor került. Az áldozatok a Lengyelország lerohanása után azonnal letartóztatott és bebörtönzött értelmiségiek és családtagjaik közül kerültek ki.

Palmiry

Palmirynak már a neve is különleges. Latinos hangzása a Salamon király alapította ótestamentumi csodás oázist, a „Pálmák városát” idézi. A lengyel falucska azonban északon, az óriási kiterjedésű Kampinos erdőségben fekszik, ami a legutóbbi időkig érintetlen vadon volt. Napjainkban a 670 km2-es területből már csak 270 km2-t borít erdőség, s a mezőgazdálkodásba bevont földek mellett egy európai védettségű nemzeti park található itt. No meg persze a temető.



Palmiryban az öldöklés 1939 decemberében kezdődött és 1941 júliusáig tartott az ún. AB Akció (Ausserordentliche Befriedungsaktion; „rendkívüli pacifikálás”) keretében. Ennek kifejezett célja a politikai, kulturális és szellemi élet megtörése, a lengyel identitás és nemzettudat megsemmisítése volt. Mindezt a legnagyobb titoktartás mellett igyekeztek végrehajtani úgy, hogy kezdetben maguk a bebörtönzött áldozatok sem tudták, hogy mi lesz a sorsuk. A kivégzések napján azt igyekeztek elhitetni velük, hogy koncentrációs táborba szállítják őket. A hitelesség kedvéért engedélyezték, hogy személyes tárgyaikat, bibliáikat magukkal vigyék, sőt élelmiszercsomagot is osztottak nekik. Az emberek nyilván csak a legutolsó pillanatban döbbentek rá, hogy mi történik velük.

A vérengzés

A tömegsírként szolgáló harminc méter hosszú árkokat már napokkal előbb előkészítették. Az erdőből kitiltották a lengyeleket, és kutyás őrökkel szigorúan őrizték a helyszínt. A kivégzéseket puskával hajtották végre, majd fenyőágakkal, mohával tüntették el a friss hantokat és vérnyomokat. Hogy mégis kitudódott, hogy mi folyik a sűrűben, az több körülménynek köszönhető. A közelben lakó falusiaknak idővel feltűnt, hogy teherautóval embereket szállítanak az erdőbe, és hallották a távoli lövéseket is. Miután terjedni kezdett ennek a híre, lengyel erdészek életük kockáztatásával be-beszöktek az erdőbe, ahol felkutatták és megjelölték a sírokat. De maguk az áldozatok is jelezni igyekeztek. Sokan, mikor ráeszméltek, hogy mi vár rájuk, szándékosan személyes tárgyakat és üzeneteket hagytak el az úton és a fák között.



A palmiry-i vérengzés számos eltérést mutat a katyńitól. Először is, ezt nem a szovjetek, hanem német katonai és rendőrségi alakulatok hajtották végre, sőt néhány félkatonai szervezet is részt vett benne. Jelenleg történészvita folyik arról, hogy a német és szovjet akciók vajon közös terv alapján zajlottak-e? Egyesek szerint Krakkóban volt erről tanácskozás a felek között, és talán intézményes megállapodás is született.

Egy másik különbség, hogy a Palmiryban elpusztítottak főképp civilek voltak, és nem katonák. Politikusok, tudósok, ügyvédek és művészek, mindenféle értelmiségi hivatás legmagasabb szintű képviselői. Hogy hányan és kik vesztették az életüket, azt nem lehet pontosan tudni. A háború után mintegy 2000 holttestet exhumáltak, de nem mindenki volt azonosítható. Szomorú és megrázó adat, hogy a katolikus és zsidó származású, 14 és 70 év közötti áldozatok közül minden tizedik nő volt.



Mint köztudott, Andrzej Wajda filmrendező és Krzysztof Penderecki zeneszerző meglehetősen naturalista módon ábrázolták 2007-es filmjükben a katyńi öldöklést. Méghozzá – korabeli leírások híján – az 1990-es években született orosz ügyészségi dokumentumok alapján. Úgyhogy a palmiry-i még egy fontos dologban tér el a szovjetek által elkövetett bűntettektől: a németek, legalábbis eleinte, pontos feljegyzéseket készítettek és fényképfelvételekkel is dokumentálták a műveleteket.

Ezek a képek ma az interneten bárki számára megismerhetők. Az egyik fényképen például meglepett nők kászálódnak le teherautókról, német tisztek pedig előzékenyen sálat kötnek a szemükre. Egy másikon divatos kockás kabátot viselő, bekötött szemű asszonyt vezet karonfogva egy német katona az erdőn át a vesztőhelyére. Egy bizarr fotón pedig nemcsak a sír szélén álló áldozat látható, hanem a 3-4 méterről ráirányított puska csöve is. A fényképész talán a lövedék becsapódásának a pillanatát akarta megörökíteni úgy, hogy néhány lépésnyiről minden fontosat a képbe komponált.

Epilógus

A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy másutt is folytak hasonló, tervszerű öldöklések. Pomerániában például kereskedők és üzletemberek ezreit gyilkolták meg, Lembergben pedig egyetemi tanárokat és más értelmiségeket. Az AB Akció keretében összesen 100 000 ember vesztette életét Lengyelország szerte. De kár a számokon lovagolni. Az alábbi profán felvétel épp azt érzékelteti döbbenetes erővel, hogy mennyi is az a bizonyos kétezer lélek.



Magyarország ebben az időben jelentős erőfeszítéseket tett, hogy segítsen a bajba jutott testvéri népnek, katolikusoknak és zsidóknak, civileknek és katonáknak, nőknek és férfiaknak egyformán. Több, mint 100 000 menekült érkezett hozzánk a kormány segítségével, akik közül sokan új otthonra leltek nálunk.

Arra természetesen semmi szükség, hogy mi, magyarok pontosan számon tartsuk ezeket az eseményeket minden apró részlettel együtt. Egy árnyaltabb képről azonban tudnunk kell, már csak azért is, mert egyes napi politikai érdekeket kiszolgáló vélemények szerint „ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.

Persze, ennél komolyabb okunk is van emlékezni: a lengyel-magyar barátság is ezt követeli.


Nizalowski Attila

Forrás: Lengyel Wikipédia

2012. április 3., kedd

Grace Kelly, a hárfa és a Balaton...

Ezt a cikket Kopp Mária magatartástudományi kutató emlékének ajánljuk,
aki évtizedeken át gyógyította beteg embertársait, és ma hunyt el.

Grace Kelly amerikai színésznő életének a részleteire ma már csak kevesen emlékeznek, tragikus halálának a körülményeire pedig talán még kevesebben. Ebben a cikkben azonban nem elsősorban róla vagy a hárfáról lesz szó, hanem inkább a pletykálkodásról.

Az alábbi képen Grace egy hárfával látható, a fotó A hattyú (The Swan) című 1956-os filmvígjátékból való. Az említett film – amelyben Alec Guinness volt a partnere –, számos okból is érdekes. Egyrészt ez volt az utolsó előtti filmje, nem sokra rá ugyanis férjhez ment a monacói herceghez. 1956 így nemcsak nekünk, magyaroknak, de neki is egy fontos év volt, ha nem a legfontosabb. Másrészt egy gyönyörű gótikus stílusú hárfa is feltűnik a filmben. Azt nem tudni, hogy vajon tudta-e használni a hangszert, de a fotón nyilván csak imitálja a játékot, hiszen kesztyűt visel. Végül nekünk magyaroknak különösen fontos és érdekes a film, hiszen Vidor Károly rendezte, egyik forgatókönyvírója Molnár Ferenc volt, a történet Kelet-Európában játszódik, s több magyar nevű szereplő is feltűnik benne.

Grace Kelly and the harp (The Swan)
Grace Kelly hárfázik
A hattyú c. filmben

Grace apja többszörös olimpiai bajnok volt, aki később önerőből milliomos lett, és a politikai életben is kitüntette magát. Apjához hasonlóan ő is rendkívüli tehetséggel született. Jó néhány filmben szerepelt nagy sikerrel – például három Alfred Hitchcock-filmben –, s 1955-ben, mindössze 26 évesen megkapta az Oscar-t. Ehhez képest mégsem volt jó sajtója Magyarországon. Gyakran kárörvendtek rajta a lapok, hogy férje mellett boldogtalan, és gyermekeivel sem jó a kapcsolata.

Akik a mai elbulvárosodott környezetben nőttek fel, nyilván furcsának találják, hogy a szocializmus idején is voltak sztárpletykák. Pedig így volt, a különbség legfeljebb mennyiségi és minőségi a maihoz képest: kevesebb volt a durvaság, és nemritkán irodalmi köntösben jelent meg a pletyka.

A susmustól egyébként sem lehetne megfosztani a nagyérdeműt, még egy diktatúrában sem. Ez ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi nemhez és létezéshez. Jellemző, hogy az antropológusok szerint már a főemlősök is pletykálnak, sőt, néha hazudnak is, hogy a csoportban kedvezőbb státuszt nyerjenek. Ezt hívják a magatartáskutatók „politizálásnak”, s valljuk be, néha a parlament tényleg hasonlatos egy csimpánzketrechez...



Az említett korban a fiatalság leginkább az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság című lapokból jutott hozzá a szükséges pletykamennyiséghez. Mivel a gyerekeim épp mostanában ismerkednek a YouTube-on Cseh Tamással, feltétlen el kell meséljek egy idevágó történetet.

Elöljáróban annyit, hogy Bereményi Gézának 1977-ben jelent meg a Legendárium című könyve. Máig emlékszem, hogy épp a metrón utaztam, amikor az erről szóló hírt (pletykát, marketing üzenetet etc.) a Magyar Ifjúságban olvastam. Azért ragadt meg ennyire, mert Cseh nem sokkal előbb még a tanárom volt Kőbányán, az Üllői úti általános iskolában. Már a suliban is énekelt, mi több, két freskót is festett. Az egyik úttörő-, a másik indián tábort ábrázolt. Amikor 2009-ben meghalt, felhívtam az iskolát, hogy megvannak-e még a képek? Sajnos, nemcsak hogy nem voltak már meg, de azt sem tudták, hogy az ismert zenész valamikor ott tanított.



Szép és rossz emlékeket is őrzök róla, hiszen időnként vele is előfordult, hogy ideges volt, akár a többi tanár. Megjegyzem, az iskola a Bihari úti nyomortelep szélén állt, a másik oldalon a Mária Valéria telep maradéka övezte, volt tehát bőven dolga a tanároknak...

Az egyik vele kapcsolatos, talán 1975-ből való emlékemet azonban máig nem tudom a helyére tenni. Ötödikes voltam, s a balatonboglári hegyre mentünk kirándulni, és természetesen számháborúztunk is. Akkoriban nagyon szerettük az efféle játékokat, ő is híres „indián” volt. Ám alig kezdődött el a küzdelem, amikor néhányan találtunk egy meggyfát tele érett, édes gyümölccsel. Felmásztunk rá, lakmároztunk, s elégedetten gyönyörködtünk a pompás balatoni tájban. Apró, fehér háromszögek úsztak a zöld vízen, azt hiszem, akkor láttam először ezt a magyar szemnek lenyűgöző, csodás panorámát:


Ám az idillt egyszer csak az ő felháborodott kiabálása szakította meg: „Hitszegő árulók, aljas dezertőrök! Le a fáról! Ott hagytátok a csatát! Zabáltok, amíg a társaitok a vérüket adják? Sipirc, ki vagytok zárva!...”

Szóval, máig nem világos, hogy hogy nem értette meg, hogy mit láttunk és mit éreztünk ott a fa tetején, épp az az ember, aki ilyen dalt tudott írni?




Mindezt azért is fontos volt elmesélni itt, mert néhány évvel ezelőtt Geszti Péter meglehetősen lenézően nyilatkozott a régi külvárosokról. Mint mondta, a szegénység kultúrája, így a blues vagy a kemény zene mindig is távol állt tőle, a kamaszodó budai gyerektől.

Geszti valószínűleg nem tudja, hogy a hatvanas-hetvenes években a külvárosokban valóságos kis kulturális forradalom zajlott. Ennek egyik legfőbb oka az lehetett, hogy épp 1956 miatt számos kiváló tanárt száműztek ide, akik tehetségükkel és szeretetükkel elvarázsolták a gyerekeket. Innen indult – hogy a Geszti említette könnyű műfaj képviselőit említsem csak – Hofi, Som Lajos, Cserháti Zsuzsa, Deák Bill Gyula és sokan mások. Ezek az emberek példaképek is voltak, az iskolában áhítattal néztük a tablókon a fényképeiket.

Cseh Tamás mellett tehát sok más nagyon jó tanár megfordult Kőbányán. Például Makai Zsuzsa néni, aki a félig-meddig tiltott-tűrt-támogatott József Attila unokahúga volt. Máig bánom, hogy egyszer szemtelen voltam vele. Csak később olvastam, hogy azon az utolsó napon ő is ott volt Balatonszárszón a költővel, és este, mielőtt kiment sétálni, még énekeltek is. Aztán a tanárunk volt Kávai Zoltán, a Melbourne-i Olimpia egyik hőse. Ha jól emlékszem, hatodik lett egy kenus számban, és ha jól számolom, 50 évnek kellett eltelnie, mire a magyar társadalom Andy Vajnának köszönhetően megértette ennek az olimpiának a jelentőségét. S mivel nem lehet mindenkit felsorolni, utolsóként Tihanyi Károlyt említem, aki hihetetlen derűvel viselte a lövések okozta testi szenvedést és a politikai üldözést. Karcsi bácsi óriási, egy életre szóló hitet adott a tanítványainak, köztük valószínűleg a Gyűjtő-beli fegyenceknek is, akiket szintén tanított. Máskülönben egyik tanítványát Vizi E. Szilveszternek hívják...



Végül egy dolog maradt, hogy mi a pletyka? Nos, a pletyka igen sokféle lehet: érdekes, izgalmas, gonosz, szórakoztató, romboló vagy akár egyszerre mind. Szinonimái: licsi-locsi, locsi-fecsi, szóbeszéd, fecsegés, terefere, mendemonda, megszólás, híresztelés, hírhordás, pusmogás, sugdosás, súgás-búgás. A lényege pedig, hogy az agy, akár egy asszociációs gépezet, a segítségével találja meg vagy harcolja ki a helyünket a világban.

2012. március 29., csütörtök

Gördülő kövek - rossz korban születtem

A Facookon nyitottunk egy albumot mindenféle jópofa és meglepő képpel. Az album címe Ki gondolta volna: hárfa mindenütt. Az egyik fotón a Rolling Stones látható egy órási, talán Wurlitzer-márkájú hárfával.

A képen a banda színes hippi öltözékben látható, tehát valamikor a hatvanas évek második felében készülhetett. Erre utal az is, hogy még közöttük van a szőke Brian Jones gitáros. Ő 1968-ban távozott tőlük, majd 1969-ben egy szerencsétlenül sikerült bulin az életét vesztette, talán gyilkosság áldozata lett. Mindössze 27 évet élt, viszont nagy szerepe volt abban, hogy az első három lemez olyan különös hangzását nyert, és az együttes olyan hamar a világhírig jutott.



Ennek a hangzásnak fontos része volt az indiai szitár, ami a képen Jones lábánál fekszik, és az alábbi videóban is feltűnik:



A videóhoz egy rajongó különös megjegyzést fűzött: Rossz korban születtem. Az elvágyódás minden kornak, minden helynek és társadalomnak a sajátja, legfeljebb a mértékében van különbség. De ha már szóba került a téma, feltétlenül el kell mesélni egy ezzel kapcsolatos személyes emléket.

Az első magnónkat 1973-ban kaptuk a tesómmal, akkortájt még kisdobosok voltunk. Ez egy hazai gyártású, világoskék BEAG MK 25 márkájú hordozható kazettás magnetofon volt, írd és mondd 1 db 45 perces kazettával. Úgy gondolták, hogy ez épp elég lesz azzal a 15-20 slágerrel, ami ráfér.

Mivel akkoriban még nemhogy Youtube nem volt, de külföldi lemezeket se igen lehetett vásárolni, ezért anyánk megkért a szomszédban egy kamaszt, hogy az orsós magnójáról másoljon ki nekünk néhány számot. Viszont kikötötte, hogy nehogy valami „vad zene” legyen. A srác, Adus alaposan félreérthette, ugyanis a szalagon az első szám rögtön a Born to be wild volt a Steppenwolf-tól, és persze a Paint it, Black, meg néhány Zeppelin és Deep Purple dal is rajta volt...

Rossz helyen születtem - írhatnám ide annak a meglehetősen szürke kornak a hangulatában. De inkább megkérdezem: tényleg vannak rossz korok? Vagy csak mi, emberek nem találjuk a helyünket a világban?

Máskülönben rejtély, hogy a Stones miért fényképezkedett a hárfával. Spontán ötlet volt, vagy valamit ki akartak fejezni vele?

2012. március 26., hétfő

Érard-hárfa a Zenetörténeti Múzeumban

Tavaly ünnepeltük Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját. Akkor több cikket is közöltünk a neves magyar és a hárfa kapcsolatáról, többek között érdekes regényrészleteket is. A témát nem zártuk le, annál is inkább, mivel a MTA Zenetörténeti Múzeumában még most is látogatható egy Liszt életéről szóló tárlat, ahol egy gyönyörű Érard-hárfa is ki van állítva.

Az Érard-cég jelentősége


A múzeum egyik hangszerével már foglalkoztunk egy korábbi írásban. A Holtzmann-műhely által készített rokokó (és részben már klasszicista) stílusú Csónakosról van szó.

Most egy másik hárfát mutatunk be, amely szintén hangszer-történeti kincs. Mindkettő ugyanis a hangoló-mechanizmus fejlődésének egy-egy fontos állomásához, illetve korszakához kötődik. Az egyik az egyszeres, a másik a dupla mechanikás hárfák fontos reprezentánsa.

Ez utóbbi hárfát a francia Érard-cég, a Sébastien Érard által alapított, majd Pierre Érard által vezetett, végül az angol Morley Harp által felvásárolt hárfakészítő vállalkozás készítette. Mivel tényleg sokszor írtunk már róluk, itt csupán összefoglaljuk, hogy mivel is járultak leginkább hozzá a hangszer fejlődéséhez:

  • tovább fejlesztették a Cousineau-féle ún. villás hangolótárcsákat, melyek a korábbi bizonytalan működésű kampókat váltották fel, de még nem voltak alkalmasak a teljes kromatikus hangolásra,
  • 1810-ben szabadalmaztatták a duplapedál mechanizmust, melynek segítségével elérték a hangszer teljes kromatikusságát, lévén, hogy egy-egy húr hangja akár kétszeresen is megemelhető lett (nem mellékesen a duplapedálos hárfa piacra kerülésének 200. évfordulóját is tavaly ünnepeltük),
  • megerősítették a hangszer szerkezetét (fémlappal a nyakat, illetve bordákkal a rezonátorszekrényt), így több húrt tudtak rá szerelni, és nagyobb, erősebb hangzást értek el.

Sébastien Érard mindezen újításaival igazi koncertáló hangszerré tette a hárfát, s elévülhetetlen érdemeket szerzett magának. A legnagyobbat egyébként azzal szolgálta a hangszernek, hogy megteremtette a gazdaságos sorozatgyártás feltételeit, illetve hogy kiváló üzletemberként szélesebb körben keltett divatot a hárfázásnak és a hárfazenének. Üzletei Párizsban és Londonban működtek.



A Zenetörténeti Múzeum Érard-hárfája

A Múzeumban őrzött Érard-hárfa 176 cm magas. Hét pedálja van, és 46 húrral szerelték fel. A hangterjedelme így hat és fél oktáv (Cesz-fisz), ami a mai hárfákkal egyező. A húrok a szokásnak megfelelően színesek, s egy részük sodort fémből, másrészük pedig bélből készült.

A rezonátorszekrény madárszemes jávorfából, a rezonátorlap lucfenyőből, a hangoló tüskék ébenfából készültek, de felhasználtak hozzá házi berkenyét, juhart és bükkfát is. A szekrény keresztmetszete nem sokszögű, hanem félköríves (ez is Érard fejlesztése volt!).



A hárfa gótikus stílusú, ami még napjainkban is divatos. Ilyen például a Lyon & Healy 19. század végét idéző Style 26 Concert Grand hangszere; dúsan aranyozott és faragott. A fejen fülkékben angyalok állnak, akik hárfáznak és trombitálnak. Egy faragott irattekercs is látható itt, amelyről a felirat azonban lekopott. Más korabeli hangszerek alapján úgy sejthető, hogy a gyártó megnevezése (Pierre Érard) és a készítés dátuma állhatott rajta. A lábázaton faragott oroszlánok láthatók.



A mesterjegy a hárfamechanika rézből készült előlapjára van gravírozva, ahogy napjainkban is szokás:

Sebastien and Pierre Erard’s Patent No. 5962
18, Great Marlborough Street London

(Mint köztudomású, Liszt Ferenc többször is megfordult Érardéknak ebben a híres londoni üzletében, ami a párizsi gazdasági válság idején az egész Érard-cég megmentője lett.)

Tulajdonosok és jelentőség

A gyártási szám alapján úgy sejthető, hogy a hárfa valamikor az 1850-es évek második felében készülhetett. Hogy az azóta eltelt sok-sok év folyamán kiknek volt a tulajdonában, azt azonban már nem lehet pontosan tudni. A Múzeum Komor Ágnestől, az Operaház hárfásától vásárolta 1981-ben, aki a Reményi család Király utcai hangszerkereskedésében vásárolta az 1950-es években. Ezt megelőzően talán Reményi Zsuzsanna hárfaművész lehetett a birtokosa és használója, a korábbi tulajdonosokról pedig még feltételezés sincs.

A hangszer több szempontból is kuriózum.

Egyrészt 150 éves kora ellenére mindazt tudja, amit a mai hangszerek is, tehát szinte prototípusnak tekinthető. Másrészt személy szerint is kötődik a hárfagyártás egyik nagy alakjához, Pierre Érardhoz, aki maga is nagy újító és kiváló üzletember volt. Harmadrészt igen jó állapotban maradt meg, dacára a korának, talán még játszani is lehetne rajta. Úgyhogy még egy dolog, ami miatt mi magyarok igazán büszkék lehetünk a múzeumokban őrzött kincseinkre!


2012. március 23., péntek

II. Hárfás Tábor és Nyári Iskola

Itt közöljük a II. Hárfás Tábor és Nyári Iskola felhívását. A tavalyi felhívás itt olvasható, a záró koncert pedig itt tekinthető meg. Reméljük, idén is sokan eljutnak a rendezvényre!

Szeretettel várunk minden kezdő és haladó hárfás növendéket, hárfatanárt és hárfabarátot az idén nyáron második alkalommal megrendezésre kerülő „Hárfás Táborba”!

Tavaly - mindannyiunk meglepetésére és örömére - hatalmas érdeklődés kísérte az I. Hárfás Tábort. Remélem, minden résztvevő boldogan gondol vissza azokra a napokra és a jókedvvel, örömmel megszerzett tudást év közben is tudták hasznosítani. Újabb egyhetes együttlétre hívok tehát mindenkit: aki már volt és jól érezte magát, várjuk megint!

Aki csak hallott róla, jöjjön el, és hárfázzon velünk együtt egy héten át!

Időpont és helyszín

2012. június 25-29. (hétfőtől péntekig)
naponta 9.00 - 17.00-ig

Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola
Budapest
Toldy Ferenc u. 28-30.
1015


Nagyobb térképre váltás

Program

Hétfőtől péntekig minden délelőtt nyilvános tanítás és kurzus az iskola előadótermében. Délben előadások, múzeumlátogatás, ebédszünet. Délutánonként hárfaegyüttes, csoportos foglalkozások (vetélkedő, tanár-diák beszélgetés stb.).

Péntek délután nyilvános koncerttel zárjuk a hetet.

Kurzust tartó / óraadó tanárok

Bélyei Adél, a Győri Filharm. Zenekar és a Győri Nemzeti Színház hárfása, a Richter János Zeneműv. Szakközépiskola tanára

Felletár Melinda, Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának tanára

Natasa Gorbunova, a Szegedi Szimfonikus Zenekar hárfása, a Király-König Péter Zeneiskola tanára

Kocsis Ágnes, a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanára

Tanítás és kurzus menete, jelentkezés

Délelőttönként nap mint nap más tanár tart kurzust, azaz nyilvános tanítást. Első körben minden diák fejenként 2 tanárhoz, egyenként 30 perces hárfa órákra iratkozhat fel.

A jelentkezési lapot emailben küldöm el a lehető legtöbb tanárnak és diáknak, s ugyanilyen formában várom vissza a kitöltött lapokat (csilla@gulyascsilla.hu).

A legfrissebb információkat a facebook-on megtalálhatjátok, ugyaninnen a jelentkezési lap is letölthető.

Gyakorlás, hárfák

Nagyrészt kelta hárfák (kb. 10-12 db) és 5-6 pedálos hárfa áll majd a rendelkezésetekre. Gyakorolni - feliratkozásos módon - a kijelölt tantermekben napközben bármikor lehet.

Jelentkezési díj

A tábor célja, hogy minél több gyermek és felnőtt korú hárfás növendék lehetőséget kapjon a tanulásra és egymás megismerésére, így minden óraadó tanár, a rendező iskola, a szervezők, valamint a gyakorló hárfákat biztosító hárfagyártó is ingyen bocsájtja a résztvevők rendelkezésére a tudását, idejét, figyelmét és a nélkülözhetetlen tárgyi feltételeket.

Jelképes hozzájárulást az elkerülhetetlen kiadásokra kérünk (portaszolgálat, hangszerszállítás), mely

gyerekeknek: 2000 Ft
felnőtteknek: 3000 Ft

Szervezők, programfelelősök

Gulyás Csilla: „Nagyok hárfaegyüttese”, művészeti vezető
Liebe Nóra: „Kicsik hárfaegyüttese”
Rochlitz Réka: csoportos beszélgetések, pszichológiai előadás
Szederkényiné Haraszti Márta: hárfaismereti vetélkedő


Bízom benne, hogy sok régi és még több új hárfással találkozhatom júniusban. Szeretettel várunk Benneteket!

Üdvözlettel:

Gulyás Csila
A Zenetanárok Társasága hárfa tagozatának vezetője
A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola és a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, hárfaművész

Florence Sitruk hárfa mesterkurzusa


Hárfa mesterkurzus
2012. július 22-től 29-ig
Prof. Florence Sitruk


(Zeneművészeti Főiskola, Genf) vezetésével
egyetemi és főiskolai hallgatók, valamint fiatal szakemberek részére

Szólórepertoár, előkészítő nemzetközi versenyekre, mindennap órák
A kurzus és az étkezés költsége: 400 és 320 €
Minimum létszám: 7 fő, maximum létszám: 10 fő

Helyszín: Károlyi Kastély, Fehérvárcsurgó (Budapesttől 80 km-re)
www.karolyi.org.hu

2012. július 26.

Agne Keblyte (Vilnius, Litvánia) szólóestje
A 2010-es Második Nemzetközi Szegedi Hárfa Verseny első helyezettje és a Farkas-díj nyertese

2012. július 27.

Florence Sitruk koncertje
"Hommage à Sebők György: a világhírű zongoraművész és pedagógus 90. születésnapjára"
Zongoraművek átirata hárfára

******

Hasznos információk: kastely@karolyi.org.hu vagy tel. 06 21 311 04 26
Beiratkozás: önéletrajz és jelentkezés június 15-ig kastely@karolyi.org.hu
és Florence Sitruk e-mail címén: sitruk@web.de


Nagyobb térképre váltás

Florence Sitruk's Harp Masterclass in Hungary


Harp Masterclass
 22-29 July 2012

Prof. Florence Sitruk


(Haute Ecole de Musique of Geneva)
for music academy students and young professionals

Preparing for competitions, with lessons everyday
The price for the full masterclass including meals: 400 and 320 €

Location: Károlyi Mansion, Fehérvárcsurgó, Hungary (80 km from Budapest)
www.karolyi.org.hu

26th July 2012

Solo recital of Agne Keblyte (Vilnius, Lithuania)
gold medallist and special prize winner of the best interpretation of Hungarian music at the International Harp Competition in Szeged, Hungary in 2010

27th July 2012

Solo recital of Florence Sitruk
"Hommage à György Sebők: 90th anniversary of the world-famous pianist and padagogue"
Harp transcriptions of piano pieces

******

For further information: kastely@karolyi.org.hu
Tel: +36 22 578 080 Fax: +36 22 578 081
Application: please send biographies until June 15th to this e-mail address:
kastely@karolyi.org.hu, and to Florence Sitruk's e-mail address:
sitruk@web.de


Nagyobb térképre váltás


Florence Sitruk has done pioneering work to the harp as a soloist, a teacher and festival director. Born in 1974, she studied at the Paris Conservatory, and gained the Artist Diploma from Indiana University/USA with Susann McDonald and legendary pianist György Sebök whom she calls both decisive for her musical development. In addition, she holds degrees in musicology and philosophy from Freiburg University, and studied historical performance practice with Robert Hill, harpsichordist. Since her debut at the age of 15 with the Camerata Academica Salzburg under Sandor Végh, she concertizes regularly as a soloist with orchestras such as the Lucerne Festival Strings, the Stuttgart Chamber Orchestra, the Dresden Philharmonic, the Freiburg Baroque Soloists, the Lithuanian Philharmonic and Lithuanian Chamber Orchestra, the Neusser Kammerakademie, the Festival Orquestra da Paz/Brazil, the Stuttgart Radio Orchestra or the Deutsche Symphonie-Orchester Berlin with which she gave her live broadcasted debut at the Berlin Philharmonic Hall, and has since been returning every year. Solo recitals have taken her to the Metropolitan Museum of Art New York, the Alte Oper Frankfurt, the Rudolfinum Prague, Opéra Bastille Paris, the Tower 101 Taipei or the Teatro da Paz/Belem, the Musikhalle Hamburg, to name a few; as well as in the season 2009/10 to the Glinka Hall/St. Petersburg, to Hongkong, Shanghai, the Muséiques Festival Basel/CH on invitation of Gidon Kremer, to Hobart/Tasmania, to the Niedersächsische Musiktage, with partners such as Albrecht Mayer, oboe or Hartmut Rohde, viola, and as a soloist to the Gewandhaus Leipzig, to mark the musical friendship between Mendelssohn Bartholdy and harpist Elias Parish Alvars.

Florence Sitruk won more than seven national and international top prizes (Paris, Brussels, Indiana University), among which the 1st prize in the Rome International Competition Valentino Bucchi for Music of the 20th century put her immediately on the international platform. She went then on to win the selection of the "Debut at the DeutschlandRadio" at the Berlin Philharmonic as first German harpist ever. She was also the first harpist to be nominated for the Eurovision Contest of Classical Music in Brussels by the European Broadcasting Union. It is especially the music of the 20th and 21st century which is strongly supported in her repertoire and to which she is a dedicated and intelligent advocate through exquisite programming.

At the same time she is at the head of the revival of virtuoso Elias Parish Alvars (1808-1849), the so-called Liszt of the harp, and consequently founded a festival in the composer's native town in Devon/England. She is also a festival director of the long-established St. Christopher Festival in Vilnius/Lithuania.

Florence Sitruk & Agne Keblyte

Florence Sitruk is professor of harp at the Haute Ecole de Musique of Geneva, and since her appointment in 2005 the youngest professor in her field. It is a position she also holds at the Lithuanian Music Academy Vilnius/Lithuania since the age of 26, where she has established in pioneering work a succesful harp department. Her talent class set up one third of the international young top players at the Xth World Harp Congress 2008 in Amsterdam.

Agne Keblyte was born in 1990 in Vilnius/Lithuania and in 2000 she began her harp studies with Daiva Slyziene, while also attending masterclasses by Prof. Florence Sitruk. Twice she was selected to perform at the Focus on Youth concerts at the World Harp Congress - in Dublin in 2005 and Amsterdam in 2008.She recently received an award from the Lithuanian president for her remarkable musical achievements. In 2010 Agnė won the first prize and the special prize for the best interpretation of Hungarian music at the International Harp Competition in Szeged, Hungary. In 2011 together with Joana Daunyte she won second prize as a harp duo at the ‘Concurso Iberico’ competition of chamber music with harp, in Madrid, Spain. Now Agnė is a student at Geneva Music Conservatoire where she continues her studies with Florence Sitruk.

About the Károlyi Mansion: The estate goes back to the 17th century. The 19th century Mansion was built over a Baroque L-shaped smaller manor-house owned by the Perényi and Berényi families. The present building dates form 1844. It was built after a neo-classical model by the Austrian architect Heinrich Koch, as a second home for the family of Count György Károlyi. The latter’s grandson, Count Joseph Károlyi (1884-1934), had it rebuilt in 1910 – this was the last major reconstruction work. The shape of the inner courtyard dates from that period as well as the elliptical, cupola-topped library, and the laying-out of the two gardens: the pleasure garden and a landscape garden in front of the wooded part. The landscape architect was in 1911 János Hein.


In September 1944, as the war front drew nearer, the Károlyi family left the Mansion. In 1945 the Mansion was nationalised by communist authorities and totally looted. The Károlyi family was forced to leave the country in 1947 and settled in France. Like many a Hungarian monument, it underwent many changes in use and administration, which had a strong negative impact. It worked as a children’s home from 1949 to 1979, first for Greek abducted children, later for Hungarian orphans. Although it was listed in the early 1950s as a major national heritage building and despite some maintenance work in the mid-1980s, the building and the park were slowly going to seed.

1993 was a turning point: the situation began to improve, as administration of the estate was entrusted to a Hungarian state institution supervised by the National Office for the Protection of Historical Monuments. In 1997, an important reconstruction and rehabilitation programme was launched on the initiative of the Joseph Károlyi Foundation (set up in 1994), which aimed to create a Cultural Encounter Centre focused on Hungary’s opening to Europe. In 1997, a long-term lease (99 years) was signed, enabling the reconstruction and cultural development of the Mansion in partnership with the Hungarian state institution as administrator. In 2001 a company limited by shares, created and owned by the Károlyi family, took over from the state institution as administrator of the whole estate. From then on, the Foundation was free to promote simultaneously its two major activities: restoring the Mansion and setting up cultural activities.

At present, the building has been insulated, the roof and shell have been redone. The two pavilions and side wings have been completely restored. Hopefully the central building will be utterly restored in 2008-2009. The last step will be the restoration of the outbuildings and their ultimate conversion into hotel facilities.

2012. március 12., hétfő

Beszélgetés Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel

Egy csendes tél végi vasárnapon találkoztunk Anasztáziával egy még csendesebb cukrászdában. Hárfakocsival érkezett, délután koncertje lesz a Zeneakadémián. Egész megjelenéséből sugárzik a dinamizmus és a jó kedv.

— Köszönjük a találkozót. Első kérdésünk a származásoddal kapcsolatos, ami egy érdekesség. Magyarnak vagy inkább orosznak tartod magad?

— Származásomat tekintve orosz vagyok, de gyerekkorom óta Magyarországon élek. Itt nőttem fel, így a kérdésre válaszolva: inkább magyarnak érzem magam. Azonban ez összetettebb kérdés annál, hogy ne fűzzek még hozzá néhány gondolatot.

Az ideköltözés után csak egy-két rövidebb látogatást tettem Oroszországba. Hosszabb időt csak tizenhárom-tizennégy éves koromban töltöttem Moszkvában, amikor kimentem Milda Agazarjan hárfa professzorhoz tanulni néhány hónapra. Ez idő alatt rendszeresen jártam múzeumokba, kiállításokra, színházi előadásokra, ahol az éles szemű jegyárusok minduntalan megkérdezték, hogy külföldi vagyok-e, annak ellenére, hogy oroszul folyékonyan, akcentus nélkül beszélek. Magyarországon gyakran előfordul, hogy egy bemutatkozást követően jóindulatúan megkérdezik tőlem „és hát hogy érzed magad itt nálunk?”. Ezen jót mosolygok, de azért komolyan is felmerül a kérdés, hogy most akkor „orosz vagy magyar”. Igazság szerint mindkettő és egyik sem, hiszen akaratomtól függetlenül kívül álló vagyok itt is, ott is – ahogy az effajta kérdések is valamelyest sugallják –, másrészt pedig zenész körökben nem ritka a nemzetközi társaság. Számomra az a döntő, hogy én belül hogyan érzem. Fontosnak tartom a múlt ismeretét, érdekelnek a gyökereim, az őseim kultúrája, de emellett éppúgy érdekel a magyar kultúra is, és mivel a jelenem is ide köt, ez az erősebb.

A Magyarországra való kerülésem elég spontán módon alakult. Anyukám a Moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanult Olga Erdelinél. Egyik évfolyamtársa Felletár Melinda volt, aki Vera Dulovánál tanult. Gyakorlatilag Melindának köszönhető, hogy Magyarországra került a családom, hiszen ő hívta anyukámat ide, hogy egy időre helyettesítse a szegedi szimfonikus zenekarnál. A szüleim természetesen örömmel jöttek, hiszen számukra Szeged mindenképpen minőségi változás volt Murmanszkhoz képest, legalább is az éghajlatot tekintve mindenképpen. Eleinte úgy gondolták, hogy ideiglenesen lesznek itt, majd hazatérnek, de végül úgy alakult, hogy maradtak.

Razvaljajeva Anasztázia

— A történelemben gyakran került szembe Oroszország és Magyarország. Milyen orosznak lenni Budapesten? Ért már hátrány emiatt?

— Nem, dehogy. Nem ért és nem ér hátrány, leszámítva azt, hogy nem tudják kiejteni a nevemet... Persze a sztereotípiák erősen élnek az emberekben, de a sztereotípiák is valahonnan jöttek, nem légből kapott dolgok. Ettől függetlenül nincs semmilyen negatív tapasztalatom.

— A két ország évtizedeken át élt egy közös szövetségi rendszerben. Mit tudnak rólunk ma Oroszországban? Számon tartanak minket?

— Tapasztalataim szerint elég keveset tudnak rólunk. Régebben néha lehetett találkozni magyar konzervvel a boltokban, és Petőfit, a gulyáslevest meg az Ikarus buszt - amelyből még ma is számtalan fut Oroszország szerte - persze ismerik. Többször hallottam, hogy amolyan „üdülő-országnak” tartanak minket, különösen a gyógyvizeinket szeretik. Ha a hárfás életre gondoltok, akkor szerintem az oroszok nem sokat tudnak a magyar hárfásokról. Bár régebben talán másképpen lehetett: nemrég olvastam, hogy Mihail Mecsedelov levelezett Rohmann Henrikkel és Moszkvában személyesen találkozott Lubik Hédyvel. Az is érdekes, hogy Olga Erdeli családja magyar eredetű, a 17. században települtek át Erdélyből a mai Ukrajna területére. Biztosan több szál is van, amelyek a magyar és az orosz hárfások közötti kapcsolatról (és annak milyenségéről) tanúskodhatna és amelyről nem tudok.



— Mi a legfőbb különbség az orosz hárfás élet és a magyarországi között?

— Egy hasonlattal élek: mint egy nagy gyár és egy kis manufaktúra között. Ez többek között az országok méretbeli különbségéből is fakad természetesen. De legfőképpen abból, hogy Oroszországban egy olyan zeneoktatási iskolarendszer alakult ki, ahol a hárfa szak ugyanolyan komoly szerepet játszik, mint a zongora vagy a hegedű szak. Ezekbe a szakiskolákba nem könnyű bejutni, nagyon komoly felvételi vizsgán kell megfelelni az öt-hat éves gyerekeknek. A felvételt nyert gyerekek a közismereti és zenei tárgyak mellett rendszeresen járnak hárfaórára, ahol olyan komoly és kemény szakmai munka folyik, akár egy balettintézetben vagy sportakadémián. A szülők vagy sokszor a nagymamák ott ülnek az órákon és figyelemmel kísérik a munkát, hiszen az nem ér véget az órán, hanem folytatódik az otthoni több órás gyakorlással. A szakmabeliek között nagy a verseny, ezért aki nem kapkodja magát, hamar kihullik a rostán. Ennek a mentalitásnak köszönhetően az orosz hárfaoktatás évtizedek alatt megszilárdult és világhírűvé vált, kiváló hárfás szakembereket „gyárt”. Mialatt Milda Agazarjanhoz jártam órákra, aki pont egy ilyen szakiskolában tanít, néha ott maradtam mások óráját is meghallgatni, ami igazán hasznos tapasztalat volt. Magyarországon a hárfások képzése egyelőre kevésbé rendszerezett, és bár voltak és vannak kiváló magyar hárfások, mint például a Mosshammer testvérpár, az oktatási szintek között nincs kellő összhang, a jó alapfokú oktatás pedig gyakorlatilag hiányzott mostanáig. Pedig egy erős hárfaoktatás létrehozásához az alapoktól kell elkezdeni az építkezést, ezt nem csak az orosz, hanem más hárfaiskolák is igazolják. Minden esetre úgy tűnik, hogy az utóbbi időben pozitív változások zajlanak.

— Melyik tanárodtól kaptad a legtöbbet és mit? Anyukád, aki hárfatanár, hogyan segít neked?

Minden tanáromtól kaptam valami olyat, amiből építkezhettem. Nehéz megmondani, hogy kitől kaptam a legtöbbet, hiszen néha a kevesebb több. Sok tanárnál jártam és tudatalatt valamilyen hárfás mestert kerestem, aki A Tanárom lesz. Sokféle tanítási móddal és különböző hárfaiskolák képviselőivel találkoztam, és végül arra jutottam, hogy nincs egy és igaz út, a cél - a tökéletesség - sokféleképpen megközelíthető. A hozzáállás a fontos, a szüntelen keresés és éber figyelés a belső és külső világokra egyaránt. Ha mégis neveket kellene megemlítenem, akkor Marielle Nordmann, Germaine Lorenzini és Willy Postma hárfaművészeket emelném ki. Mindhárman az idősebb generációhoz tartoznak, és annak ellenére, hogy egyikőjük sem volt rendes értelemben vett tanárom, mégis sokat tanultam tőlük, a kisugárzásuknak köszönhetően.

Az, hogy anyukám nekem nem csak szülőm, hanem hárfa tanárom is volt - egyaránt segítség is, meg nehézség is. Hogy miért segítség, az azt hiszem érthető: szakmai kérdésekben tud segíteni. A nehézség pedig akkor jön szóba, amikor túl sok lesz a segítségből, azaz a ló másik oldalára esünk. Gyakorlati értelemben természetesen nagy segítség, hogy ő is hárfás, hiszen ennek köszönhető, hogy már gyerekkoromban volt hangszerem, vagy hogy egy jókora hárfás kotta-, könyv- és felvételgyűjtemény állt a rendelkezésemre már nagyon fiatalon.

Junior Prima Díj 2011.

— Hogyan készülsz fel egy-egy versenyre vagy koncertre?

— Sokat gyakorolok... De tréfán kívül: egy hárfás verseny nem sokban tér el egy sportversenytől, és a felkészülés is hasonló. Egy ilyen versenyre - ahogy az olimpiára sem - nem lehet felkészülni egy-két hónap alatt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ezalól kivétel, elvégre semmi sem lehetetlen és vannak igazán tehetséges zenészek... de saját tapasztalatomból kiindlva azt tudom mondani, hogy egy komoly versenyre való alapos felkészülés hosszú időt - hónapokon át tartó rendszeres gyakorlást - vesz igénybe. Jó, ha van annyi idő, hogy a versenyanyagot egyszer-kétszer el tudja rakni az ember érni, majd újra előveszi és gyakorolja. A verseny előtt legalább egy hónappal készen kell lenni az anyaggal, amit aztán játszani kell minél többször, minél több koncerten. Majd közvetlenül a verseny előtt inkább tartalékolni érdemes az energiát, hogy a versenyen a lehető legjobb erőben legyünk. Nem mindig csináltam így, és meg is éreztem a felkészületlenség kellemetlen utóízét. Egy szóló vagy kamarazenei koncert hasonlóan alapos felkészülést igényel, bár a nagy létszámú kamaraegyüttesek esetében sokszor van, hogy nagyon kevés próbalehetőség áll rendelkezésre.

— Melyik a kedvenc hárfa márkád és miért?

— A régebbi Lyon & Healy hárfákat szeretem a legjobban. Gyerekkoromban egy orosz hárfánk volt, most egy L&H Style 85 hangszeren játszom. Egyébként érdekes, hogy amikor a szentpétervári Lunacsarszkij-gyár elkezdte gyártani a hárfáit, azok nagyon hasonlóak voltak az amerikaiakhoz. Sok régi képen - többek között Vera Dulova és Olga Erdeli képein - lehet látni ilyen hárfát. Ezek nagyon szép és jó minőségű hangszerek voltak, de ma már nem sok van belőlük.

— Mi a legnagyobb kényelmetlenség egy a hárfás életében?

— Bár értem, hogy mire gondoltok, nem érzem jó kifejezésnek itt a „kényelmetlenség” szót... Persze kényelmetlenségnek lehet nevezni a szállítást, vagy a hangszer árát, hiszen több milliós összegről van szó.

— Hogyan képzeled el a pályádat? Hol szeretnél szerepelni, milyen darabokat szeretnél eljátszani?

— Nem elsősorban helyek vagy pozíciók, hanem érdekes feladatok érdekelnek. Szívesen vállalkozom olyan projektekre, amelyekben számomra valamilyen értéket, érdekes ötletet, kihívást látok. Szeretnék több barokk, illetve kortárs szóló- és kamarazenét játszani, de igazság szerint nem tudok teljes felsorolást adni, mert túl hosszú lenne a lista. De persze a feladatok mellett vannak helyek, ahova szívesen mennék a környezet miatt, ilyen például Norvégia vagy más észak-európai országok.

— Mi a véleményed a kortárs hárfazenéről?

— Jó lenne ha itthon is kialakulna egy legalább annyira intenzív és stabil kortárs zenei élet a hárfások körében, mint külföldön. Persze ennek több összetevője is van: kellenek hozzá hárfások, akik érdeklődnek a kortárs zene iránt, zeneszerzők, akik érdeklődnek a hárfára való komponálás iránt, és közönség, aki érdeklődik a kortárs hárfazene iránt. Ezek az összetevők léteztek és léteznek, csak nincsenek kellően összehangolva. Persze nem kizárt, hogy csak ennyi kortárs hárfazenére (meg általában hárfazenére) van szükség és nem többre, s minden úgy jó, ahogy van. De úgy gondolom, hogy ez azért lehetne jobb is, több is. Mindig van hova fejlődni, a hazai hárfás kultúrát pedig van is hová fejleszteni. Szerintem ez a fejlődés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kortárs zeneszerzők komolyan vegyék a hárfát, hogy lássák, ez nem kizárólag üveghangok és glisszandók megszólaltatására alkalmas zenekari hangszer. Emellett az sem mellékes, hogy nem csak a hárfásoknak kell tennie az ügyért, hanem a zeneszerzőknek is: meg kell ismerniük a hangszert, a sajátosságait, lehetőségeit, működési elvét, hangzásvilágát. És persze az is fontos, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra fog megtörténni.

Este a Zeneakadémián

— Mi a véleményed a Hárfák és Hárfások blogról?

— Ez a blog kiváló lehetőséget ad az itthoni hárfás események - mint például a zeneiskolai, konzis, zeneakadémiai tanszaki és diploma koncertek, illetve bármilyen hárfával kapcsolatos koncertek, mesterkurzusok, fesztiválok - hirdetésére, meghívók közzétételére, mert ez a fajta kommunikáció alapvetően hiányzik a magyar hárfás életből. És kiváló lehetőség, hogy a blogon publikált nemzetközi hírek és ismeretterjesztő cikkek által a magyar hárfások a világról, a világ pedig a magyar hárfásokról gyarapítsa tudását.

— Mi a véleményed a dzsesszről?

— Az improvizáció - a dzsessz legfontosabb jellegzetessége - nagyon izgalmas folyamat, kicsit varázslatszerű számomra. Az improvizáció hárfán pedig még érdekesebb, még izgalmasabb - nem csak varázslat, igazi kihívás! Személy szerint nem értek a dzsesszhez, laikusként hallgatom. Ha a dzsesszhárfázásról kellene mondanom valamit, akkor Park Stickney nevét említeném meg, szerintem ő az egyik legjobb jazz zenész.

— Köszönjük az interjút, és reméljük, hogy máskor is beszélgethetünk!

— Én köszönöm.