2012. január 14., szombat

Beszélgetés Lubik Hédy hárfaművésszel

Tél van és a város szmogban fuldokol. Amikor a forgalomkorlátozások miatt elakad a villamosunk, még nem sejtjük, hogy kedves anekdotáival és jó tanácsaival épp az fogja felvidítani ezt a délutánt, akihez kissé késve igyekszünk. Lubik Hédyről, a magyar hárfás élet doyenjéről van szó.

– Elnézést a késésért és köszönjük, hogy fogadni tetszett minket és beszélget velünk. Rögtön a közepébe, pontosabban az elejébe vágnánk. Hogyan lett muzsikus Hédy néni, s miért éppen a hárfát választotta?

– Zenészcsaládba születtem, nehéz lett volna más pályára kerülnöm. Édesapám nevét az Országos Lubik Imre Trombitaverseny őrzi. De a családunkban több más muzsikus is volt. Unokabátyám például az a Lubik Zoltán kürtművész, aki a Zeneakadémián volt tanár. Kezdetben zongorázni tanultam, s csak később találkoztam a hárfával. Ez az akadémiai felvételemkor történt, 12 éves koromban. Ahogy vártunk apámmal a folyosón, egyszer csak valaki megfogta a karját, s amikor megtudta, hogy miért jöttünk, felkiáltott: „Hát a zongora az nem hangszer! Mért nem adod a lányodat inkább hárfásnak! Most tartja a felvételit Rékai Miklós is!”. Valahogy így lettem növendék hárfaszakon… Az iskolát 1946 és 1956 között végeztem. Ez 4 év előkészítőből, 4 év akadémiai évből és 2 év művészképzésből állt. Azt hiszem, most már elárulhatom nektek életem egyik titkát. Úgy lett művész-tanári diplomám, hogy az érettségit nem sikerült megszereznem. Megbuktam fizikából…

De ha már a kezdetekről kérdeztek, feltétlen el kell, hogy meséljek valamit. Édesapám az Operaház tagja volt. 1945-ben Budapest ostroma alatt benn laktunk az Operában, ahol volt fűtés, világítás és menza. Ezek a hetek meghatározóak voltak a későbbi életemre. Azt hiszem, e miatt az élmény miatt lettem az opera műfajának nemcsak egyszerű tolmácsolója, hanem igazi szerelmese, rajongója is.

– Melyik zenekarokban tetszett játszani?

– 1952-ben lettem a tagja az Operaháznak és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának. Nagyon sokat szerepeltem a Magyar Állami Hangversenyzenekarral és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával. Az 1968-ban alakult Budapesti Kamarazenekarnak alapító tagja voltam. Ezen kívül sok más együttessel is felléptem, például a Liszt Ferenc Kamaraegyüttessel. Sokat köszönhetek nekik, hogy mást ne mondjak, körbeutaztam velük a világot. Felléptem Európa valamennyi országában, Japánban, Mexikóban és az Egyesült Államokban. Van erről is egy történetem. Az egyik zenekarral országról-országra utaztunk, s az egyik kolléga mondta nekem: – Könnyű a hárfásoknak!...Ugyan mért? – kérdeztem vissza. – Hát csak azért – válaszolta –, mert ti egy triolával körbejárhatjátok a Földet! Arra célzott, hogy Bartók Concerto-jában van egy hárfás állás, amit fémmel kell játszani és nagyon hallatszik. Erre csak azt válaszoltam, hogy: – Az nem triola, kedves kolléga, hanem sextola!

De nehogy azt higgyétek, hogy a hárfa könnyű hangszer! Például imádom a Diótörőt, tényleg csodálatos zene, de harmincöt éven át minden hétvégén, ünnepnap és főleg karácsonykor el kellett játszanom. A végén bizony belefáradtam egy kicsit. Az egyik koncertturnén a kamaraegyüttessel saját hangszeremet kellett vinnem, amikor is a zenekar vezetőjével együtt cipeltük fel a hárfát. Irigyeltem a kollégáimat, akik egy könnyű fuvolával, oboával, hegedűvel sétáltak mellettem. Meg is kérdeztem Mihály András karnagyunkat: – Most hangszerszállító vagyok, vagy művész?

Szóval a hárfa tényleg nem egy „könnyű” hangszer!


– Milyen volt tizenévesen bekerülni a legnagyobbak közé?

– Szörnyű! Mondanom sem kell, hogy eleinte remegett a lábam. De szerencsém volt. Bár kaptam egy kis útmutatást édesapámtól is, igazából az Operába Rékai Miklós vezetett be. Alaposan felkészített az ottani munkára. Végig vett velem minden apró részletet és jó pedagógusként biztatott. Amikor a Bohémélet felújítása volt Ferencsik János betanításával, Rékai kérésére megengedte, hogy játszhassam a próbákat és az előadást. Az egyik próbán aztán odaszólt: – Maga igazán tehetséges! Alig akartam elhinni, hogy nekem mondja!

– Hédy néni személyesen ismerte Mosshammer Ottót. Milyen ember volt ő?

– Amikor megismertem, már idős ember volt, elmúlt nyolcvan éves. Sokszor eljött a tanszaki kirándulásokra. Egyszer pedig Devescovi Erzsébettel és Matisz Gizellával ellátogattunk hozzá…

– Ekkor írta Önöknek azt a híres ajánlást, hogy „hárfás unokáimnak”?

– Igen, igen… Tehát akkoriban Ottó bácsi már nem játszott, viszont ő volt a tanára Rékai Miklósnak. Mi több, Rékai az ő egyik lányát vette feleségül. Itt említeném meg Mosshammer Románt, akit Mahler a 19. század végén szerződtetett a Királyi Operaházhoz, és aki később idehívta Ottót. Ők a Zeneakadémián is tanítottak, s az ő iskolájukat folytatta Rékai Miklós. Így lettünk tehát mi Ottó bácsi „hárfás unokái”.

E három ember rendkívül sokat tett a magyar hárfaművészetért. Összesen együtt félévszázadon át tanítottak az Akadémián. Rékai talán még a Mosshammereknél is többet tett, hiszen már fiatal korában írta az átiratait és zenét szerzett. Igazi veszteség, hogy olyan fiatalon ment el.

– És milyen ember volt Würtzler Arisztid?

– Nem igazán ismertem őt. Emlékeim szerint két évfolyammal járt felettem, ezért ritkán láttam. Mielőtt emigrált volna az USA-ba, az a hír járta róla, hogy fiatal kora ellenére is nehéz ember, talán túlságosan is tudatában volt a képességeinek. Amikor a rendszerváltás után visszatért, számos koncertet adott Magyarországon. Ezekről azonban általában már csak utólag értesültem. Más pályát futottunk be, nem csoda, hogy nem kerestük egymás társaságát. A játékáról és a sikereiről azonban csak a legjobbakat mondhatom, igazán kiváló hárfás volt. Itt van egy róla szóló könyv, előkészítettem nektek, nagyon ajánlom a figyelmetekbe!

– Melyik Hédy néni kedvenc hangszermárkája?

– Nincs kedvencem, általánosságban azt mondhatom, hogy én a puhább hangszereket szeretem. Ilyenek az orosz és az amerikai hárfák. Az olasz Salvi viszont túl kemény nekem. Az Operának volt egy Lyon & Healy hárfája, de nem lehet válogatni, azon kell játszani, ami éppen van. Otthon egy leningrádi szovjet hangszerem volt. Ez ugyanolyan puha, mint az amerikai, nagyon szerettem!

Lubik Hédy
a Nemzeti Múzeumban őrzött
Aranyhárrfán játszik

– Tényleg lehet szeretni egy orosz hárfát?

– Hogyne! Ráadásul ez volt az én egyetlen saját hangszerem! 1959-ben vásároltam a Budapesti Nemzetközi Vásár alkalmával. Jött a hír, hogy a szovjet pavilonban kiállítottak egy gyönyörű hárfát, s meg is lehet vásárolni. Kiszaladtam, ám kiderült, hogy 60 000 Ft-ba kerül. Ez akkoriban óriási összeg volt! Mivel már évek óta gyűjtöttem lakásra, volt 20 000 Ft megtakarításom. Felkerestem Faith Tibort, az Operaház gazdasági vezetőjét, és tőle kértem segítséget. Végül is kaptam 40 000 Ft hangszervásárlási kölcsönt.

Viszont van itt egy érdekes fénykép, amin egy különös hangszert láthattok. Ez pontosan annak a hárfának a mása, mint amit Mosshammerék használtak Bayreuthban. Beckmesser-hárfának hívják. Az eredeti hangszer itt volt sokáig Budapesten Mosshammeréknál. Amikor meghívásomra Dalló Gyula, a berlini Staatsoper szólóhárfása eljött a Zeneakadémiára mesterkurzust tartani, akkor elhozta bemutatni az opera tulajdonát képező Beckmesser-hárfát. Mivel nem merte poggyászként szállítani, a repülőgépen utasjeggyel hozta a „kicsikét”, ott ült mellette a másik ülésen... E hárfának az volt az igazi különlegessége, hogy dróttal húrozták fel. Fémesen szólt, szinte zizegett. A drót persze iszonyúan megkínozta a rajta játszó hárfásokat.

Erről jut eszembe egy másik történet. Bartók Concertójában a hárfaállást két hangolókulcs fémrészével játszottam. Amikor az egyik elkeveredett, kénytelen voltam a lakáskulcsomat elővenni. Doráti Antal karnagy úr nagyon megdicsért és kérdezte, hogy mivel játszottam. Aztán nagyon csodálkozott, hogy egy lakáskulccsal…

– Melyik a kedvenc műve Hédy néninek?

– Erre megint nem tudok egyértelmű választ adni. Abban a szerencsében volt részem, hogy a hárfás irodalomból minden fontosat eljátszhattam. Nálunk Magyarországon egyébként is mindent el kell tudni játszani a hárfásnak, a komolyzenétől a dzsesszig és az operettig. De annyit kérdeztetek már, most én hadd kérdezzetek tőletek! Hárfások akartok lenni?

– Nem tudjuk még… Miért tetszik kérdezni?

– Mert nem ajánlom a pályát, annyi a nehézség. A legtöbb ember úgy hiszi, hogy a hárfa egy nőies hangszer. Hát nem az! A szállítás nehézségeiről már beszéltem. De nem kevés erő kell az apróbb javítások elvégzéséhez vagy a húrozáshoz, a gyakorlásról meg már nem is beszélve. Napi hat-hét órát kell ülni és gyakorolni! Azon kívül kevés a munka, egyszerűen nincs arra lehetőség, hogy a mai világban valaki csak a hárfázásból éljen meg. És ne felejtsük el a hárfás irodalmat sem, ami minden ellenkező híreszteléssel szemben bizony szegényes. Ugyan kit érdekel ugyanaz a darab tízféle interpretációban!? S végül még egy, bár ebből ti talán még nem sokat értetek: rengeteg pénz kell hozzá, már a húrok is kisebb vagyonba kerülnek!


– Köszönjük a tanácsokat! A vége felé hadd kérdezzünk kényes dolgokat is. Az egyik, hogy viszonylag kevés felvétel készült Hédy nénivel, a másik pedig, hogy mi a véleménye a hárfaversenyekről?

– Az elsőre hamar válaszolhatok. Készültek felvételek velem, ajándékba adok is nektek egy CD-t. Amúgy meg nem igazán szerettem a stúdiófelvételeket, és ezt a fajta szereplést nem igazán kerestem. A másik kérdés már bonyolultabb. A versenyre való felkészülés teljes embert kíván. Ez azt jelenti, hogy a versenyző minden más tevékenységet felfüggeszt, és fél éven át erre készül. Aki a hárfázásból él meg, az nehezen engedheti ezt meg magának.

– Sokat tetszik emlegetni a nehéz fizikai munkát. Hogyan igyekezett megőrizni a frissességét és az egészségét?

– Nagyon jó kérdés. Bár az egészségemet megőriztem, de az ízületeim egy kissé elkoptak. Viszont tényleg örülök a kérdésnek, mert imádom az úszást, jó, hogy ez is szóba került! Én a Liszt Ferenc téren laktam, tréfásan mondtam is mindig a tanítványoknak, hogy gyakoroljatok rendesen, mert belátok a lakásomból a 7-es terembe! Persze aztán mindig elhúzták a függönyt… Amikor nyugdíjba mentem, eladtam azt a lakást, és ide a Margit körútra költöztem. Itt van a közelben a Lukács-uszoda. Hát ez a világ legjobb helye! Van gyógyvíz, és mindenki itt van, akivel találkozni és beszélgetni érdemes!

– Köszönjük a beszélgetést!

– Köszönöm én is, és engedjétek meg, hogy legyen a végén egy kérésem. Rajtam kívül vannak más hárfások is, kérem, hogy őket is keressétek fel!