2012. február 22., szerda

A Bayreuthi Fesztiválzenekar hárfaegyüttese

Egy újabb fénykép következik a Morley Harp cég archívumából, melyet Clive Morley küldött a blogunknak. A megfakult, szépiás felvétel száz évvel ezelőtt készült. Nyilván sokaknak szerez örömet, hiszen a ritkán látható felvétel a magyar hárfatörténet egyik legszebb korszakából való.

A bayreuthi hárfásokról már több cikkben is írtunk, lévén, hogy a Mosshammer-fivérek, Román és Ottó hosszú-hosszú éveken át voltak az együttes megbecsült tagjai. Ottó már egészen fiatalon, amerikai éveiben is eljárt a nyári fesztiválokra játszani.

Ezen alkalmakkor meglehetősen sok reklámfotó készült róluk. Egyet korábban már be is mutattunk, Román életrajzánál lehet megtekinteni. A most közreadott fotó különlegessége, hogy együtt ábrázolja az 1911-es év bayreuthi hárfásait.

A képen látható hárfák feltehetően gyakorlóhárfák voltak, legalábbis egy korabeli levélben említést tesznek ilyenek létezéséről. Gótikus stílusú hangszerek, amelyeket az angol Morley-cég szállított a fesztiválnak. Az 1817-ben alapított vállalkozás valószínűleg ebben az időben élte fénykorát. Az éppen csődbe jutott Érard-cégbe társult (vagy vette azt meg), és cégjelzésében is használta a nevet. Erre és a kép szereplőire máskor még visszatérünk.

A Bayreuthi Fesztiválzenekar hárfaegyüttese 1911-ben.
Az alsó sorban balra a Mosshammer-fivérek

(A képet a szokásosnál nagyobbra vettük, hogy a finomabb részletek is láthatók legyenek. Rákattintva a kép nagyítható.)

2012. február 20., hétfő

Lenhardt János portréja

Lenhardt János hangszerész az első és máig az egyetlen olyan hangszerészünk volt, aki pedálos koncerthárfát tudott készíteni. Több cikkben is írtunk már róla, és most egy fotóját is közölni tudjuk a Baranyai Megyei Múzeum jóvoltából.

Lenhardt János (1880-1931)

Lenhardtról tudjuk, hogy súlyos betegség miatt fiatalon halt meg, élete utolsó éveiben ráadásul csődközeli helyzetben volt. A kép ugyanakkor egy életvidám, sikerei csúcsán lévő embert örökít meg. Valószínűleg ez volt az igazi arca, így szerencsés, hogy ez az egyetlen ismert és fennmaradt Lenhardt-portré. (Köszönjük a BMM-nek a képet!)

2012. február 15., szerda

Privatemusic: Andreas Vollenweider bemutatása

Valószínűleg ő a legismertebb és leginkább kedvelt hárfás Magyarországon, a férfiak közül mindenképp. A privatemusic cikkével mutatjuk be. A közléshez való hozzájárulást ezúton is köszönjük!

Andreas Vollenweider 1953-ban született Zürichben. Édesapja Hans Vollenweider, Európa egyik leghíresebb orgonistája, aki mellett rendkívül kreatív és zeneileg inspiráló környezetben nőtt fel. Kora gyerekkorától saját hangszerét és kifejezésmódját kereste, végül 22 évesen rátalált a hárfára, melyet rögtön tovább is fejlesztett, megépítve magának egy új, addig soha sem látott hangszert. Az elektro-akusztikus hárfán aztán létrehozta különleges, egyéni stílusát.

Úgy képzelte, hogy majd filmekhez, televíziós produkciókhoz, színházi előadásokhoz komponál zenét, de 1979-ben hirtelen felvette az „Eine Art Suite in XIII Teilen” című bemutatkozó lemezt, amit a Vollenweider-hangzás bölcsőjének tartanak. Megalakul az „Andreas Vollenweider & Friends”, melynek managementje a nagyszabású produkciók mellett dönt: 1981-ben bemutatkozik a Montreaux Jazz Fesztiválon, miközben boltokba kerül a „Behind The Gardens, Behind The Wall, Under The Tree...”, mely meghozza számára a nemzetközi elismertséget mind a közönség, mind a kritikusok elött. Innovatív zenéjéért Amszterdamban elnyeri a presztízst jelentő Edison-díjat, majd „Pace Verde” című kislemezével és annak sokat emlegetett video-klipjével hitet tesz a környezetvédő- és békemozgalmak mellett. A következő album (White Winds, 1983) elképesztő áttörést hoz az Egyesült Államokban, egyszerre három amerikai slágerlistás helyet söpör be: a pop-, jazz- és klasszikus zene kategóriákat! Ezt követő minden amerikai turnéja dialmenet, a legnagyobb koncerttermek - Carnegie Hall, Radio City Music Hall New York, Kennedy Center Washington, Universal Amphitheater Los Angeles - zsúfolásig telnek hangversenyein. A Grammy-díj sem várat magára, „Down To The Moon” című lemezéért 1994-ben kapja meg, melyet nagyszabású világturné követ Amerikától Európán és Japánon át Ausztráliáig.


Rendkívüli termékenységét jellemzi, hogy az állandó koncertezés mellett maga írja és rendezi díjnyertes videoklipjeit, sőt maga készíti díszlet- és a jelmezterveit, miközben sorra jelennek meg olyan nagysikerű lemezei, mint a „Dancing With The Lion”, a dupla „Trilogy”, és a „Caverna Magica”...!

1991-ben „Book of Roses” című albumán először játszik szimfonikus zenekarral, egy évvel később a csernobili gyerekek megsegítésére óriási koncertet ad a moszkvai Vörös téren, majd munkásságáért megkapja a World Music díjat is. A következő években Carly Simon és Eliza Gilkyson énekesnőkkel készít lemezt és koncertezik, majd ’94-ben egy régi álma teljesül: Luciano Pavarotti hívja meg immár barátjaként, akivel - valamint Bryan Adams rockénekessel - fellépnek duettben is. 1995-ben Dél-Amerikában koncertezik, utána végig turnézza a lengyelországi kastélyokat. Zuccheróval mínusz 8 fokban a 2500 méteres lévő barlangban játszik… Ez utóbbi később nagy hatással lesz karrierjére, hiszen élete első szóló-koncertje volt.

„Csodálatos élmény volt - mondja. Ez az előadás ihlette a kisebb, könnyedebb zenei koncepcióim gondolatát, melyek lehetővé tették számomra, hogy zenészként sokkal szabadabban mozogjak.” (Még ezt megelőzően, 1998-ban rögzítette a „Kryptos”-t, mely a San Remo-i Dalfesztiválra készült darabokra épült és kiindulópontja lett eddigi utolsó „szimfónikus-megaprojectjének”, a „Wolkenstein”-nek is.)

Új szemléletének köszönhető 1999-es „Cosmopoly” című albuma, melyen Vollenweider a nagy produkciók után úgy döntött, hogy kisebb létszámú zenekarral áll elő olyan szólistákkal, mint Bobby McFerrin, a brazil Milton Nascimento, a dél-afrikai Abdullah Ibrahim, a 73 éves örmény legenda, Djivan Gasparyan és a galíciai duda-virtuóz, Carlos Nunez. Lecserélte a már megszokott nagyzenekari felállást és hangzásvilágot, jelenlegi kvartettje spontánabb, a jazzhez és a világzenéhez jobban kötődő muzsikát játszik.

„A múltban kiélhettem barokk ambícióimat: «minél szimfonikusabb, annál jobb». Szimfonikusan álmodtam, szimfonikusan főztem, szimfonikus életmódot folytattam, és körülöttem minden egyre sokrétűbbé, összetettebbé vált. Mindezt maximálisan kiélveztem, úgyhogy ma elmondhatom: semmit sem bántam meg. És mégis, nem sokkal ezelőtt új, erősebb késztetések ébredtek a lelkemben.”

Ugyanakkor persze nem tudja önmagát sem megtagadni, így a 2001-es Varsói Filmfesztiválra „Tales of Kira Kuta” címmel újabb szimfonikus művet írt, melyet később a Varsói Szimfonikusokkal (vez.: André Bellmont) számos más fesztiválon is színpadra vitt.


2002-ben Athén ókori stadionjában az Oscar-díjas Rod Steiger címszereplésével mutatták be „Socrates - Dawn of Civilization” című musicaljét, melynek női főszerepét a híres görög színésznő, Maria Lambrou játszotta el.

2003-2005 között folytatta koncertkörútjait, majd 2005 öszén, saját énekhangjával jelent meg új békeüzenete, a „Vox”. A lemez megjelenését ismét világkörüli turné követte, melynek során készült a „The Magical Journey of Andreas Vollenweider” című DVD, majd 2006-ban legutóbbi studió-albuma, a Carly Simonnal közösen felvett „Midnight Clear”.

2007 újabb Grammy-jelölést hozott (The Magical Journey -DVD), és most, 2007 szeptemberében - tízmillió eladott lemez után, - itt a legújabb Andreas Vollenweider dupla-CD: „Andreas Vollenweider & Friends 25 Years Live 1982-2007”

Forrás: privatemusic.hu

2012. február 13., hétfő

Még egyszer a Solti-évről

Nagy öröm ért bennünket, mert egyik írásunkat a világ legjelentősebb hárfás újságja, a Camac Harpblog szemlézte. Magyar hírek ritkán kerülnek a világ hárfásaihoz, s talán nemcsak a blogunk, de mások is nyerhetnek vele. A Solti Györggyel és a Mosshammer-fivérekkel kapcsolatos cikkünk keltette fel a figyelmüket.

Solti György 100 évvel ezelőtt, 1912. október 21-én született Budapesten. Az angol Wikipédia csak úgy említi, mint a 20. század második felének egyik legnagyobb karmesterét. Munkásságát 32 (!) Grammy-díjjal ismerték el, ami világrekord, nem csoda tehát, hogy az UNESCO rá tekintettel is hivatalosan emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt.

A gond az, hogy minderről eddig meglehetősen kevés híradás jelent meg a magyar sajtóban. Ki tudja, talán az elmúlt években kissé belefáradtunk saját magunk ünneplésébe. A sor még 2009-ben Haydnnal indult, aki ugyan német volt, de évtizedekig élt nálunk. Ez közismert, ám kevesen tudják róla, hogy hazai hárfás életünk is sokat köszönhet neki. Ide hívta és három évig alkalmazta Krumpholtz-ot, aki később Párizsban korának legfényesebb csillaga lett: hárfázott, tanított és hárfazenét írt. Sőt, mi több, az egyik legnevesebb francia hárfaépítővel, Nadermannal a hangszer tökéletesítésén is munkálkodott.

Ezt követte 2010-ben a Chopin-év. Bár ő szintén nem magyar volt, a lengyelek szép gesztusként mégis megtalálták a módját, hogy a magyar vonatkozásokat itthoni és külföldi programjaikban kihangsúlyozzák, és az EU elnökség váltásához hasonlóan, összekapcsolják a Liszt-évfordulóval.

A Liszt-megemlékezésről kár lenne sokat szólni, hiszen mindenki megtapasztalhatta. Talán csak annyit, hogy idehaza sem a Sébastien Érard-dal, sem a német nemzetiségű és a szintó cigány hárfásokkal való esetleges kapcsolatával nemigen foglalkoztak. Érard minden idők egyik legjelentősebb hangszerésze volt, a modern zongora és hárfa megalkotója. A még gyermek Liszt komoly támogatást kapott tőle, s haláláig tartotta az Érard-céggel a kapcsolatot. Cigány hárfa zene pedig itt hallgatható.

Nos, így érkezett el az idei évforduló, amiről egyelőre semmi hír. Mi azzal kapcsolatban említettük, hogy Solti önéletrajzi könyve szerint hatévesen az Operaház egyik hárfásánál kezdett zenélni tanulni. Ebben az időben az osztrák születésű Mosshammer-fivérek (Mosshammer Román és Ottó) hárfáztak nálunk. Ők kétségtelenül világszerte ismertek voltak, ám nálunk telepedtek le, nálunk nősültek, és magyarként haltak meg.

Időközben Angliából is kaptunk anyagokat a fivérekről, méghozzá az 1817-ben alapított Morley cég mai tulajdonosától, Clive Morley-tól. Ez a legrégebben alapított és ma is működő hárfás cég a világon. A számos levél, képeslap és fénykép közül a legérdekesebb talán a világhíres Alfred Holý-t ábrázoló, századfordulón készült portré. Értékét egyfelől a ritkasága adja, hiszen még az interneten is alig találni jó minőségű fotót a hárfásról. Másfelől pedig az, hogy Mosshammerékkel együtt ő is híres bayreuthi hárfás volt, aki Morley-hárfákon játszott, s részese volt az egyik aranykorszakunknak.

Az igazi szenzáció azonban az, hogy a Portugáliában született, valójában cseh, ám Bécsben élő Holý egy ízben Magyarországra is ellátogatott, s nevét adta egy azóta is páratlan kezdeményezéshez: játszott Lenhardt János pedálos hárfáján, nem kis reklámot biztosítva ezzel a zseniális, de fiatalon elhunyt magyar hangszerésznek. A felkérésnek nyilván Mosshammer Ottó biztatására tett eleget, akihez akkor már több évtizedes barátság fűzte, és aki maga is vásárolt 3 darab Lenhardt-hárfát a Zeneakadémia részére.

Alfred Holý
(1866-1948)

Mindez pedig azért tanulságos, mert megmutatja, hogy a kultúra hogyan kapcsol össze múltat és jelent, s különféle helyszíneket és embereket. No meg hogy apró értékeinkkel is ügyesebben sáfárkodhatnánk, hát még egy Soltival!

2012. február 6., hétfő

Aquincum csodái

Az ismert hollywoodi mondás szerint a világ telis-tele van csodás, de még el nem mondott mesével. Andy Vajnától pedig azt tudjuk, hogy mi, magyarok is büszke birtokosai vagyunk számos érdekes történetnek. Az alábbi is ezek közé tartozik: bár jól ismerjük a történelmi tényeket, irodalmunk vagy képzőművészetünk csak ritkán említi.

Óbuda


Agyagváza lírával és zenésszel
Elöljáróban annyit, hogy Budapesten rengeteg izgalmas múzeum található mindenféle különös hangulatú tárggyal. Embere válogatja, de mi a régi emlékek között ugyanolyan kellemesen el tudunk időzni és beszélgetni, akár egy kávéház teraszán. Úgyhogy gyakran élünk a lehetőséggel és múzeumba vagy képtárba megyünk.

Az köztudott, hogy Óbudán egymást érik a római kori emlékek és a kiállítási helyek. Az viszont már kevésbé, hogy napjainkban is kerülnek elő értékes leletek, továbbá, hogy az Aquincum Múzem épp a felújítását éli. Bár a munka még korántsem fejeződött be, mára létrejött egy olyan hely, ami sok tekintetben Herculaneum-ot idézi – és itt nem arra célzunk, hogy amikor néhány éve ott jártunk, rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt ott…

Szóval egy tényleg elbűvölő teret sikerült teremteni Óbudán, amit az alábbi fotó is bizonyít. A 7000 éves csodálatos szépségű szobrocskától a kelta edényeken át sok minden látható. Mi több, néhány dolog kapcsolatos a zenével, sőt a húros, pengetős hangszerekkel is…

Gyönyörű és óriási kiállítótér

Víziorgona

Óbuda leghíresebb ókori lelete a víziorgona (hidraulisz), már ha lehet ilyet mondani a sok ezer egyéb rendkívüli szépségű és értékű tárgyra tekintettel. Jelentőségét többek között az adja, hogy ezen kívül mindössze egy-két ilyen hangszer maradt fenn a világon.

Maradványait Nagy Lajos találta meg 1931-ben, aki a világhírű pécsi Angster orgonaépítő cég segítségével 1935-ben elkészítette a rekonstrukcióját. Ez látható a Filmhíradók Online videójában:


1969-ben a német Werner Walcker-Mayer orgonaépítő szintén készített egy másolatot a hangszerről. Ennek ellenére a pontos működését a legutóbbi időkig nem ismerték. A kérdést Minárovics János, a Tűzoltó Múzeum egykori igazgatója tisztázta az 1990-es évek elején, méghozzá egy addig elhanyagolt töredék alapján. 2009-ben így egy újabb, még élethűbb másolat készülhetett.

A víziorgona egykori tulajdonosait a régészek meglehetősen pontosan tudták azonosítani. Gaius Iulius Viatorinus ajándékozta kr. u. 228-ban a helyi posztókészítő kollégiumnak, akik a tűzoltási feladatokat is ellátták. Ők hosszú ideig használták, mígnem – milyen az élet - egy tűzvész során a víziorgona fából készült része megsemmisült…

A kiállító teremben az orgonával szemben ma egy szarkofág látható. Ezen is található felirat, ami egy szép szerelemnek állít emléket, és ami egy érdekes feltételezést alapoz meg.

Aelia Sabina

Aelia Sabina Aquincum népszerű polgára és elismert művésze volt. Gyakran és szívesen énekelt, orgonált és „pengette a húrt” a város lakosainak. Tehetsége a férje, Titus Aelius Justus zenész és légiós katona képességein is túlmutatott. Mindössze 25 évet élt, síremlékét férje állíttatta. Bár nincs rá közvetlen bizonyíték, feltehető, hogy ismerte és használta is a víziorgonát, hiszen éppen abban az időben élt. Minderről a szarkofágon olvasható, hexameterben megírt sírvers ad tájékoztatást:


„Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina
Artibus edocta superabat sola maritum.
Vox ei grata fuit, pulsabat pollice chordas,
Sed cito rapta silet. Ter denos duxerat annos,
Heu, male quinque minus, sed plus tres menses habebat,
Bis septemque dies vixit. Haec ipsa superstes
Spectata in populo hydraul(i)a(m) grata regebat.
Sis felix quicumque leges, te numina servent,
Et pia voce cane: Aelia Sabina vale!

T(itus) Ael(ius) Iustus hydraularius salariarius leg(ionis) II ad(iutricis) coniugi faciendum curavit.”



Aelia Sabina szarkofágja. Aquincum, kr. u. III. század

A verset Révay József is lefordította. Többek szerint bár nem szó szerinti munka, ugyanakkor a leghívebben ez adja vissza a vers zeneiségét és költőiségét:

„Drága Sabina, a hű hitves pihen itt, e koporsó
Börtöne zárja. Remek művész, remekebb az uránál,
Édes a hangja, csodálatosan pengette a lantot.
Jaj, lecsapott a halál, jaj, örökre lezárta az ajkát,
Száz napot is fukarul mért csak huszonöt tavaszához.
Ámde velünk marad ő, mert népe szívében örökké
Él a rajongva imádott isteni orgonaművész.
Boldogan élj, aki olvasod ezt, legyen életed áldott,
S bánatosan suttogd: Aelia Sabina, pihenj!”



A versből hihetetlen szeretet és ragaszkodás árad még ma is, bő 1700 évvel a megszületése, azaz a kőbe vésése után. Igazán büszkék lehetünk rá, ahogy például a Pannónia elnevezésre is azok vagyunk: hiszen a pannonok sem magyarok voltak, hanem egy itt élt és a rómaiak által leigázott kis nép.

A szöveg alapján elképzelhető - bár nem valószínű -, hogy Aelia talán hárfán is játszott. Ellentmond ennek, hogy a hárfa ugyan a legrégibb hangszerek egyike, s az ókorban különösen kedvelték, de Rómában inkább a lantot és a lírát használták. A feltételezésnek mégis van némi alapja. Egyrészt az eredeti sírvers nem lantot, hanem húrokat említ, ami többféle hangszert is jelenthet. Másrészt Pannónia a szintén leigázott keltáknak is a hazája volt, s a birodalmi központtól távol talán másféle kulturális hatások is érvényesültek. Aelia halála után nem sokkal épp Pannóniából indultak pusztító viszályok a központi hatalom ellen.

Akárhogy is, a lényeg, hogy Sabina és Titus szerelmének emléke a mi kultúránknak is a része. Ennek egyik bizonyítéka, hogy 1990-ben az óbudai zeneiskola Aelia Sabina nevét vette fel. Egy másik pedig Szent-Gály Kata igazán szép, magyar nyelvű verse.

2012. február 2., csütörtök

Lenhardt János számlalevele

Egy majd' 100 éves számlalevél következik, melyet Lenhardt János hangszerkereskedő és későbbi hárfakészítő állított ki őnagysága Schuber Lőrinczné asszony részére. Önmagában is érdekes dokumentum, hiszen Lenhardt aláírását is tartalmazza.

A számla egy pianínó megvásárlása kapcsán született. Arról nincs adat, hogy vajon saját részre történt-e a vétel, vagy inkább volt egy ifjabb Schuber, aki aztán boldogan használta a hangszert évtizedeken át... Talán mindegy is, ki-ki olyan történetet képzelhet hozzá magának, ami jól esik.

Fontosabb, hogy Lenhardt ebben az időben már elismert hangszerkereskedő volt Pécsett, és mint hegedűépítő mester is kitűnt. Díjakat nyert és üzleti kapcsolatai voltak külföldön is. Sőt, mi több, talán már ekkoriban is fontolgatta, hogy belevág egyszer a pedálos hárfa készítésébe. Íme, a szép kiállású üzleti dokumentum:


Pécs, 1913. január 10.
Őnagysága Schuber Lőrinczné asszonynak

1913. jan. 7., 1 drb. Hoffmann & Czerny gyártmányú pianinó
650
Fizetett készpénzben150
Marad Kor.500

Mely összegről egy darab 500 koronáról szóló elfogadványt f. évi Július hó 20-iki lejárattal a szokásos fenntartással átvettem.

Kitűnő tisztelettel
Lenhardt János


A fenti pianinóért 5 évi jótállást vállalok.
Lenhardt János

Néhány tartalmi érdekességet is érdemes azonban észrevenni. Az egyik, hogy a pianínó ára 650 korona volt, mai fizetőeszközünk tehát kb. az ezred részét érheti a korabelinek. (Feltételezve, hogy ma egy zongora 650 ezer forintba kerül.) A másik, hogy a vásárlás hitelre történt - valószínűleg tulajdonjog fenntartással -, de különösebb bürokrácia nélkül, ahogy a jótállás vállalása is.

A mai szemlélőt ez utóbbi körülmények alaposan megtéveszthetik: úgy gondolhatja, hogy könnyebb, egyszerűbb volt a régiek dolga. Pedig éppen fordítva lehetett. A piaci törvények keményen érvényesültek, aminek az erkölcsre igen nagy hatása volt. S ha a kereskedő vagy a vevő a szavát adta, akkor igyekezett mindenáron betartani azt, különben hamar felkopott az álla. Egy zongoravásárlásnál nem volt tehát szükség kezesre, többoldalas nyilatkozatokra és tájékoztatókra, egyszerűen csak jó minőséget kellett szolgáltatni és fizetni. No, ez az, ami napjainkban egyre nehezebben megy!