2012. február 6., hétfő

Aquincum csodái

Az ismert hollywoodi mondás szerint a világ telis-tele van csodás, de még el nem mondott mesével. Andy Vajnától pedig azt tudjuk, hogy mi, magyarok is büszke birtokosai vagyunk számos érdekes történetnek. Az alábbi is ezek közé tartozik: bár jól ismerjük a történelmi tényeket, irodalmunk vagy képzőművészetünk csak ritkán említi.

Óbuda


Agyagváza lírával és zenésszel
Elöljáróban annyit, hogy Budapesten rengeteg izgalmas múzeum található mindenféle különös hangulatú tárggyal. Embere válogatja, de mi a régi emlékek között ugyanolyan kellemesen el tudunk időzni és beszélgetni, akár egy kávéház teraszán. Úgyhogy gyakran élünk a lehetőséggel és múzeumba vagy képtárba megyünk.

Az köztudott, hogy Óbudán egymást érik a római kori emlékek és a kiállítási helyek. Az viszont már kevésbé, hogy napjainkban is kerülnek elő értékes leletek, továbbá, hogy az Aquincum Múzem épp a felújítását éli. Bár a munka még korántsem fejeződött be, mára létrejött egy olyan hely, ami sok tekintetben Herculaneum-ot idézi – és itt nem arra célzunk, hogy amikor néhány éve ott jártunk, rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt ott…

Szóval egy tényleg elbűvölő teret sikerült teremteni Óbudán, amit az alábbi fotó is bizonyít. A 7000 éves csodálatos szépségű szobrocskától a kelta edényeken át sok minden látható. Mi több, néhány dolog kapcsolatos a zenével, sőt a húros, pengetős hangszerekkel is…

Gyönyörű és óriási kiállítótér

Víziorgona

Óbuda leghíresebb ókori lelete a víziorgona (hidraulisz), már ha lehet ilyet mondani a sok ezer egyéb rendkívüli szépségű és értékű tárgyra tekintettel. Jelentőségét többek között az adja, hogy ezen kívül mindössze egy-két ilyen hangszer maradt fenn a világon.

Maradványait Nagy Lajos találta meg 1931-ben, aki a világhírű pécsi Angster orgonaépítő cég segítségével 1935-ben elkészítette a rekonstrukcióját. Ez látható a Filmhíradók Online videójában:


1969-ben a német Werner Walcker-Mayer orgonaépítő szintén készített egy másolatot a hangszerről. Ennek ellenére a pontos működését a legutóbbi időkig nem ismerték. A kérdést Minárovics János, a Tűzoltó Múzeum egykori igazgatója tisztázta az 1990-es évek elején, méghozzá egy addig elhanyagolt töredék alapján. 2009-ben így egy újabb, még élethűbb másolat készülhetett.

A víziorgona egykori tulajdonosait a régészek meglehetősen pontosan tudták azonosítani. Gaius Iulius Viatorinus ajándékozta kr. u. 228-ban a helyi posztókészítő kollégiumnak, akik a tűzoltási feladatokat is ellátták. Ők hosszú ideig használták, mígnem – milyen az élet - egy tűzvész során a víziorgona fából készült része megsemmisült…

A kiállító teremben az orgonával szemben ma egy szarkofág látható. Ezen is található felirat, ami egy szép szerelemnek állít emléket, és ami egy érdekes feltételezést alapoz meg.

Aelia Sabina

Aelia Sabina Aquincum népszerű polgára és elismert művésze volt. Gyakran és szívesen énekelt, orgonált és „pengette a húrt” a város lakosainak. Tehetsége a férje, Titus Aelius Justus zenész és légiós katona képességein is túlmutatott. Mindössze 25 évet élt, síremlékét férje állíttatta. Bár nincs rá közvetlen bizonyíték, feltehető, hogy ismerte és használta is a víziorgonát, hiszen éppen abban az időben élt. Minderről a szarkofágon olvasható, hexameterben megírt sírvers ad tájékoztatást:


„Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina
Artibus edocta superabat sola maritum.
Vox ei grata fuit, pulsabat pollice chordas,
Sed cito rapta silet. Ter denos duxerat annos,
Heu, male quinque minus, sed plus tres menses habebat,
Bis septemque dies vixit. Haec ipsa superstes
Spectata in populo hydraul(i)a(m) grata regebat.
Sis felix quicumque leges, te numina servent,
Et pia voce cane: Aelia Sabina vale!

T(itus) Ael(ius) Iustus hydraularius salariarius leg(ionis) II ad(iutricis) coniugi faciendum curavit.”



Aelia Sabina szarkofágja. Aquincum, kr. u. III. század

A verset Révay József is lefordította. Többek szerint bár nem szó szerinti munka, ugyanakkor a leghívebben ez adja vissza a vers zeneiségét és költőiségét:

„Drága Sabina, a hű hitves pihen itt, e koporsó
Börtöne zárja. Remek művész, remekebb az uránál,
Édes a hangja, csodálatosan pengette a lantot.
Jaj, lecsapott a halál, jaj, örökre lezárta az ajkát,
Száz napot is fukarul mért csak huszonöt tavaszához.
Ámde velünk marad ő, mert népe szívében örökké
Él a rajongva imádott isteni orgonaművész.
Boldogan élj, aki olvasod ezt, legyen életed áldott,
S bánatosan suttogd: Aelia Sabina, pihenj!”



A versből hihetetlen szeretet és ragaszkodás árad még ma is, bő 1700 évvel a megszületése, azaz a kőbe vésése után. Igazán büszkék lehetünk rá, ahogy például a Pannónia elnevezésre is azok vagyunk: hiszen a pannonok sem magyarok voltak, hanem egy itt élt és a rómaiak által leigázott kis nép.

A szöveg alapján elképzelhető - bár nem valószínű -, hogy Aelia talán hárfán is játszott. Ellentmond ennek, hogy a hárfa ugyan a legrégibb hangszerek egyike, s az ókorban különösen kedvelték, de Rómában inkább a lantot és a lírát használták. A feltételezésnek mégis van némi alapja. Egyrészt az eredeti sírvers nem lantot, hanem húrokat említ, ami többféle hangszert is jelenthet. Másrészt Pannónia a szintén leigázott keltáknak is a hazája volt, s a birodalmi központtól távol talán másféle kulturális hatások is érvényesültek. Aelia halála után nem sokkal épp Pannóniából indultak pusztító viszályok a központi hatalom ellen.

Akárhogy is, a lényeg, hogy Sabina és Titus szerelmének emléke a mi kultúránknak is a része. Ennek egyik bizonyítéka, hogy 1990-ben az óbudai zeneiskola Aelia Sabina nevét vette fel. Egy másik pedig Szent-Gály Kata igazán szép, magyar nyelvű verse.