2012. március 29., csütörtök

Gördülő kövek - rossz korban születtem

A Facookon nyitottunk egy albumot mindenféle jópofa és meglepő képpel. Az album címe Ki gondolta volna: hárfa mindenütt. Az egyik fotón a Rolling Stones látható egy órási, talán Wurlitzer-márkájú hárfával.

A képen a banda színes hippi öltözékben látható, tehát valamikor a hatvanas évek második felében készülhetett. Erre utal az is, hogy még közöttük van a szőke Brian Jones gitáros. Ő 1968-ban távozott tőlük, majd 1969-ben egy szerencsétlenül sikerült bulin az életét vesztette, talán gyilkosság áldozata lett. Mindössze 27 évet élt, viszont nagy szerepe volt abban, hogy az első három lemez olyan különös hangzását nyert, és az együttes olyan hamar a világhírig jutott.



Ennek a hangzásnak fontos része volt az indiai szitár, ami a képen Jones lábánál fekszik, és az alábbi videóban is feltűnik:



A videóhoz egy rajongó különös megjegyzést fűzött: Rossz korban születtem. Az elvágyódás minden kornak, minden helynek és társadalomnak a sajátja, legfeljebb a mértékében van különbség. De ha már szóba került a téma, feltétlenül el kell mesélni egy ezzel kapcsolatos személyes emléket.

Az első magnónkat 1973-ban kaptuk a tesómmal, akkortájt még kisdobosok voltunk. Ez egy hazai gyártású, világoskék BEAG MK 25 márkájú hordozható kazettás magnetofon volt, írd és mondd 1 db 45 perces kazettával. Úgy gondolták, hogy ez épp elég lesz azzal a 15-20 slágerrel, ami ráfér.

Mivel akkoriban még nemhogy Youtube nem volt, de külföldi lemezeket se igen lehetett vásárolni, ezért anyánk megkért a szomszédban egy kamaszt, hogy az orsós magnójáról másoljon ki nekünk néhány számot. Viszont kikötötte, hogy nehogy valami „vad zene” legyen. A srác, Adus alaposan félreérthette, ugyanis a szalagon az első szám rögtön a Born to be wild volt a Steppenwolf-tól, és persze a Paint it, Black, meg néhány Zeppelin és Deep Purple dal is rajta volt...

Rossz helyen születtem - írhatnám ide annak a meglehetősen szürke kornak a hangulatában. De inkább megkérdezem: tényleg vannak rossz korok? Vagy csak mi, emberek nem találjuk a helyünket a világban?

Máskülönben rejtély, hogy a Stones miért fényképezkedett a hárfával. Spontán ötlet volt, vagy valamit ki akartak fejezni vele?

2012. március 26., hétfő

Érard-hárfa a Zenetörténeti Múzeumban

Tavaly ünnepeltük Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját. Akkor több cikket is közöltünk a neves magyar és a hárfa kapcsolatáról, többek között érdekes regényrészleteket is. A témát nem zártuk le, annál is inkább, mivel a MTA Zenetörténeti Múzeumában még most is látogatható egy Liszt életéről szóló tárlat, ahol egy gyönyörű Érard-hárfa is ki van állítva.

Az Érard-cég jelentősége


A múzeum egyik hangszerével már foglalkoztunk egy korábbi írásban. A Holtzmann-műhely által készített rokokó (és részben már klasszicista) stílusú Csónakosról van szó.

Most egy másik hárfát mutatunk be, amely szintén hangszer-történeti kincs. Mindkettő ugyanis a hangoló-mechanizmus fejlődésének egy-egy fontos állomásához, illetve korszakához kötődik. Az egyik az egyszeres, a másik a dupla mechanikás hárfák fontos reprezentánsa.

Ez utóbbi hárfát a francia Érard-cég, a Sébastien Érard által alapított, majd Pierre Érard által vezetett, végül az angol Morley Harp által felvásárolt hárfakészítő vállalkozás készítette. Mivel tényleg sokszor írtunk már róluk, itt csupán összefoglaljuk, hogy mivel is járultak leginkább hozzá a hangszer fejlődéséhez:

  • tovább fejlesztették a Cousineau-féle ún. villás hangolótárcsákat, melyek a korábbi bizonytalan működésű kampókat váltották fel, de még nem voltak alkalmasak a teljes kromatikus hangolásra,
  • 1810-ben szabadalmaztatták a duplapedál mechanizmust, melynek segítségével elérték a hangszer teljes kromatikusságát, lévén, hogy egy-egy húr hangja akár kétszeresen is megemelhető lett (nem mellékesen a duplapedálos hárfa piacra kerülésének 200. évfordulóját is tavaly ünnepeltük),
  • megerősítették a hangszer szerkezetét (fémlappal a nyakat, illetve bordákkal a rezonátorszekrényt), így több húrt tudtak rá szerelni, és nagyobb, erősebb hangzást értek el.

Sébastien Érard mindezen újításaival igazi koncertáló hangszerré tette a hárfát, s elévülhetetlen érdemeket szerzett magának. A legnagyobbat egyébként azzal szolgálta a hangszernek, hogy megteremtette a gazdaságos sorozatgyártás feltételeit, illetve hogy kiváló üzletemberként szélesebb körben keltett divatot a hárfázásnak és a hárfazenének. Üzletei Párizsban és Londonban működtek.



A Zenetörténeti Múzeum Érard-hárfája

A Múzeumban őrzött Érard-hárfa 176 cm magas. Hét pedálja van, és 46 húrral szerelték fel. A hangterjedelme így hat és fél oktáv (Cesz-fisz), ami a mai hárfákkal egyező. A húrok a szokásnak megfelelően színesek, s egy részük sodort fémből, másrészük pedig bélből készült.

A rezonátorszekrény madárszemes jávorfából, a rezonátorlap lucfenyőből, a hangoló tüskék ébenfából készültek, de felhasználtak hozzá házi berkenyét, juhart és bükkfát is. A szekrény keresztmetszete nem sokszögű, hanem félköríves (ez is Érard fejlesztése volt!).



A hárfa gótikus stílusú, ami még napjainkban is divatos. Ilyen például a Lyon & Healy 19. század végét idéző Style 26 Concert Grand hangszere; dúsan aranyozott és faragott. A fejen fülkékben angyalok állnak, akik hárfáznak és trombitálnak. Egy faragott irattekercs is látható itt, amelyről a felirat azonban lekopott. Más korabeli hangszerek alapján úgy sejthető, hogy a gyártó megnevezése (Pierre Érard) és a készítés dátuma állhatott rajta. A lábázaton faragott oroszlánok láthatók.



A mesterjegy a hárfamechanika rézből készült előlapjára van gravírozva, ahogy napjainkban is szokás:

Sebastien and Pierre Erard’s Patent No. 5962
18, Great Marlborough Street London

(Mint köztudomású, Liszt Ferenc többször is megfordult Érardéknak ebben a híres londoni üzletében, ami a párizsi gazdasági válság idején az egész Érard-cég megmentője lett.)

Tulajdonosok és jelentőség

A gyártási szám alapján úgy sejthető, hogy a hárfa valamikor az 1850-es évek második felében készülhetett. Hogy az azóta eltelt sok-sok év folyamán kiknek volt a tulajdonában, azt azonban már nem lehet pontosan tudni. A Múzeum Komor Ágnestől, az Operaház hárfásától vásárolta 1981-ben, aki a Reményi család Király utcai hangszerkereskedésében vásárolta az 1950-es években. Ezt megelőzően talán Reményi Zsuzsanna hárfaművész lehetett a birtokosa és használója, a korábbi tulajdonosokról pedig még feltételezés sincs.

A hangszer több szempontból is kuriózum.

Egyrészt 150 éves kora ellenére mindazt tudja, amit a mai hangszerek is, tehát szinte prototípusnak tekinthető. Másrészt személy szerint is kötődik a hárfagyártás egyik nagy alakjához, Pierre Érardhoz, aki maga is nagy újító és kiváló üzletember volt. Harmadrészt igen jó állapotban maradt meg, dacára a korának, talán még játszani is lehetne rajta. Úgyhogy még egy dolog, ami miatt mi magyarok igazán büszkék lehetünk a múzeumokban őrzött kincseinkre!


2012. március 23., péntek

II. Hárfás Tábor és Nyári Iskola

Itt közöljük a II. Hárfás Tábor és Nyári Iskola felhívását. A tavalyi felhívás itt olvasható, a záró koncert pedig itt tekinthető meg. Reméljük, idén is sokan eljutnak a rendezvényre!

Szeretettel várunk minden kezdő és haladó hárfás növendéket, hárfatanárt és hárfabarátot az idén nyáron második alkalommal megrendezésre kerülő „Hárfás Táborba”!

Tavaly - mindannyiunk meglepetésére és örömére - hatalmas érdeklődés kísérte az I. Hárfás Tábort. Remélem, minden résztvevő boldogan gondol vissza azokra a napokra és a jókedvvel, örömmel megszerzett tudást év közben is tudták hasznosítani. Újabb egyhetes együttlétre hívok tehát mindenkit: aki már volt és jól érezte magát, várjuk megint!

Aki csak hallott róla, jöjjön el, és hárfázzon velünk együtt egy héten át!

Időpont és helyszín

2012. június 25-29. (hétfőtől péntekig)
naponta 9.00 - 17.00-ig

Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola
Budapest
Toldy Ferenc u. 28-30.
1015


Nagyobb térképre váltás

Program

Hétfőtől péntekig minden délelőtt nyilvános tanítás és kurzus az iskola előadótermében. Délben előadások, múzeumlátogatás, ebédszünet. Délutánonként hárfaegyüttes, csoportos foglalkozások (vetélkedő, tanár-diák beszélgetés stb.).

Péntek délután nyilvános koncerttel zárjuk a hetet.

Kurzust tartó / óraadó tanárok

Bélyei Adél, a Győri Filharm. Zenekar és a Győri Nemzeti Színház hárfása, a Richter János Zeneműv. Szakközépiskola tanára

Felletár Melinda, Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának tanára

Natasa Gorbunova, a Szegedi Szimfonikus Zenekar hárfása, a Király-König Péter Zeneiskola tanára

Kocsis Ágnes, a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanára

Tanítás és kurzus menete, jelentkezés

Délelőttönként nap mint nap más tanár tart kurzust, azaz nyilvános tanítást. Első körben minden diák fejenként 2 tanárhoz, egyenként 30 perces hárfa órákra iratkozhat fel.

A jelentkezési lapot emailben küldöm el a lehető legtöbb tanárnak és diáknak, s ugyanilyen formában várom vissza a kitöltött lapokat (csilla@gulyascsilla.hu).

A legfrissebb információkat a facebook-on megtalálhatjátok, ugyaninnen a jelentkezési lap is letölthető.

Gyakorlás, hárfák

Nagyrészt kelta hárfák (kb. 10-12 db) és 5-6 pedálos hárfa áll majd a rendelkezésetekre. Gyakorolni - feliratkozásos módon - a kijelölt tantermekben napközben bármikor lehet.

Jelentkezési díj

A tábor célja, hogy minél több gyermek és felnőtt korú hárfás növendék lehetőséget kapjon a tanulásra és egymás megismerésére, így minden óraadó tanár, a rendező iskola, a szervezők, valamint a gyakorló hárfákat biztosító hárfagyártó is ingyen bocsájtja a résztvevők rendelkezésére a tudását, idejét, figyelmét és a nélkülözhetetlen tárgyi feltételeket.

Jelképes hozzájárulást az elkerülhetetlen kiadásokra kérünk (portaszolgálat, hangszerszállítás), mely

gyerekeknek: 2000 Ft
felnőtteknek: 3000 Ft

Szervezők, programfelelősök

Gulyás Csilla: „Nagyok hárfaegyüttese”, művészeti vezető
Liebe Nóra: „Kicsik hárfaegyüttese”
Rochlitz Réka: csoportos beszélgetések, pszichológiai előadás
Szederkényiné Haraszti Márta: hárfaismereti vetélkedő


Bízom benne, hogy sok régi és még több új hárfással találkozhatom júniusban. Szeretettel várunk Benneteket!

Üdvözlettel:

Gulyás Csila
A Zenetanárok Társasága hárfa tagozatának vezetője
A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola és a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, hárfaművész

Florence Sitruk hárfa mesterkurzusa


Hárfa mesterkurzus
2012. július 22-től 29-ig
Prof. Florence Sitruk


(Zeneművészeti Főiskola, Genf) vezetésével
egyetemi és főiskolai hallgatók, valamint fiatal szakemberek részére

Szólórepertoár, előkészítő nemzetközi versenyekre, mindennap órák
A kurzus és az étkezés költsége: 400 és 320 €
Minimum létszám: 7 fő, maximum létszám: 10 fő

Helyszín: Károlyi Kastély, Fehérvárcsurgó (Budapesttől 80 km-re)
www.karolyi.org.hu

2012. július 26.

Agne Keblyte (Vilnius, Litvánia) szólóestje
A 2010-es Második Nemzetközi Szegedi Hárfa Verseny első helyezettje és a Farkas-díj nyertese

2012. július 27.

Florence Sitruk koncertje
"Hommage à Sebők György: a világhírű zongoraművész és pedagógus 90. születésnapjára"
Zongoraművek átirata hárfára

******

Hasznos információk: kastely@karolyi.org.hu vagy tel. 06 21 311 04 26
Beiratkozás: önéletrajz és jelentkezés június 15-ig kastely@karolyi.org.hu
és Florence Sitruk e-mail címén: sitruk@web.de


Nagyobb térképre váltás

Florence Sitruk's Harp Masterclass in Hungary


Harp Masterclass
 22-29 July 2012

Prof. Florence Sitruk


(Haute Ecole de Musique of Geneva)
for music academy students and young professionals

Preparing for competitions, with lessons everyday
The price for the full masterclass including meals: 400 and 320 €

Location: Károlyi Mansion, Fehérvárcsurgó, Hungary (80 km from Budapest)
www.karolyi.org.hu

26th July 2012

Solo recital of Agne Keblyte (Vilnius, Lithuania)
gold medallist and special prize winner of the best interpretation of Hungarian music at the International Harp Competition in Szeged, Hungary in 2010

27th July 2012

Solo recital of Florence Sitruk
"Hommage à György Sebők: 90th anniversary of the world-famous pianist and padagogue"
Harp transcriptions of piano pieces

******

For further information: kastely@karolyi.org.hu
Tel: +36 22 578 080 Fax: +36 22 578 081
Application: please send biographies until June 15th to this e-mail address:
kastely@karolyi.org.hu, and to Florence Sitruk's e-mail address:
sitruk@web.de


Nagyobb térképre váltás


Florence Sitruk has done pioneering work to the harp as a soloist, a teacher and festival director. Born in 1974, she studied at the Paris Conservatory, and gained the Artist Diploma from Indiana University/USA with Susann McDonald and legendary pianist György Sebök whom she calls both decisive for her musical development. In addition, she holds degrees in musicology and philosophy from Freiburg University, and studied historical performance practice with Robert Hill, harpsichordist. Since her debut at the age of 15 with the Camerata Academica Salzburg under Sandor Végh, she concertizes regularly as a soloist with orchestras such as the Lucerne Festival Strings, the Stuttgart Chamber Orchestra, the Dresden Philharmonic, the Freiburg Baroque Soloists, the Lithuanian Philharmonic and Lithuanian Chamber Orchestra, the Neusser Kammerakademie, the Festival Orquestra da Paz/Brazil, the Stuttgart Radio Orchestra or the Deutsche Symphonie-Orchester Berlin with which she gave her live broadcasted debut at the Berlin Philharmonic Hall, and has since been returning every year. Solo recitals have taken her to the Metropolitan Museum of Art New York, the Alte Oper Frankfurt, the Rudolfinum Prague, Opéra Bastille Paris, the Tower 101 Taipei or the Teatro da Paz/Belem, the Musikhalle Hamburg, to name a few; as well as in the season 2009/10 to the Glinka Hall/St. Petersburg, to Hongkong, Shanghai, the Muséiques Festival Basel/CH on invitation of Gidon Kremer, to Hobart/Tasmania, to the Niedersächsische Musiktage, with partners such as Albrecht Mayer, oboe or Hartmut Rohde, viola, and as a soloist to the Gewandhaus Leipzig, to mark the musical friendship between Mendelssohn Bartholdy and harpist Elias Parish Alvars.

Florence Sitruk won more than seven national and international top prizes (Paris, Brussels, Indiana University), among which the 1st prize in the Rome International Competition Valentino Bucchi for Music of the 20th century put her immediately on the international platform. She went then on to win the selection of the "Debut at the DeutschlandRadio" at the Berlin Philharmonic as first German harpist ever. She was also the first harpist to be nominated for the Eurovision Contest of Classical Music in Brussels by the European Broadcasting Union. It is especially the music of the 20th and 21st century which is strongly supported in her repertoire and to which she is a dedicated and intelligent advocate through exquisite programming.

At the same time she is at the head of the revival of virtuoso Elias Parish Alvars (1808-1849), the so-called Liszt of the harp, and consequently founded a festival in the composer's native town in Devon/England. She is also a festival director of the long-established St. Christopher Festival in Vilnius/Lithuania.

Florence Sitruk & Agne Keblyte

Florence Sitruk is professor of harp at the Haute Ecole de Musique of Geneva, and since her appointment in 2005 the youngest professor in her field. It is a position she also holds at the Lithuanian Music Academy Vilnius/Lithuania since the age of 26, where she has established in pioneering work a succesful harp department. Her talent class set up one third of the international young top players at the Xth World Harp Congress 2008 in Amsterdam.

Agne Keblyte was born in 1990 in Vilnius/Lithuania and in 2000 she began her harp studies with Daiva Slyziene, while also attending masterclasses by Prof. Florence Sitruk. Twice she was selected to perform at the Focus on Youth concerts at the World Harp Congress - in Dublin in 2005 and Amsterdam in 2008.She recently received an award from the Lithuanian president for her remarkable musical achievements. In 2010 Agnė won the first prize and the special prize for the best interpretation of Hungarian music at the International Harp Competition in Szeged, Hungary. In 2011 together with Joana Daunyte she won second prize as a harp duo at the ‘Concurso Iberico’ competition of chamber music with harp, in Madrid, Spain. Now Agnė is a student at Geneva Music Conservatoire where she continues her studies with Florence Sitruk.

About the Károlyi Mansion: The estate goes back to the 17th century. The 19th century Mansion was built over a Baroque L-shaped smaller manor-house owned by the Perényi and Berényi families. The present building dates form 1844. It was built after a neo-classical model by the Austrian architect Heinrich Koch, as a second home for the family of Count György Károlyi. The latter’s grandson, Count Joseph Károlyi (1884-1934), had it rebuilt in 1910 – this was the last major reconstruction work. The shape of the inner courtyard dates from that period as well as the elliptical, cupola-topped library, and the laying-out of the two gardens: the pleasure garden and a landscape garden in front of the wooded part. The landscape architect was in 1911 János Hein.


In September 1944, as the war front drew nearer, the Károlyi family left the Mansion. In 1945 the Mansion was nationalised by communist authorities and totally looted. The Károlyi family was forced to leave the country in 1947 and settled in France. Like many a Hungarian monument, it underwent many changes in use and administration, which had a strong negative impact. It worked as a children’s home from 1949 to 1979, first for Greek abducted children, later for Hungarian orphans. Although it was listed in the early 1950s as a major national heritage building and despite some maintenance work in the mid-1980s, the building and the park were slowly going to seed.

1993 was a turning point: the situation began to improve, as administration of the estate was entrusted to a Hungarian state institution supervised by the National Office for the Protection of Historical Monuments. In 1997, an important reconstruction and rehabilitation programme was launched on the initiative of the Joseph Károlyi Foundation (set up in 1994), which aimed to create a Cultural Encounter Centre focused on Hungary’s opening to Europe. In 1997, a long-term lease (99 years) was signed, enabling the reconstruction and cultural development of the Mansion in partnership with the Hungarian state institution as administrator. In 2001 a company limited by shares, created and owned by the Károlyi family, took over from the state institution as administrator of the whole estate. From then on, the Foundation was free to promote simultaneously its two major activities: restoring the Mansion and setting up cultural activities.

At present, the building has been insulated, the roof and shell have been redone. The two pavilions and side wings have been completely restored. Hopefully the central building will be utterly restored in 2008-2009. The last step will be the restoration of the outbuildings and their ultimate conversion into hotel facilities.

2012. március 12., hétfő

Beszélgetés Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel

Egy csendes tél végi vasárnapon találkoztunk Anasztáziával egy még csendesebb cukrászdában. Hárfakocsival érkezett, délután koncertje lesz a Zeneakadémián. Egész megjelenéséből sugárzik a dinamizmus és a jó kedv.

— Köszönjük a találkozót. Első kérdésünk a származásoddal kapcsolatos, ami egy érdekesség. Magyarnak vagy inkább orosznak tartod magad?

— Származásomat tekintve orosz vagyok, de gyerekkorom óta Magyarországon élek. Itt nőttem fel, így a kérdésre válaszolva: inkább magyarnak érzem magam. Azonban ez összetettebb kérdés annál, hogy ne fűzzek még hozzá néhány gondolatot.

Az ideköltözés után csak egy-két rövidebb látogatást tettem Oroszországba. Hosszabb időt csak tizenhárom-tizennégy éves koromban töltöttem Moszkvában, amikor kimentem Milda Agazarjan hárfa professzorhoz tanulni néhány hónapra. Ez idő alatt rendszeresen jártam múzeumokba, kiállításokra, színházi előadásokra, ahol az éles szemű jegyárusok minduntalan megkérdezték, hogy külföldi vagyok-e, annak ellenére, hogy oroszul folyékonyan, akcentus nélkül beszélek. Magyarországon gyakran előfordul, hogy egy bemutatkozást követően jóindulatúan megkérdezik tőlem „és hát hogy érzed magad itt nálunk?”. Ezen jót mosolygok, de azért komolyan is felmerül a kérdés, hogy most akkor „orosz vagy magyar”. Igazság szerint mindkettő és egyik sem, hiszen akaratomtól függetlenül kívül álló vagyok itt is, ott is – ahogy az effajta kérdések is valamelyest sugallják –, másrészt pedig zenész körökben nem ritka a nemzetközi társaság. Számomra az a döntő, hogy én belül hogyan érzem. Fontosnak tartom a múlt ismeretét, érdekelnek a gyökereim, az őseim kultúrája, de emellett éppúgy érdekel a magyar kultúra is, és mivel a jelenem is ide köt, ez az erősebb.

A Magyarországra való kerülésem elég spontán módon alakult. Anyukám a Moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanult Olga Erdelinél. Egyik évfolyamtársa Felletár Melinda volt, aki Vera Dulovánál tanult. Gyakorlatilag Melindának köszönhető, hogy Magyarországra került a családom, hiszen ő hívta anyukámat ide, hogy egy időre helyettesítse a szegedi szimfonikus zenekarnál. A szüleim természetesen örömmel jöttek, hiszen számukra Szeged mindenképpen minőségi változás volt Murmanszkhoz képest, legalább is az éghajlatot tekintve mindenképpen. Eleinte úgy gondolták, hogy ideiglenesen lesznek itt, majd hazatérnek, de végül úgy alakult, hogy maradtak.

Razvaljajeva Anasztázia

— A történelemben gyakran került szembe Oroszország és Magyarország. Milyen orosznak lenni Budapesten? Ért már hátrány emiatt?

— Nem, dehogy. Nem ért és nem ér hátrány, leszámítva azt, hogy nem tudják kiejteni a nevemet... Persze a sztereotípiák erősen élnek az emberekben, de a sztereotípiák is valahonnan jöttek, nem légből kapott dolgok. Ettől függetlenül nincs semmilyen negatív tapasztalatom.

— A két ország évtizedeken át élt egy közös szövetségi rendszerben. Mit tudnak rólunk ma Oroszországban? Számon tartanak minket?

— Tapasztalataim szerint elég keveset tudnak rólunk. Régebben néha lehetett találkozni magyar konzervvel a boltokban, és Petőfit, a gulyáslevest meg az Ikarus buszt - amelyből még ma is számtalan fut Oroszország szerte - persze ismerik. Többször hallottam, hogy amolyan „üdülő-országnak” tartanak minket, különösen a gyógyvizeinket szeretik. Ha a hárfás életre gondoltok, akkor szerintem az oroszok nem sokat tudnak a magyar hárfásokról. Bár régebben talán másképpen lehetett: nemrég olvastam, hogy Mihail Mecsedelov levelezett Rohmann Henrikkel és Moszkvában személyesen találkozott Lubik Hédyvel. Az is érdekes, hogy Olga Erdeli családja magyar eredetű, a 17. században települtek át Erdélyből a mai Ukrajna területére. Biztosan több szál is van, amelyek a magyar és az orosz hárfások közötti kapcsolatról (és annak milyenségéről) tanúskodhatna és amelyről nem tudok.



— Mi a legfőbb különbség az orosz hárfás élet és a magyarországi között?

— Egy hasonlattal élek: mint egy nagy gyár és egy kis manufaktúra között. Ez többek között az országok méretbeli különbségéből is fakad természetesen. De legfőképpen abból, hogy Oroszországban egy olyan zeneoktatási iskolarendszer alakult ki, ahol a hárfa szak ugyanolyan komoly szerepet játszik, mint a zongora vagy a hegedű szak. Ezekbe a szakiskolákba nem könnyű bejutni, nagyon komoly felvételi vizsgán kell megfelelni az öt-hat éves gyerekeknek. A felvételt nyert gyerekek a közismereti és zenei tárgyak mellett rendszeresen járnak hárfaórára, ahol olyan komoly és kemény szakmai munka folyik, akár egy balettintézetben vagy sportakadémián. A szülők vagy sokszor a nagymamák ott ülnek az órákon és figyelemmel kísérik a munkát, hiszen az nem ér véget az órán, hanem folytatódik az otthoni több órás gyakorlással. A szakmabeliek között nagy a verseny, ezért aki nem kapkodja magát, hamar kihullik a rostán. Ennek a mentalitásnak köszönhetően az orosz hárfaoktatás évtizedek alatt megszilárdult és világhírűvé vált, kiváló hárfás szakembereket „gyárt”. Mialatt Milda Agazarjanhoz jártam órákra, aki pont egy ilyen szakiskolában tanít, néha ott maradtam mások óráját is meghallgatni, ami igazán hasznos tapasztalat volt. Magyarországon a hárfások képzése egyelőre kevésbé rendszerezett, és bár voltak és vannak kiváló magyar hárfások, mint például a Mosshammer testvérpár, az oktatási szintek között nincs kellő összhang, a jó alapfokú oktatás pedig gyakorlatilag hiányzott mostanáig. Pedig egy erős hárfaoktatás létrehozásához az alapoktól kell elkezdeni az építkezést, ezt nem csak az orosz, hanem más hárfaiskolák is igazolják. Minden esetre úgy tűnik, hogy az utóbbi időben pozitív változások zajlanak.

— Melyik tanárodtól kaptad a legtöbbet és mit? Anyukád, aki hárfatanár, hogyan segít neked?

Minden tanáromtól kaptam valami olyat, amiből építkezhettem. Nehéz megmondani, hogy kitől kaptam a legtöbbet, hiszen néha a kevesebb több. Sok tanárnál jártam és tudatalatt valamilyen hárfás mestert kerestem, aki A Tanárom lesz. Sokféle tanítási móddal és különböző hárfaiskolák képviselőivel találkoztam, és végül arra jutottam, hogy nincs egy és igaz út, a cél - a tökéletesség - sokféleképpen megközelíthető. A hozzáállás a fontos, a szüntelen keresés és éber figyelés a belső és külső világokra egyaránt. Ha mégis neveket kellene megemlítenem, akkor Marielle Nordmann, Germaine Lorenzini és Willy Postma hárfaművészeket emelném ki. Mindhárman az idősebb generációhoz tartoznak, és annak ellenére, hogy egyikőjük sem volt rendes értelemben vett tanárom, mégis sokat tanultam tőlük, a kisugárzásuknak köszönhetően.

Az, hogy anyukám nekem nem csak szülőm, hanem hárfa tanárom is volt - egyaránt segítség is, meg nehézség is. Hogy miért segítség, az azt hiszem érthető: szakmai kérdésekben tud segíteni. A nehézség pedig akkor jön szóba, amikor túl sok lesz a segítségből, azaz a ló másik oldalára esünk. Gyakorlati értelemben természetesen nagy segítség, hogy ő is hárfás, hiszen ennek köszönhető, hogy már gyerekkoromban volt hangszerem, vagy hogy egy jókora hárfás kotta-, könyv- és felvételgyűjtemény állt a rendelkezésemre már nagyon fiatalon.

Junior Prima Díj 2011.

— Hogyan készülsz fel egy-egy versenyre vagy koncertre?

— Sokat gyakorolok... De tréfán kívül: egy hárfás verseny nem sokban tér el egy sportversenytől, és a felkészülés is hasonló. Egy ilyen versenyre - ahogy az olimpiára sem - nem lehet felkészülni egy-két hónap alatt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ezalól kivétel, elvégre semmi sem lehetetlen és vannak igazán tehetséges zenészek... de saját tapasztalatomból kiindlva azt tudom mondani, hogy egy komoly versenyre való alapos felkészülés hosszú időt - hónapokon át tartó rendszeres gyakorlást - vesz igénybe. Jó, ha van annyi idő, hogy a versenyanyagot egyszer-kétszer el tudja rakni az ember érni, majd újra előveszi és gyakorolja. A verseny előtt legalább egy hónappal készen kell lenni az anyaggal, amit aztán játszani kell minél többször, minél több koncerten. Majd közvetlenül a verseny előtt inkább tartalékolni érdemes az energiát, hogy a versenyen a lehető legjobb erőben legyünk. Nem mindig csináltam így, és meg is éreztem a felkészületlenség kellemetlen utóízét. Egy szóló vagy kamarazenei koncert hasonlóan alapos felkészülést igényel, bár a nagy létszámú kamaraegyüttesek esetében sokszor van, hogy nagyon kevés próbalehetőség áll rendelkezésre.

— Melyik a kedvenc hárfa márkád és miért?

— A régebbi Lyon & Healy hárfákat szeretem a legjobban. Gyerekkoromban egy orosz hárfánk volt, most egy L&H Style 85 hangszeren játszom. Egyébként érdekes, hogy amikor a szentpétervári Lunacsarszkij-gyár elkezdte gyártani a hárfáit, azok nagyon hasonlóak voltak az amerikaiakhoz. Sok régi képen - többek között Vera Dulova és Olga Erdeli képein - lehet látni ilyen hárfát. Ezek nagyon szép és jó minőségű hangszerek voltak, de ma már nem sok van belőlük.

— Mi a legnagyobb kényelmetlenség egy a hárfás életében?

— Bár értem, hogy mire gondoltok, nem érzem jó kifejezésnek itt a „kényelmetlenség” szót... Persze kényelmetlenségnek lehet nevezni a szállítást, vagy a hangszer árát, hiszen több milliós összegről van szó.

— Hogyan képzeled el a pályádat? Hol szeretnél szerepelni, milyen darabokat szeretnél eljátszani?

— Nem elsősorban helyek vagy pozíciók, hanem érdekes feladatok érdekelnek. Szívesen vállalkozom olyan projektekre, amelyekben számomra valamilyen értéket, érdekes ötletet, kihívást látok. Szeretnék több barokk, illetve kortárs szóló- és kamarazenét játszani, de igazság szerint nem tudok teljes felsorolást adni, mert túl hosszú lenne a lista. De persze a feladatok mellett vannak helyek, ahova szívesen mennék a környezet miatt, ilyen például Norvégia vagy más észak-európai országok.

— Mi a véleményed a kortárs hárfazenéről?

— Jó lenne ha itthon is kialakulna egy legalább annyira intenzív és stabil kortárs zenei élet a hárfások körében, mint külföldön. Persze ennek több összetevője is van: kellenek hozzá hárfások, akik érdeklődnek a kortárs zene iránt, zeneszerzők, akik érdeklődnek a hárfára való komponálás iránt, és közönség, aki érdeklődik a kortárs hárfazene iránt. Ezek az összetevők léteztek és léteznek, csak nincsenek kellően összehangolva. Persze nem kizárt, hogy csak ennyi kortárs hárfazenére (meg általában hárfazenére) van szükség és nem többre, s minden úgy jó, ahogy van. De úgy gondolom, hogy ez azért lehetne jobb is, több is. Mindig van hova fejlődni, a hazai hárfás kultúrát pedig van is hová fejleszteni. Szerintem ez a fejlődés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kortárs zeneszerzők komolyan vegyék a hárfát, hogy lássák, ez nem kizárólag üveghangok és glisszandók megszólaltatására alkalmas zenekari hangszer. Emellett az sem mellékes, hogy nem csak a hárfásoknak kell tennie az ügyért, hanem a zeneszerzőknek is: meg kell ismerniük a hangszert, a sajátosságait, lehetőségeit, működési elvét, hangzásvilágát. És persze az is fontos, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra fog megtörténni.

Este a Zeneakadémián

— Mi a véleményed a Hárfák és Hárfások blogról?

— Ez a blog kiváló lehetőséget ad az itthoni hárfás események - mint például a zeneiskolai, konzis, zeneakadémiai tanszaki és diploma koncertek, illetve bármilyen hárfával kapcsolatos koncertek, mesterkurzusok, fesztiválok - hirdetésére, meghívók közzétételére, mert ez a fajta kommunikáció alapvetően hiányzik a magyar hárfás életből. És kiváló lehetőség, hogy a blogon publikált nemzetközi hírek és ismeretterjesztő cikkek által a magyar hárfások a világról, a világ pedig a magyar hárfásokról gyarapítsa tudását.

— Mi a véleményed a dzsesszről?

— Az improvizáció - a dzsessz legfontosabb jellegzetessége - nagyon izgalmas folyamat, kicsit varázslatszerű számomra. Az improvizáció hárfán pedig még érdekesebb, még izgalmasabb - nem csak varázslat, igazi kihívás! Személy szerint nem értek a dzsesszhez, laikusként hallgatom. Ha a dzsesszhárfázásról kellene mondanom valamit, akkor Park Stickney nevét említeném meg, szerintem ő az egyik legjobb jazz zenész.

— Köszönjük az interjút, és reméljük, hogy máskor is beszélgethetünk!

— Én köszönöm.

2012. március 6., kedd

Sushi és hárfa - hagyomány és modern párosításának művészete

Az Aoyama Harps a világ egyik legrégibb ma is működő hárfagyára. 1897-ben alapították, mindössze nyolc évvel a Lyon & Healy után. Úgyhogy lehet némi tapasztalatuk a hangszerkészítésben, és igazán kár, hogy csak kevéssé ismerjük a termékeiket.

A Fudzsi, szakurák és a Sinkanszen
Nemrégiben Clive Morley küldött nekünk néhány reklámanyagot. Európában ő (pontosabban már a fia, Ben) az Aoyama legnagyobb hivatalos viszonteladója. A katalógusok és árlisták mellett kaptunk tőle egy lemezt is video-felvételekkel, melyeken hangszer-bemutatók láthatók. Az egyik rövidfilmben a Princess Sakura, azaz a Cseresznyefavirág Hercegnő nevű modell szerepel. Kétségtelen, hogy ez napjaink egyik legkülönösebb hangszere.

Princess Sakura 47F

A gyári katalógus szerint a hárfa súlyát egy vadonatúj, innovatív fejlesztéssel lényegesen csökkentették más hárfákhoz képest. Az átlagos 35-45 kg helyett mindössze 28,8 kg a tömege. A fogyókúra megkönnyíti a hangszer szállítását, és a hárfást is kíméli a túlzott erőlködéstől. Hogy pontosan mi is ez az innováció, azt sajnos nem árulják el a termékismertetők. Vélhetően a hangoló-mechanizmushoz használnak fel valamilyen újabb, könnyebb anyagot, vagy maga a mechanizmus lett egyszerűbb és takarékosabb a korábbiakhoz képest.

Modell: Aoyama Princess Sakura 47F
Típus: Kompakt, könnyű recital-hárfa
Húrok: Nylon (felső), bél (közép), fém (mély)
Képességszint: Középhaladók
Magasság: 178,5 cm
Szélesség: 52,5 cm
Súly: 28,8kg
Húrok száma: 47 (C-G)
Hangszekrény: Öblös, körte alakú
Díszítés: Természetes diófa, arany- és rózsaszínű cseresznyefavirág dekorációval


Mint a fenti adatokból látható, a Princess Sakura valójában nem koncerthangszer. A gyár „kompakt recital-hárfaként” kínálja, s inkább bensőségesebb kamarazenéhez, illetve tanulóknak, iskoláknak és otthoni gyakorlásra ajánlja. Mindazonáltal – bár sem Európában, sem az USA-ban nem hirdetik – Japánban létezik koncertváltozata is, jele 47F FC. Ez 185 cm magas és a súlya 32 kg. Mindkét modell ára 6 millió forint körül mozog, extraként porfogóhuzat, hangolókulcs és karbantartási füzet jár hozzájuk.

A Morley Harps internetes ismertetője kiemeli még a meleg, élénk, kiegyensúlyozott és tiszta hangzást (ezt a Harp Column-ban egy tulajdonos is igazolja), az egyszerű és gyors áthangolás lehetőségét, továbbá, hogy az öblös test ellenére 15%-kal könnyebb a hagyományos koncerthárfáknál. Ugyan ejtenek néhány szót a cseresznyefavirág díszítés szépségéről és a diófa egyediségéről is, azonban mintha nem igazán tudtak volna mit kezdeni a jelentőségükkel. Alább erről lesz szó bővebben.

Cseresznyefavirág

Előnézet
A nagy hárfagyártók sokféle stílusban készítenek hangszereket. Van rokokó, klasszicista, art déco, még Bauhaus is. A Princess Sakura kitűnik ezek sorából, s nyilvánvaló, hogy a tervezők valami fontosat akartak elmondani vele. Hogy pontosan mit is, az a japán nyelvű termékismertetőből derül ki. E szerint úgy gondolták, hogy a hangszerben megvalósított technikai újításokra csak egy újszerű, igazán egyedi külsővel lehetett kellőképpen felhívni a figyelmet. De mi is jellemzi a látványt?

Nos, a Princess Sakura szépsége alapvetően a diófa természetes hatásából fakad. Ez ritkaság, hiszen az európai vagy angolszász stílusoknak inkább az felel meg, hogy minél értékesebb a hárfa, annál inkább dominál a festés, pácolás, lakkozás vagy aranyozás. A visszafogott tónus a felsőbb, drágább osztályokban már ritka. A Princess Sakura igazi különlegessége azonban nem ez, hanem amit ráfestettek.

Először is, a szokástól eltérően nem egy absztrakt ábra vagy ornamentika díszíti, hanem egy valós és könnyen felismerhető természeti kép. Ez ágacskák és virágok kusza halmazából áll. A festmény természetesen össze sem hasonlító azokkal az egyre divatosabb lézeres vagy matricás képekkel, amelyek némi felár ellenében rendelhetők meg egyes gyártóktól. Utóbbiak inkább a giccs kategóriájába sorolhatók. A Princess Sakurán látható festményt viszont mind a szigorú szabályok szerinti kompozíció, mind a kivitelezés művészi minősége ezek fölé emeli.

A rezonánslap és a lábazat
A másik különös sajátosság, hogy a festmény az egész hárfán végigfut, ellentétben az eddig megszokott dekorációkkal. Szinte elterpeszkedik a hangszeren, s betakarja a rezonánslapot, illetve körbeöleli az oszlopot, a fejet és a lábazatot is. Ráadásul a kép aszimmetrikus az oszlop és a húrozás függőlegeséhez képest, és az ágacskák és a szélfútta virágszirmok kuszán és véletlenszerűen helyezkednek el a legkülönbözőbb részeken.

Végül a kép üzenetét kell kiemelni, ami megint csak rendhagyó módon keveri az általánost és a különöst. A rokokó, az art déco vagy a Bauhaus többé-kevésbé nemzetköziek, ám mégis konkrét helyekre, történelmi időszakokra vagy hárfás személyekre asszociálunk róluk. A rokokó például elválaszthatatlanul kapcsolódik a 18. századi Párizshoz, az art déco a 20-as évekbeli, dinamikusan fejlődő USA-hoz, a Bauhaus pedig mondjuk Alfredo Salsedohoz. A cseresznyefavirág ezzel szemben egy egész országra és több évszázados múltra utal, lévén japán egyik ismert népi-nemzeti szimbóluma.

Hogy mégsem találjuk zavarónak vagy szokatlannak ezt az európai hagyományoktól és szokásoktól eltérő dekorációt, annak több oka is van. A fényképszerűséget, azaz a stilizálás és az absztrakció hiányát, továbbá az aszimmetriát és a kaotikusságot megfelelően ellensúlyozza a kompozícióban rejlő arányosság, egyszerűség és geometriai szabályosság. Ehhez jön a finom aranyozás, ami kiemeli, egyszersmind ki is egyenlíti a rózsaszínű, gyöngyházfényű motívumokat.


Sushi, sashimi és más csodák

Amikor a japán kultúrával és művészettel kapcsolatos példák iránt böngésztük az internetet, az egyik első találat a budapesti Fuji Japán Étterem weboldala volt. Kiderült, hogy nemcsak a cégnevek között lelhető fel hasonlóság, de a hangszer díszítése és az ételek művészi tálalása között is nagy az egyezés. (A Fudzsi, vagy Fudzsiszan Japán legmagasabb hegycsúcsa Tokió közelében, az Aoyama jelentése pedig „kék hegy”. De vigyázat, a Fujiyama téves nyugati átírat és nem használható!)

Az egyik legszembeszökőbb hasonlóság tehát, hogy a kompozícióikból eltüntetnek minden oda nem illő elemet, éppen ezért a fogásokat kevés szín és forma jellemzi. Ennek ellenére mégis nagy a kreatív változatosság, ami a kiváló alapanyagok sokféleségéből, ötletes párosításából és egymáshoz való viszonyából fakad. Az ételeknél is érzékelhető, hogy a látszólagos véletlenszerűség és káosz mögött nagyfokú tudatosság áll, ami valóságos geometriai szabályosságot, a szakács részéről pedig rafinált érzékeket feltételez. (A séf egyébként a japán MIYAZAKI EMIKO, aki magyarul is beszél!) Kevés motívum, egyszerűség és arányosság tehát a fő tényezők, amelyek a szemlélőben szinte maguktól harmóniát teremtenek.


Fuji Japán Étterem

Az éttermet húsz évvel ezelőtt alapította japán származású tulajdonosa. Akkor, amikor nemhogy nálunk, de még Európában is kevés volt a hasonló nemzeti étterem. Hogy milyen konkrét elképzelésekkel indult a vállalkozás, azt ma már nehéz lenne rekonstruálni. Viszont jókor és gyorsan léptek, s a mai népszerűségüket jelzi, hogy 2010-ben „Best of Budapest”, 2011-ben pedig „Magyarország legjobb ázsiai étterme” díjat szereztek.

Az étterem sikerének egyik titka, hogy mind a receptek, mind az alapanyagok tekintetében ragaszkodnak az eredetiséghez és a kiváló minőséghez, többek közt a frissességhez. Jellemző módon egyébként biozöldségeket és biohúsokat használnak, a főzéshez pedig lágy (lúgosított) vizet.


Mindez azonban valószínűleg még kevés lenne a sikerhez, hiszen hasonlóval már mások is próbálkoztak, mégis kudarcot vallottak. Az igazi titok inkább a vendég magas szintű kiszolgálásában rejlik, és itt a hagyomány már nagyon is keveredik a modernnel. Van teaszertartás meditációs zenével és népviselettel, továbbá használható több, különféle méretű tatamiszoba is, ha a vendég az ősi, meditatív hangulatra vágyik. De van európai éttermi stílus, partyszervíz, sőt házhozszállítás is, utóbbi amúgy 15-20%-kal olcsóbb, mint a helyben fogyasztás.

Ha az ételek szinte végtelen sorát nézzük, akkor nagyon is érzékelhető, hogy egyáltalán nem akarják a látogatóikra erőltetni a saját ízlésüket. Ez talán a japánok toleranciájából is fakad, gondoljunk csak arra, hogy a kultúrájukban milyen jól megfér egymás mellett a kereszténység és a buddhizmus. A sokszínűség jegyében rendelhetők nyers és főtt ételek, húsos és vegetáriánus fogások, a lényeg, hogy ne csak színes és szép, de egészséges is legyen minden, amit felszolgálnak. Elnézve az ételfotókat, több mint valószínű, hogy minden európait rabul ejt a békét és harmóniát sugárzó tálalás. Akárcsak a Princess Sakura egyszerű szépségű cseresznyefavirágai!

Mi, magyarok, valami hasonló felé indultunk el, mint ami a fenti japán termékeket jellemzi. Visszatérés a kézműves munkához, ami célszerűségen, egyszerűségen, természetességen és hagyományokon alapul. Úgyhogy a fenti példákból sokat tanulhatunk - talán egyszer még a magyar hárfagyártás is - s ha közben megéhezünk, hát a Fujinál biztos találunk valami finomat!



Fuji Japán Étterem
1025 Budapest, Csatárka út 54. (térkép)
Nyitva tartás: minden nap 12.00-23.00
Tel: 06 1 325-7111