2012. március 12., hétfő

Beszélgetés Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel

Egy csendes tél végi vasárnapon találkoztunk Anasztáziával egy még csendesebb cukrászdában. Hárfakocsival érkezett, délután koncertje lesz a Zeneakadémián. Egész megjelenéséből sugárzik a dinamizmus és a jó kedv.

— Köszönjük a találkozót. Első kérdésünk a származásoddal kapcsolatos, ami egy érdekesség. Magyarnak vagy inkább orosznak tartod magad?

— Származásomat tekintve orosz vagyok, de gyerekkorom óta Magyarországon élek. Itt nőttem fel, így a kérdésre válaszolva: inkább magyarnak érzem magam. Azonban ez összetettebb kérdés annál, hogy ne fűzzek még hozzá néhány gondolatot.

Az ideköltözés után csak egy-két rövidebb látogatást tettem Oroszországba. Hosszabb időt csak tizenhárom-tizennégy éves koromban töltöttem Moszkvában, amikor kimentem Milda Agazarjan hárfa professzorhoz tanulni néhány hónapra. Ez idő alatt rendszeresen jártam múzeumokba, kiállításokra, színházi előadásokra, ahol az éles szemű jegyárusok minduntalan megkérdezték, hogy külföldi vagyok-e, annak ellenére, hogy oroszul folyékonyan, akcentus nélkül beszélek. Magyarországon gyakran előfordul, hogy egy bemutatkozást követően jóindulatúan megkérdezik tőlem „és hát hogy érzed magad itt nálunk?”. Ezen jót mosolygok, de azért komolyan is felmerül a kérdés, hogy most akkor „orosz vagy magyar”. Igazság szerint mindkettő és egyik sem, hiszen akaratomtól függetlenül kívül álló vagyok itt is, ott is – ahogy az effajta kérdések is valamelyest sugallják –, másrészt pedig zenész körökben nem ritka a nemzetközi társaság. Számomra az a döntő, hogy én belül hogyan érzem. Fontosnak tartom a múlt ismeretét, érdekelnek a gyökereim, az őseim kultúrája, de emellett éppúgy érdekel a magyar kultúra is, és mivel a jelenem is ide köt, ez az erősebb.

A Magyarországra való kerülésem elég spontán módon alakult. Anyukám a Moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanult Olga Erdelinél. Egyik évfolyamtársa Felletár Melinda volt, aki Vera Dulovánál tanult. Gyakorlatilag Melindának köszönhető, hogy Magyarországra került a családom, hiszen ő hívta anyukámat ide, hogy egy időre helyettesítse a szegedi szimfonikus zenekarnál. A szüleim természetesen örömmel jöttek, hiszen számukra Szeged mindenképpen minőségi változás volt Murmanszkhoz képest, legalább is az éghajlatot tekintve mindenképpen. Eleinte úgy gondolták, hogy ideiglenesen lesznek itt, majd hazatérnek, de végül úgy alakult, hogy maradtak.

Razvaljajeva Anasztázia

— A történelemben gyakran került szembe Oroszország és Magyarország. Milyen orosznak lenni Budapesten? Ért már hátrány emiatt?

— Nem, dehogy. Nem ért és nem ér hátrány, leszámítva azt, hogy nem tudják kiejteni a nevemet... Persze a sztereotípiák erősen élnek az emberekben, de a sztereotípiák is valahonnan jöttek, nem légből kapott dolgok. Ettől függetlenül nincs semmilyen negatív tapasztalatom.

— A két ország évtizedeken át élt egy közös szövetségi rendszerben. Mit tudnak rólunk ma Oroszországban? Számon tartanak minket?

— Tapasztalataim szerint elég keveset tudnak rólunk. Régebben néha lehetett találkozni magyar konzervvel a boltokban, és Petőfit, a gulyáslevest meg az Ikarus buszt - amelyből még ma is számtalan fut Oroszország szerte - persze ismerik. Többször hallottam, hogy amolyan „üdülő-országnak” tartanak minket, különösen a gyógyvizeinket szeretik. Ha a hárfás életre gondoltok, akkor szerintem az oroszok nem sokat tudnak a magyar hárfásokról. Bár régebben talán másképpen lehetett: nemrég olvastam, hogy Mihail Mecsedelov levelezett Rohmann Henrikkel és Moszkvában személyesen találkozott Lubik Hédyvel. Az is érdekes, hogy Olga Erdeli családja magyar eredetű, a 17. században települtek át Erdélyből a mai Ukrajna területére. Biztosan több szál is van, amelyek a magyar és az orosz hárfások közötti kapcsolatról (és annak milyenségéről) tanúskodhatna és amelyről nem tudok.



— Mi a legfőbb különbség az orosz hárfás élet és a magyarországi között?

— Egy hasonlattal élek: mint egy nagy gyár és egy kis manufaktúra között. Ez többek között az országok méretbeli különbségéből is fakad természetesen. De legfőképpen abból, hogy Oroszországban egy olyan zeneoktatási iskolarendszer alakult ki, ahol a hárfa szak ugyanolyan komoly szerepet játszik, mint a zongora vagy a hegedű szak. Ezekbe a szakiskolákba nem könnyű bejutni, nagyon komoly felvételi vizsgán kell megfelelni az öt-hat éves gyerekeknek. A felvételt nyert gyerekek a közismereti és zenei tárgyak mellett rendszeresen járnak hárfaórára, ahol olyan komoly és kemény szakmai munka folyik, akár egy balettintézetben vagy sportakadémián. A szülők vagy sokszor a nagymamák ott ülnek az órákon és figyelemmel kísérik a munkát, hiszen az nem ér véget az órán, hanem folytatódik az otthoni több órás gyakorlással. A szakmabeliek között nagy a verseny, ezért aki nem kapkodja magát, hamar kihullik a rostán. Ennek a mentalitásnak köszönhetően az orosz hárfaoktatás évtizedek alatt megszilárdult és világhírűvé vált, kiváló hárfás szakembereket „gyárt”. Mialatt Milda Agazarjanhoz jártam órákra, aki pont egy ilyen szakiskolában tanít, néha ott maradtam mások óráját is meghallgatni, ami igazán hasznos tapasztalat volt. Magyarországon a hárfások képzése egyelőre kevésbé rendszerezett, és bár voltak és vannak kiváló magyar hárfások, mint például a Mosshammer testvérpár, az oktatási szintek között nincs kellő összhang, a jó alapfokú oktatás pedig gyakorlatilag hiányzott mostanáig. Pedig egy erős hárfaoktatás létrehozásához az alapoktól kell elkezdeni az építkezést, ezt nem csak az orosz, hanem más hárfaiskolák is igazolják. Minden esetre úgy tűnik, hogy az utóbbi időben pozitív változások zajlanak.

— Melyik tanárodtól kaptad a legtöbbet és mit? Anyukád, aki hárfatanár, hogyan segít neked?

Minden tanáromtól kaptam valami olyat, amiből építkezhettem. Nehéz megmondani, hogy kitől kaptam a legtöbbet, hiszen néha a kevesebb több. Sok tanárnál jártam és tudatalatt valamilyen hárfás mestert kerestem, aki A Tanárom lesz. Sokféle tanítási móddal és különböző hárfaiskolák képviselőivel találkoztam, és végül arra jutottam, hogy nincs egy és igaz út, a cél - a tökéletesség - sokféleképpen megközelíthető. A hozzáállás a fontos, a szüntelen keresés és éber figyelés a belső és külső világokra egyaránt. Ha mégis neveket kellene megemlítenem, akkor Marielle Nordmann, Germaine Lorenzini és Willy Postma hárfaművészeket emelném ki. Mindhárman az idősebb generációhoz tartoznak, és annak ellenére, hogy egyikőjük sem volt rendes értelemben vett tanárom, mégis sokat tanultam tőlük, a kisugárzásuknak köszönhetően.

Az, hogy anyukám nekem nem csak szülőm, hanem hárfa tanárom is volt - egyaránt segítség is, meg nehézség is. Hogy miért segítség, az azt hiszem érthető: szakmai kérdésekben tud segíteni. A nehézség pedig akkor jön szóba, amikor túl sok lesz a segítségből, azaz a ló másik oldalára esünk. Gyakorlati értelemben természetesen nagy segítség, hogy ő is hárfás, hiszen ennek köszönhető, hogy már gyerekkoromban volt hangszerem, vagy hogy egy jókora hárfás kotta-, könyv- és felvételgyűjtemény állt a rendelkezésemre már nagyon fiatalon.

Junior Prima Díj 2011.

— Hogyan készülsz fel egy-egy versenyre vagy koncertre?

— Sokat gyakorolok... De tréfán kívül: egy hárfás verseny nem sokban tér el egy sportversenytől, és a felkészülés is hasonló. Egy ilyen versenyre - ahogy az olimpiára sem - nem lehet felkészülni egy-két hónap alatt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ezalól kivétel, elvégre semmi sem lehetetlen és vannak igazán tehetséges zenészek... de saját tapasztalatomból kiindlva azt tudom mondani, hogy egy komoly versenyre való alapos felkészülés hosszú időt - hónapokon át tartó rendszeres gyakorlást - vesz igénybe. Jó, ha van annyi idő, hogy a versenyanyagot egyszer-kétszer el tudja rakni az ember érni, majd újra előveszi és gyakorolja. A verseny előtt legalább egy hónappal készen kell lenni az anyaggal, amit aztán játszani kell minél többször, minél több koncerten. Majd közvetlenül a verseny előtt inkább tartalékolni érdemes az energiát, hogy a versenyen a lehető legjobb erőben legyünk. Nem mindig csináltam így, és meg is éreztem a felkészületlenség kellemetlen utóízét. Egy szóló vagy kamarazenei koncert hasonlóan alapos felkészülést igényel, bár a nagy létszámú kamaraegyüttesek esetében sokszor van, hogy nagyon kevés próbalehetőség áll rendelkezésre.

— Melyik a kedvenc hárfa márkád és miért?

— A régebbi Lyon & Healy hárfákat szeretem a legjobban. Gyerekkoromban egy orosz hárfánk volt, most egy L&H Style 85 hangszeren játszom. Egyébként érdekes, hogy amikor a szentpétervári Lunacsarszkij-gyár elkezdte gyártani a hárfáit, azok nagyon hasonlóak voltak az amerikaiakhoz. Sok régi képen - többek között Vera Dulova és Olga Erdeli képein - lehet látni ilyen hárfát. Ezek nagyon szép és jó minőségű hangszerek voltak, de ma már nem sok van belőlük.

— Mi a legnagyobb kényelmetlenség egy a hárfás életében?

— Bár értem, hogy mire gondoltok, nem érzem jó kifejezésnek itt a „kényelmetlenség” szót... Persze kényelmetlenségnek lehet nevezni a szállítást, vagy a hangszer árát, hiszen több milliós összegről van szó.

— Hogyan képzeled el a pályádat? Hol szeretnél szerepelni, milyen darabokat szeretnél eljátszani?

— Nem elsősorban helyek vagy pozíciók, hanem érdekes feladatok érdekelnek. Szívesen vállalkozom olyan projektekre, amelyekben számomra valamilyen értéket, érdekes ötletet, kihívást látok. Szeretnék több barokk, illetve kortárs szóló- és kamarazenét játszani, de igazság szerint nem tudok teljes felsorolást adni, mert túl hosszú lenne a lista. De persze a feladatok mellett vannak helyek, ahova szívesen mennék a környezet miatt, ilyen például Norvégia vagy más észak-európai országok.

— Mi a véleményed a kortárs hárfazenéről?

— Jó lenne ha itthon is kialakulna egy legalább annyira intenzív és stabil kortárs zenei élet a hárfások körében, mint külföldön. Persze ennek több összetevője is van: kellenek hozzá hárfások, akik érdeklődnek a kortárs zene iránt, zeneszerzők, akik érdeklődnek a hárfára való komponálás iránt, és közönség, aki érdeklődik a kortárs hárfazene iránt. Ezek az összetevők léteztek és léteznek, csak nincsenek kellően összehangolva. Persze nem kizárt, hogy csak ennyi kortárs hárfazenére (meg általában hárfazenére) van szükség és nem többre, s minden úgy jó, ahogy van. De úgy gondolom, hogy ez azért lehetne jobb is, több is. Mindig van hova fejlődni, a hazai hárfás kultúrát pedig van is hová fejleszteni. Szerintem ez a fejlődés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kortárs zeneszerzők komolyan vegyék a hárfát, hogy lássák, ez nem kizárólag üveghangok és glisszandók megszólaltatására alkalmas zenekari hangszer. Emellett az sem mellékes, hogy nem csak a hárfásoknak kell tennie az ügyért, hanem a zeneszerzőknek is: meg kell ismerniük a hangszert, a sajátosságait, lehetőségeit, működési elvét, hangzásvilágát. És persze az is fontos, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra fog megtörténni.

Este a Zeneakadémián

— Mi a véleményed a Hárfák és Hárfások blogról?

— Ez a blog kiváló lehetőséget ad az itthoni hárfás események - mint például a zeneiskolai, konzis, zeneakadémiai tanszaki és diploma koncertek, illetve bármilyen hárfával kapcsolatos koncertek, mesterkurzusok, fesztiválok - hirdetésére, meghívók közzétételére, mert ez a fajta kommunikáció alapvetően hiányzik a magyar hárfás életből. És kiváló lehetőség, hogy a blogon publikált nemzetközi hírek és ismeretterjesztő cikkek által a magyar hárfások a világról, a világ pedig a magyar hárfásokról gyarapítsa tudását.

— Mi a véleményed a dzsesszről?

— Az improvizáció - a dzsessz legfontosabb jellegzetessége - nagyon izgalmas folyamat, kicsit varázslatszerű számomra. Az improvizáció hárfán pedig még érdekesebb, még izgalmasabb - nem csak varázslat, igazi kihívás! Személy szerint nem értek a dzsesszhez, laikusként hallgatom. Ha a dzsesszhárfázásról kellene mondanom valamit, akkor Park Stickney nevét említeném meg, szerintem ő az egyik legjobb jazz zenész.

— Köszönjük az interjút, és reméljük, hogy máskor is beszélgethetünk!

— Én köszönöm.