2012. március 26., hétfő

Érard-hárfa a Zenetörténeti Múzeumban

Tavaly ünnepeltük Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját. Akkor több cikket is közöltünk a neves magyar és a hárfa kapcsolatáról, többek között érdekes regényrészleteket is. A témát nem zártuk le, annál is inkább, mivel a MTA Zenetörténeti Múzeumában még most is látogatható egy Liszt életéről szóló tárlat, ahol egy gyönyörű Érard-hárfa is ki van állítva.

Az Érard-cég jelentősége


A múzeum egyik hangszerével már foglalkoztunk egy korábbi írásban. A Holtzmann-műhely által készített rokokó (és részben már klasszicista) stílusú Csónakosról van szó.

Most egy másik hárfát mutatunk be, amely szintén hangszer-történeti kincs. Mindkettő ugyanis a hangoló-mechanizmus fejlődésének egy-egy fontos állomásához, illetve korszakához kötődik. Az egyik az egyszeres, a másik a dupla mechanikás hárfák fontos reprezentánsa.

Ez utóbbi hárfát a francia Érard-cég, a Sébastien Érard által alapított, majd Pierre Érard által vezetett, végül az angol Morley Harp által felvásárolt hárfakészítő vállalkozás készítette. Mivel tényleg sokszor írtunk már róluk, itt csupán összefoglaljuk, hogy mivel is járultak leginkább hozzá a hangszer fejlődéséhez:

  • tovább fejlesztették a Cousineau-féle ún. villás hangolótárcsákat, melyek a korábbi bizonytalan működésű kampókat váltották fel, de még nem voltak alkalmasak a teljes kromatikus hangolásra,
  • 1810-ben szabadalmaztatták a duplapedál mechanizmust, melynek segítségével elérték a hangszer teljes kromatikusságát, lévén, hogy egy-egy húr hangja akár kétszeresen is megemelhető lett (nem mellékesen a duplapedálos hárfa piacra kerülésének 200. évfordulóját is tavaly ünnepeltük),
  • megerősítették a hangszer szerkezetét (fémlappal a nyakat, illetve bordákkal a rezonátorszekrényt), így több húrt tudtak rá szerelni, és nagyobb, erősebb hangzást értek el.

Sébastien Érard mindezen újításaival igazi koncertáló hangszerré tette a hárfát, s elévülhetetlen érdemeket szerzett magának. A legnagyobbat egyébként azzal szolgálta a hangszernek, hogy megteremtette a gazdaságos sorozatgyártás feltételeit, illetve hogy kiváló üzletemberként szélesebb körben keltett divatot a hárfázásnak és a hárfazenének. Üzletei Párizsban és Londonban működtek.



A Zenetörténeti Múzeum Érard-hárfája

A Múzeumban őrzött Érard-hárfa 176 cm magas. Hét pedálja van, és 46 húrral szerelték fel. A hangterjedelme így hat és fél oktáv (Cesz-fisz), ami a mai hárfákkal egyező. A húrok a szokásnak megfelelően színesek, s egy részük sodort fémből, másrészük pedig bélből készült.

A rezonátorszekrény madárszemes jávorfából, a rezonátorlap lucfenyőből, a hangoló tüskék ébenfából készültek, de felhasználtak hozzá házi berkenyét, juhart és bükkfát is. A szekrény keresztmetszete nem sokszögű, hanem félköríves (ez is Érard fejlesztése volt!).



A hárfa gótikus stílusú, ami még napjainkban is divatos. Ilyen például a Lyon & Healy 19. század végét idéző Style 26 Concert Grand hangszere; dúsan aranyozott és faragott. A fejen fülkékben angyalok állnak, akik hárfáznak és trombitálnak. Egy faragott irattekercs is látható itt, amelyről a felirat azonban lekopott. Más korabeli hangszerek alapján úgy sejthető, hogy a gyártó megnevezése (Pierre Érard) és a készítés dátuma állhatott rajta. A lábázaton faragott oroszlánok láthatók.



A mesterjegy a hárfamechanika rézből készült előlapjára van gravírozva, ahogy napjainkban is szokás:

Sebastien and Pierre Erard’s Patent No. 5962
18, Great Marlborough Street London

(Mint köztudomású, Liszt Ferenc többször is megfordult Érardéknak ebben a híres londoni üzletében, ami a párizsi gazdasági válság idején az egész Érard-cég megmentője lett.)

Tulajdonosok és jelentőség

A gyártási szám alapján úgy sejthető, hogy a hárfa valamikor az 1850-es évek második felében készülhetett. Hogy az azóta eltelt sok-sok év folyamán kiknek volt a tulajdonában, azt azonban már nem lehet pontosan tudni. A Múzeum Komor Ágnestől, az Operaház hárfásától vásárolta 1981-ben, aki a Reményi család Király utcai hangszerkereskedésében vásárolta az 1950-es években. Ezt megelőzően talán Reményi Zsuzsanna hárfaművész lehetett a birtokosa és használója, a korábbi tulajdonosokról pedig még feltételezés sincs.

A hangszer több szempontból is kuriózum.

Egyrészt 150 éves kora ellenére mindazt tudja, amit a mai hangszerek is, tehát szinte prototípusnak tekinthető. Másrészt személy szerint is kötődik a hárfagyártás egyik nagy alakjához, Pierre Érardhoz, aki maga is nagy újító és kiváló üzletember volt. Harmadrészt igen jó állapotban maradt meg, dacára a korának, talán még játszani is lehetne rajta. Úgyhogy még egy dolog, ami miatt mi magyarok igazán büszkék lehetünk a múzeumokban őrzött kincseinkre!