2012. április 15., vasárnap

Mandel Róbert: Magyar Népi Hangszerek (részlet)

Tavaly az első Hangszerek Napja alkalmából mutattuk be Mandel Róbert csodálatos könyvét, a Hangszercsodákat. A cikkben egy videó is látható a szerző hangszerekről szóló, egyszerre szórakoztató és tudományos igényű előadásából.

Részlet Mandel Róbert Hangszercsodák c.
könyvéből
Most egy másik könyvből közlünk egy részletet, mely a népi hangszerekről, illetve a hárfa magyarországi elterjedéséről szól. Köszönjük Mandel Róbert hozzájárulását a közléshez, egyúttal ajánljuk a művet mindenkinek, aki érdekes történeteket, érdekes eszközöket, s még érdekesebb embereket akar megismerni!

A könyvet a Kossuth Könyvkiadó adta ki, ahogy több más Mandel-könyvet is. Internetes megrendelés esetén jelentős kedvezmény vehető igénybe a kiadó weblapján. Angol nyelven is megjelent, és a sok szép gyönyörű kép miatt akár ajándékba is adható. Kevés hasznosabb ajándék képzelhető el külföldi ismerősöknek, ami egyben kultúránkat, történelmünket is hirdeti. Főbb adatai:

Mandel Róbert: Magyar népi hangszerek

ISBN 978-963-09-5743-4
230 x 300 mm
176 oldal
színes illusztrációkkal, fotókkal



Feltehetően a vadászok íjából átalakított hárfa az emberiség egyik legrégebbi hangszere lehetett. Az egyiptomi sírok belsejében talált több ezer éves domborműveken és falfestményeken gyakran ábrázoltak íjszerűen meghajlított, egyik oldalukon bőrrel fedett, üreges hangszekrénnyel rendelkező, vagy egymáshoz hegyesszögben összeillesztett húrtartó rudakból készült íj- vagy szöghárfákat. A bibliai zeneszerszámok között elsőként említett kinnor húrjait a legkorábbi leírások szerint egy háromszög alakú fakeretre feszítették, de a Dávid király hárfájának is tartott hangeszközt egy lapos hangszertestből, két íves merevítőkarból és a húrokat tartó keresztrúdból összeépített líraszerű zeneszerszámként is ismerték.

A legkorábbi európai hárfaábrázolások a 8. század végén faragott monifeithi pikt kőtáblán, valamint a 816-835 között megírt karoling zsoltároskönyv, az Utrecht Psalter pennával rajzolt ábrái között találhatóak. A szerelmet és a lovagi erényeket megéneklő középkori nemes dalnokok, a trubadúrok, trouvère-ek és a Minnesängerek még kisméretű, hordozható hárfákat használtak, de a gazdagon díszített itáliai és spanyol reneszánsz instrumentumokat többnyire már a földre támasztva, ülő testhelyzetben szólaltatták meg. A 17-18. századi barokk hárfákon versenyműveket és kamaradarabokat játszottak, sőt kisebb együttesekben — a basso continuo részeként — akár kísérőhangszerként is alkalmazták. A cseh-német-osztrák határ környékén élő böhmerwaldi hárfások és a hegedű-hárfa-bőgő összeállításban muzsikáló bajor és osztrák zenekarok a 17. század közepe óta a tiroli Hakenharfét (kampóshárfát), vagy népszerűbb nevén große Zupfgeigét (nagy pengetős hegedűt) használták. A svábországi Donauwörthben tevékenykedő Jacob Hochbrucker 1720-ban készítette el a legelső pedálos hárfát, amelyen játék közben is lehetett a húrozat hangmagasságát változtatni. 1 A német származású párizsi zongorakészítő mester, Sebastian Érard (Erhard) 1810-ben szabadalmaztatta a 42 húros, 7 pedállal ellátott kettőspedálhárfát. Annak ellenére, hogy a Sebastian Erard Harp & Piano Forte Maker nevű vállalkozást 1890-ben végleg felszámolták, a cég örökösei egy kis londoni üzletben még az 1930-as években is árulták hangszereiket.

Részlet a könyvből

A tiroli Volksharfét Magyarországra a 19. század első felében betelepült osztrák cigánymuzsikusok hozhatták magukkal. A ritkán hallható hárfások mindenhol nagy feltűnést keltettek. Ágai Rudolf, művésznevén „Porzó” az 1909-ben megjelent Utazás Pestről-Budapestre című könyvében a Ráczfürdő környékén szerzett különös zenei élményét így írta le:

„Ott, ahol legmélyebbre ereszkedik le a Gellért lába, a Blondel-stíljével kellemesen kiváló szerb templom szomszédságában kuczorgott régebben, hivalkodik ma Ráczfürdő. Teremtő Isten! Milyen víg, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban. És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül! A hévíznek zápszaga összeelegyedett konyhán sistergő és rotyogó ételek zsírgőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malaczot, csibét, bárányt; és ott csurgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon, a megköpülyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, aki a bőr és köröm túltengésének vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt beretválták az apát, amott vastag üstökét nyírták a gyereknek, mialatt a szorgalmas pinczér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort. A lépcső gádorához támasztott asztalkán a Mariandl szerencsejáték, amolyan primitív roulette járta és mellette egy kancsal, aprószemű duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet — hatvan éve hallottam utoljára — de el nem felejthetek.

Így dalolt:

Ei du varafluchte Müchl’,
Kost’ mi die Müchl’ so vüll!
Hab’ i’ ersecht „amol g’mohl’n,
Mus’ i’ scho’ wiederum zohl’n
Ei du varafluchte Müchl’!” 
2

A hárfa ugyan nem tartozott a magyar nép legjellegzetesebb instrumentumai közé, de a múzeumokban őriznek olyan egyszerűbb, házilag kivitelezett példányokat is, melyeket egyértelműen népi hangszereink közé sorolhatunk. Két hangszerész mestert ismerünk, akik vélhetően a hozzájuk javításra került külföldi példányok alapján saját tervezésű hárfákat is készítettek. A dunántúli hárfás családból származó Gertner János 1945 után tizenöt pedálos hangszert épített, melyek közül többet zenész testvéreinek adott el. A Mohácson letelepedett mester hárfáira összesen 38 húrt feszített, melyeket részben maga sodort, részben cselló- és gitárhúrokból szedett össze, de jobb híján különböző vastagságú telefonkábeleket is használt. A pedálok lenyomásakor a hangszertesten kívül futó műanyag huzalok a hangolószögek alatt sorakozó kampókat úgy forgatták el, hogy azok a húrokat pont félhangnyi távolságban rövidítették meg. A Gertner család tagjaiból alakult hárfaduó a Balaton környéki éttermekben és csárdákban még az 1960-as években is gyakran hallható volt. Wuchinger Gáspár pesti műhelyében lényegesen jobb körülmények között készíthette hangszereit. A lenyomás után oldalra beakasztható pedálok a testen belül vezetett, műanyaggal bevont fémdrótokkal — L alakú, merev fémlapkák közbeiktatásával — mozgatták a hangolókampókat, így a precíz építésű mechanika sokkal megbízhatóbb volt. Az egyik budapesti kisvendéglőben az 1980-as évekig muzsikáló Wuchinger mester saját építésű hárfáján kizárólag valódi hárfahúrokat használt, így játéka a klasszikus hárfa-művészek virtuozitásával vetekedett.3

1 Schickhaus, Karl-Heinz: Über Volksmusik und Hackbrett in Bayern. BLV Verlagsgesellschaft, München, 1981.
2 Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestről-Budapestre 1843-1907, Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből. A Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Kiadása, Budapest, 1909.
3 Kovalcsik Katalin: Népi hárfák Magyarországon — Két hangszerkészítő mester. Zenetudományi dolgozatok, 1980. 115-130.


További érdekességek a szerzőről:

2012. április 13., péntek

Razvaljajeva Anasztázia (1986-)

Néhány héttel ezelőtt jelent meg interjúnk Razvaljajeva Anasztáziával. Szokásunk szerint most egy rövid életrajzot közlünk róla, amelyben összefoglaljuk a legfontosabb adatait.

Élete


Anasztázia 1986-ban született Oroszországban, a messzi északon fekvő Murmanszkban. 1993 óta él Magyarországon, a szüleivel költözött hozzánk még gyerekként. Hétévesen kezdett hárfázni tanulni édesanyjától, Gorbunova Natalia szegedi hárfaművésztől. Nyolcéves korában Felletár Melinda lett a tanára a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumában. Ezt követően a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hárfaszakán tanult, ahol 2011-ben végzett Vigh Andrea tanítványaként. 2010 novemberében bekerült az egyetem tehetséggondozó programjába, 2011 óta pedig az egyetem doktori iskolájának (DLA) a hallgatója.

Számos nemzetközi hárfaversenyen vett részt. Eredményei közül a Nemzetközi Arles-i Kamarazenei Versenyen 1999-ben megszerzett ezüstérem és a 14. Nemzetközi „Petar Konjovic” Zenei Versenyen 2009-ben elért aranyérme a legfontosabb.


Nemzetközi mesterkurzusokon olyan világhírűhírű hárfaművészekkel vett részt, mint Isabelle Moretti, Xavier de Maistre, Marielle Nordmann, Jana Bouskova, Marie-Pierre Langlamet, Germaine Lorenzini, Ion Ivan Roncea, Susanna Mildonian, Milda Agazaryan, David Watkins, Elinor Bennett, Isabelle Perrin, Maria Graf, Anna Verkholantseva, Erika Waardenburg és Willy Postma.

Szóló- és kamaraesteket adott a Budapesti Orosz Kulturális Központban (2007), a Fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban (2007-2009), a Szegedi Korzó Zeneházban (2009), a Magyar Nemzeti Galériában (2008-2011), a Szegedi Móra Ferenc Múzeum dísztermében (2010), az Ari Kupsus Gallery Szalonban (2010), a Gödöllői Királyi Kastélyban (2010-2011) és a Magyar Rádió Márványtermében (2011).

Szerkesztőként közreműködik blogunk és a hozzákapcsolódó Facebook-oldal készítésében.


Hárfaversenyek

Hárfafesztiválok
  • 2010 - Kecskeméti Kodály Fesztivál
  • 2010 - Nemzetközi Hárfafesztivál Belgrádban
  • 2010-2011 - Nemzetközi Gödöllői Hárfafesztivál
  • 2011 - Budapesti Tavaszi Fesztivál
  • 2011 - II. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál

Díjak
  • 1999 - II. díj a Nemzetközi Arles-i Kamarazenei Versenyen (Franciország), Kocsis Krisztinával alkotott fuvola-hárfa duóért
  • 2009 - I. díj a 14. Nemzetközi „Petar Konjovic” Zenei Versenyen, Belgrádban (Szerbia)
  • 2011- Junior Prima Díj

Publikáció, interjú

Források:

2012. április 11., szerda

Melankólia (Hamvas Béla)

Idén a költészet napját rendhagyó módon nem egy költővel és verssel ünnepeljük. Különösebb oka nincs ennek, ahogy egy már általunk is idézett költő mondotta volt, „a világ csak hangulat”. Ennyi.

Az alábbi írás minden idők egyik legfontosabb, mégis agyonhallgatott, s emiatt szinte teljesen ismeretlen magyar filozófusától, Hamvas Bélától származik. Ő jó néhány éven át Zuglóban, az Erzsébet Királyné útján lakott. A szomszéd házban egy vendéglő üzemelt, ahol meg a fiatal Szabó Gábor pengetett. Elképzelni is nehéz, hogy milyen hangulata lehetett errefelé az ötvenes éveknek...




Tehát egy Hamvas írás következik, a Fák c. műnek egy részlete. Feltűnik benne Dürer, akinek címerében székely kapu látható, egy hárfa és persze egy fenyőfa is. Ez utóbbi minden bizonnyal a legkedvesebb a hárfásoknak minden hasonló néma, zöld óriás közül, hiszen ebből készül a hangszer lelke, a rezonáns.

Más különben az említett vendéglőtől egy saroknyira élt néhány éven át József Attila. Itt írta meg 1933-ban A város peremén-t.


Melankólia

Ez a fenyő ott állt a forrás mellett Alsótátrafüreden, a volt Zichy-kastély mellett. Körülötte csupa kicsiny termetű fa, a környéken ő a legmagasabb. Ágait részben a kastély konyhaépületére borítja. Földje fekete, puha és termékeny. A mellette levő forrás üde ömlése az egész vidéket tápláló nedvességgel árasztja el. Nincs benne semmi fáradtság, mert az az ernyedtnek látszó erőtlenség, amivel ágait elereszti nem fonnyadt és nem beteg. Az ott lakók úgy hívják, hogy szomorú fenyő.

Albrecht Dürer: Melankólia
rézkarc
31 cm × 26 cm
1514 körül

Környezetében nincs, ami szomorúságra okot adhatna, jó föld, védett hely, nedvesség, ellenfél hiánya. Magában a fában éppoly kevés az ok, háromszor olyan magas, mint a ház, törzse hibátlanul szép, kivéve néhány gyantacsomót, ami azt jelenti, hogy apróbb sebeket kapott - semmiség. Nincs benne még neuraszténia sem, mert hiszen ez a nyavalya mindig valamilyen elszürkülésben és elszíntelenedésben jelentkezik. A fenyő sötétzöld, tehát jóvérű és jóidegű lény. Csak szomorú. Nem az égbe néz, hanem maga elé mered, vagyis azt a pontot nézi, amit a szomorú lények néznek. Keserűség nélkül, zaklatottság nélkül, indulat nélkül, csaknem szenvedélytelenül. Állatok szomorúsága nem látszik másutt, csak a szemükön. Vannak fogságban élő majmok, néha megunják a pojácaságot és maguk elé néznek. Olyan nézés ez, hogy a ketrec elől egyszerre minden néző eltűnik. Fáradt öreg lovak, az utcán, ha várakoznak, ebbe az irányba néznek. Dürer Melankóliája is ide néz.

Ez az ide, ez az itt, ez a hová nem belül van. A világban levő hely. Az egész fa ezt nézi. Minden tűje, minden ágacskája, koronája, törzse, az élet végtelen szomorúságát nézi, talán azt, hogy milyen szörnyű a magány, de azt, hogy milyen árat kell fizetni, ha az ember feladja. Talán azt, hogy milyen jó érzéketlennek lenni, mert akkor legalább távol van. De milyen jó elmerülni a valóságban, mert akkor közvetlenül kap mindent, örömet, mámort, vidámságot, szenvedést, főképpen szenvedést. Milyen jó mindez és milyen rossz. A fenyő szomorúságában nincsen vád. Nem von felelősségre senkit, tudja, hogy ez nem olyasmi, ami elintéződik, ha azt mondja, ez az ok. Nincs ok. Egyszerűen így van. Nem magyarázza se vér, sem alkat, se jellem, sem emlék, se sors.

Van az életben valami megrendítően szomorú, s az, akinek erre szemében könny gyűlik, nem tudja, ez a szomorúság milyen megváltoztathatatlan. Szeretne szenvedni, szeretné, ha mindez mélyen belevágna és fájna, szeretné, ha legalább belebetegedne, és milyen jó lenne belehalni. De annyira szomorú, hogy már nem is szenved, nem fáj semmi, nem beteg, nem sóhajt, nem türelmetlen, azt se tudja, akarja vagy nem akarja, azt se, hogy mindegy, vagy nem mindegy. Már nem is céltalan. Nem az öröm és boldogság hiány, mert hiszen akkor fájó űr lenne, tér, amiben nincs semmi. Ez a szomorúság sűrű és masszív, égő és áradó, egyfajta súly, amit elviselni tudni éppen annyi, mint szomorúnak lenni. Túl lenni síráson és kínokon, csalódáson, összetörésen, megalázáson, bukáson, magányon, betegségen. Túl lenni halálon -, szomorúnak lenni: itt lenni minden értelem nélkül, magában hordva azt, amiből sohasem lesz semmi, belenőni a megsemmisülésbe, tudva, hogy minden öröm olyan gyümölcs, amely éppen ott, ahol a legédesebb ízt várja, ott benn, a közepében keserű.

Dehogy háborodik fel rajta! - dehogy dühöng érte! - dehogy lázad! Ha még ott tartana, hogy a menekülésnek ezeket a módszereit használni tudná, ha olyan módon tudna megszökni a szomorúságtól, hogy felháborodik, dühöng és lázad. Milyen fölösleges minden ellenállás, milyen szánalmas minden szökés. Ha még lenne kedve, vagy legalább kedvetlen lenne. Ha még hinne a keménységben, vagy legalább hinne. Ha még szeretni tudna valamit, vagy legalább szeretne, vagy ha tudna. Ez a mély sötét gödör mindent elnyelt, s ő belenéz, nyugodt és mozdulatlan, kavargás nélküli feketeség mered elótte, feneketlen és végtelen éjszakai mélység. Belenéz, s az űr nem is vonzza, nem is húzza, éppoly kevéssé, ahogy nem riasztja el, nem fél tőle, nem örül neki, nem kéjeleg benne, nem akar túl lenni rajta, nem vágyódik utána, csak belenéz és szomorú és szomorú. Under all earth runs water, under all life runs grief, az egész föld alatt víz folyik, az egész élet alatt szomorúság. Az élet alatt nyugvó sötét és mozdulatlan tó, az élet megnézi arcát e tóban és szomorúságot néz magának és iszik belőle és szomorúságot iszik. Ha a fenyő ágain átfúj a szél, ez az éjszaka-hangszer megszólal, ez a feketezöld hárfa, milyen mosolytalan hang ez. Hogy ég benne a sötétség. Milyen elviselhetetlenül nehéz hang, milyen puha, és hogy árad, elönti a forrást, a házat, a többi fát, a rétet, az egész erdőt, a sziklahegységet, bársonyos tollkezével megsimogatja őket szeretet nélkül, részvét nélkül, szánakozás nélkül, vigasztalás nélkül, öröm nélkül, s erre maga elé mered, a domb, a hegy, a patak, a szarvas, a fajdkakas, az egész táj alatt szétnylik a föld, s a világ arca megjelenik a sötét tükörben.



Végül itt egy csodálatos videó a sokszor leszólt és elátkozott szocializmus idejéből Kovács Katival és Szabó Gáborral. Azt mutatja meg, hogy az alkotó ember minden körülmények között képes nagy alkotásokat létrehozni; sem a szegénység, sem a személyes vagy a kollektív elnyomás, sem a melankólia nem képes végképp elhallgattatni őt.


2012. április 8., vasárnap

Palmiry - kis adalék a lengyel-magyar barátsághoz

Ez az írás nem hárfákról és hárfásokról szól. Mégis helye van itt a blogban, hiszen húsvét van, nemrég ünnepeltük a Magyar-Lengyel Barátság Napját, s hamarosan jön a katyńi évforduló. A cikket a magyar-lengyel hárfás házaspár által alapított New York Harp Ensemble emlékének ajánljuk; büszkék vagyunk, hogy Magyarországon mi írunk először Palmiry-ról.


Az elmúlt években sok minden került be a magyar köztudatba arról, amit összefoglalóan katyńi vérengzésnek nevezünk. Számos írás született róla, és évről-évre egyre több helyen tartanak megemlékezéseket április 23-án, amit a lengyel parlament 2007-ben a Katyńi Vérengzés Áldozatainak Emléknapjává nyilvánított.

Egy valami fontosat azonban nem tudunk. Nevezetesen, hogy a lengyel nemzeti emlékezet több nagy öldöklés sorozatot tart számon, s a sorban Katyń csak az egyik, bár talán a legtöbb áldozatot követelő volt. Mivel évtizedekig elhallgatás és hazugság övezte, nem csoda, hogy a figyelmünk főképp erre az eseményre irányul. Az első vérengzésre azonban már előbb, egy Varsóhoz közeli apró falu mellett sor került. Az áldozatok a Lengyelország lerohanása után azonnal letartóztatott és bebörtönzött értelmiségiek és családtagjaik közül kerültek ki.

Palmiry

Palmirynak már a neve is különleges. Latinos hangzása a Salamon király alapította ótestamentumi csodás oázist, a „Pálmák városát” idézi. A lengyel falucska azonban északon, az óriási kiterjedésű Kampinos erdőségben fekszik, ami a legutóbbi időkig érintetlen vadon volt. Napjainkban a 670 km2-es területből már csak 270 km2-t borít erdőség, s a mezőgazdálkodásba bevont földek mellett egy európai védettségű nemzeti park található itt. No meg persze a temető.



Palmiryban az öldöklés 1939 decemberében kezdődött és 1941 júliusáig tartott az ún. AB Akció (Ausserordentliche Befriedungsaktion; „rendkívüli pacifikálás”) keretében. Ennek kifejezett célja a politikai, kulturális és szellemi élet megtörése, a lengyel identitás és nemzettudat megsemmisítése volt. Mindezt a legnagyobb titoktartás mellett igyekeztek végrehajtani úgy, hogy kezdetben maguk a bebörtönzött áldozatok sem tudták, hogy mi lesz a sorsuk. A kivégzések napján azt igyekeztek elhitetni velük, hogy koncentrációs táborba szállítják őket. A hitelesség kedvéért engedélyezték, hogy személyes tárgyaikat, bibliáikat magukkal vigyék, sőt élelmiszercsomagot is osztottak nekik. Az emberek nyilván csak a legutolsó pillanatban döbbentek rá, hogy mi történik velük.

A vérengzés

A tömegsírként szolgáló harminc méter hosszú árkokat már napokkal előbb előkészítették. Az erdőből kitiltották a lengyeleket, és kutyás őrökkel szigorúan őrizték a helyszínt. A kivégzéseket puskával hajtották végre, majd fenyőágakkal, mohával tüntették el a friss hantokat és vérnyomokat. Hogy mégis kitudódott, hogy mi folyik a sűrűben, az több körülménynek köszönhető. A közelben lakó falusiaknak idővel feltűnt, hogy teherautóval embereket szállítanak az erdőbe, és hallották a távoli lövéseket is. Miután terjedni kezdett ennek a híre, lengyel erdészek életük kockáztatásával be-beszöktek az erdőbe, ahol felkutatták és megjelölték a sírokat. De maguk az áldozatok is jelezni igyekeztek. Sokan, mikor ráeszméltek, hogy mi vár rájuk, szándékosan személyes tárgyakat és üzeneteket hagytak el az úton és a fák között.



A palmiry-i vérengzés számos eltérést mutat a katyńitól. Először is, ezt nem a szovjetek, hanem német katonai és rendőrségi alakulatok hajtották végre, sőt néhány félkatonai szervezet is részt vett benne. Jelenleg történészvita folyik arról, hogy a német és szovjet akciók vajon közös terv alapján zajlottak-e? Egyesek szerint Krakkóban volt erről tanácskozás a felek között, és talán intézményes megállapodás is született.

Egy másik különbség, hogy a Palmiryban elpusztítottak főképp civilek voltak, és nem katonák. Politikusok, tudósok, ügyvédek és művészek, mindenféle értelmiségi hivatás legmagasabb szintű képviselői. Hogy hányan és kik vesztették az életüket, azt nem lehet pontosan tudni. A háború után mintegy 2000 holttestet exhumáltak, de nem mindenki volt azonosítható. Szomorú és megrázó adat, hogy a katolikus és zsidó származású, 14 és 70 év közötti áldozatok közül minden tizedik nő volt.



Mint köztudott, Andrzej Wajda filmrendező és Krzysztof Penderecki zeneszerző meglehetősen naturalista módon ábrázolták 2007-es filmjükben a katyńi öldöklést. Méghozzá – korabeli leírások híján – az 1990-es években született orosz ügyészségi dokumentumok alapján. Úgyhogy a palmiry-i még egy fontos dologban tér el a szovjetek által elkövetett bűntettektől: a németek, legalábbis eleinte, pontos feljegyzéseket készítettek és fényképfelvételekkel is dokumentálták a műveleteket.

Ezek a képek ma az interneten bárki számára megismerhetők. Az egyik fényképen például meglepett nők kászálódnak le teherautókról, német tisztek pedig előzékenyen sálat kötnek a szemükre. Egy másikon divatos kockás kabátot viselő, bekötött szemű asszonyt vezet karonfogva egy német katona az erdőn át a vesztőhelyére. Egy bizarr fotón pedig nemcsak a sír szélén álló áldozat látható, hanem a 3-4 méterről ráirányított puska csöve is. A fényképész talán a lövedék becsapódásának a pillanatát akarta megörökíteni úgy, hogy néhány lépésnyiről minden fontosat a képbe komponált.

Epilógus

A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy másutt is folytak hasonló, tervszerű öldöklések. Pomerániában például kereskedők és üzletemberek ezreit gyilkolták meg, Lembergben pedig egyetemi tanárokat és más értelmiségeket. Az AB Akció keretében összesen 100 000 ember vesztette életét Lengyelország szerte. De kár a számokon lovagolni. Az alábbi profán felvétel épp azt érzékelteti döbbenetes erővel, hogy mennyi is az a bizonyos kétezer lélek.



Magyarország ebben az időben jelentős erőfeszítéseket tett, hogy segítsen a bajba jutott testvéri népnek, katolikusoknak és zsidóknak, civileknek és katonáknak, nőknek és férfiaknak egyformán. Több, mint 100 000 menekült érkezett hozzánk a kormány segítségével, akik közül sokan új otthonra leltek nálunk.

Arra természetesen semmi szükség, hogy mi, magyarok pontosan számon tartsuk ezeket az eseményeket minden apró részlettel együtt. Egy árnyaltabb képről azonban tudnunk kell, már csak azért is, mert egyes napi politikai érdekeket kiszolgáló vélemények szerint „ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.

Persze, ennél komolyabb okunk is van emlékezni: a lengyel-magyar barátság is ezt követeli.


Nizalowski Attila

Forrás: Lengyel Wikipédia

2012. április 3., kedd

Grace Kelly, a hárfa és a Balaton...

Ezt a cikket Kopp Mária magatartástudományi kutató emlékének ajánljuk,
aki évtizedeken át gyógyította beteg embertársait, és ma hunyt el.

Grace Kelly amerikai színésznő életének a részleteire ma már csak kevesen emlékeznek, tragikus halálának a körülményeire pedig talán még kevesebben. Ebben a cikkben azonban nem elsősorban róla vagy a hárfáról lesz szó, hanem inkább a pletykálkodásról.

Az alábbi képen Grace egy hárfával látható, a fotó A hattyú (The Swan) című 1956-os filmvígjátékból való. Az említett film – amelyben Alec Guinness volt a partnere –, számos okból is érdekes. Egyrészt ez volt az utolsó előtti filmje, nem sokra rá ugyanis férjhez ment a monacói herceghez. 1956 így nemcsak nekünk, magyaroknak, de neki is egy fontos év volt, ha nem a legfontosabb. Másrészt egy gyönyörű gótikus stílusú hárfa is feltűnik a filmben. Azt nem tudni, hogy vajon tudta-e használni a hangszert, de a fotón nyilván csak imitálja a játékot, hiszen kesztyűt visel. Végül nekünk magyaroknak különösen fontos és érdekes a film, hiszen Vidor Károly rendezte, egyik forgatókönyvírója Molnár Ferenc volt, a történet Kelet-Európában játszódik, s több magyar nevű szereplő is feltűnik benne.

Grace Kelly and the harp (The Swan)
Grace Kelly hárfázik
A hattyú c. filmben

Grace apja többszörös olimpiai bajnok volt, aki később önerőből milliomos lett, és a politikai életben is kitüntette magát. Apjához hasonlóan ő is rendkívüli tehetséggel született. Jó néhány filmben szerepelt nagy sikerrel – például három Alfred Hitchcock-filmben –, s 1955-ben, mindössze 26 évesen megkapta az Oscar-t. Ehhez képest mégsem volt jó sajtója Magyarországon. Gyakran kárörvendtek rajta a lapok, hogy férje mellett boldogtalan, és gyermekeivel sem jó a kapcsolata.

Akik a mai elbulvárosodott környezetben nőttek fel, nyilván furcsának találják, hogy a szocializmus idején is voltak sztárpletykák. Pedig így volt, a különbség legfeljebb mennyiségi és minőségi a maihoz képest: kevesebb volt a durvaság, és nemritkán irodalmi köntösben jelent meg a pletyka.

A susmustól egyébként sem lehetne megfosztani a nagyérdeműt, még egy diktatúrában sem. Ez ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi nemhez és létezéshez. Jellemző, hogy az antropológusok szerint már a főemlősök is pletykálnak, sőt, néha hazudnak is, hogy a csoportban kedvezőbb státuszt nyerjenek. Ezt hívják a magatartáskutatók „politizálásnak”, s valljuk be, néha a parlament tényleg hasonlatos egy csimpánzketrechez...



Az említett korban a fiatalság leginkább az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság című lapokból jutott hozzá a szükséges pletykamennyiséghez. Mivel a gyerekeim épp mostanában ismerkednek a YouTube-on Cseh Tamással, feltétlen el kell meséljek egy idevágó történetet.

Elöljáróban annyit, hogy Bereményi Gézának 1977-ben jelent meg a Legendárium című könyve. Máig emlékszem, hogy épp a metrón utaztam, amikor az erről szóló hírt (pletykát, marketing üzenetet etc.) a Magyar Ifjúságban olvastam. Azért ragadt meg ennyire, mert Cseh nem sokkal előbb még a tanárom volt Kőbányán, az Üllői úti általános iskolában. Már a suliban is énekelt, mi több, két freskót is festett. Az egyik úttörő-, a másik indián tábort ábrázolt. Amikor 2009-ben meghalt, felhívtam az iskolát, hogy megvannak-e még a képek? Sajnos, nemcsak hogy nem voltak már meg, de azt sem tudták, hogy az ismert zenész valamikor ott tanított.



Szép és rossz emlékeket is őrzök róla, hiszen időnként vele is előfordult, hogy ideges volt, akár a többi tanár. Megjegyzem, az iskola a Bihari úti nyomortelep szélén állt, a másik oldalon a Mária Valéria telep maradéka övezte, volt tehát bőven dolga a tanároknak...

Az egyik vele kapcsolatos, talán 1975-ből való emlékemet azonban máig nem tudom a helyére tenni. Ötödikes voltam, s a balatonboglári hegyre mentünk kirándulni, és természetesen számháborúztunk is. Akkoriban nagyon szerettük az efféle játékokat, ő is híres „indián” volt. Ám alig kezdődött el a küzdelem, amikor néhányan találtunk egy meggyfát tele érett, édes gyümölccsel. Felmásztunk rá, lakmároztunk, s elégedetten gyönyörködtünk a pompás balatoni tájban. Apró, fehér háromszögek úsztak a zöld vízen, azt hiszem, akkor láttam először ezt a magyar szemnek lenyűgöző, csodás panorámát:


Ám az idillt egyszer csak az ő felháborodott kiabálása szakította meg: „Hitszegő árulók, aljas dezertőrök! Le a fáról! Ott hagytátok a csatát! Zabáltok, amíg a társaitok a vérüket adják? Sipirc, ki vagytok zárva!...”

Szóval, máig nem világos, hogy hogy nem értette meg, hogy mit láttunk és mit éreztünk ott a fa tetején, épp az az ember, aki ilyen dalt tudott írni?




Mindezt azért is fontos volt elmesélni itt, mert néhány évvel ezelőtt Geszti Péter meglehetősen lenézően nyilatkozott a régi külvárosokról. Mint mondta, a szegénység kultúrája, így a blues vagy a kemény zene mindig is távol állt tőle, a kamaszodó budai gyerektől.

Geszti valószínűleg nem tudja, hogy a hatvanas-hetvenes években a külvárosokban valóságos kis kulturális forradalom zajlott. Ennek egyik legfőbb oka az lehetett, hogy épp 1956 miatt számos kiváló tanárt száműztek ide, akik tehetségükkel és szeretetükkel elvarázsolták a gyerekeket. Innen indult – hogy a Geszti említette könnyű műfaj képviselőit említsem csak – Hofi, Som Lajos, Cserháti Zsuzsa, Deák Bill Gyula és sokan mások. Ezek az emberek példaképek is voltak, az iskolában áhítattal néztük a tablókon a fényképeiket.

Cseh Tamás mellett tehát sok más nagyon jó tanár megfordult Kőbányán. Például Makai Zsuzsa néni, aki a félig-meddig tiltott-tűrt-támogatott József Attila unokahúga volt. Máig bánom, hogy egyszer szemtelen voltam vele. Csak később olvastam, hogy azon az utolsó napon ő is ott volt Balatonszárszón a költővel, és este, mielőtt kiment sétálni, még énekeltek is. Aztán a tanárunk volt Kávai Zoltán, a Melbourne-i Olimpia egyik hőse. Ha jól emlékszem, hatodik lett egy kenus számban, és ha jól számolom, 50 évnek kellett eltelnie, mire a magyar társadalom Andy Vajnának köszönhetően megértette ennek az olimpiának a jelentőségét. S mivel nem lehet mindenkit felsorolni, utolsóként Tihanyi Károlyt említem, aki hihetetlen derűvel viselte a lövések okozta testi szenvedést és a politikai üldözést. Karcsi bácsi óriási, egy életre szóló hitet adott a tanítványainak, köztük valószínűleg a Gyűjtő-beli fegyenceknek is, akiket szintén tanított. Máskülönben egyik tanítványát Vizi E. Szilveszternek hívják...



Végül egy dolog maradt, hogy mi a pletyka? Nos, a pletyka igen sokféle lehet: érdekes, izgalmas, gonosz, szórakoztató, romboló vagy akár egyszerre mind. Szinonimái: licsi-locsi, locsi-fecsi, szóbeszéd, fecsegés, terefere, mendemonda, megszólás, híresztelés, hírhordás, pusmogás, sugdosás, súgás-búgás. A lényege pedig, hogy az agy, akár egy asszociációs gépezet, a segítségével találja meg vagy harcolja ki a helyünket a világban.