2012. április 11., szerda

Melankólia (Hamvas Béla)

Idén a költészet napját rendhagyó módon nem egy költővel és verssel ünnepeljük. Különösebb oka nincs ennek, ahogy egy már általunk is idézett költő mondotta volt, „a világ csak hangulat”. Ennyi.

Az alábbi írás minden idők egyik legfontosabb, mégis agyonhallgatott, s emiatt szinte teljesen ismeretlen magyar filozófusától, Hamvas Bélától származik. Ő jó néhány éven át Zuglóban, az Erzsébet Királyné útján lakott. A szomszéd házban egy vendéglő üzemelt, ahol meg a fiatal Szabó Gábor pengetett. Elképzelni is nehéz, hogy milyen hangulata lehetett errefelé az ötvenes éveknek...




Tehát egy Hamvas írás következik, a Fák c. műnek egy részlete. Feltűnik benne Dürer, akinek címerében székely kapu látható, egy hárfa és persze egy fenyőfa is. Ez utóbbi minden bizonnyal a legkedvesebb a hárfásoknak minden hasonló néma, zöld óriás közül, hiszen ebből készül a hangszer lelke, a rezonáns.

Más különben az említett vendéglőtől egy saroknyira élt néhány éven át József Attila. Itt írta meg 1933-ban A város peremén-t.


Melankólia

Ez a fenyő ott állt a forrás mellett Alsótátrafüreden, a volt Zichy-kastély mellett. Körülötte csupa kicsiny termetű fa, a környéken ő a legmagasabb. Ágait részben a kastély konyhaépületére borítja. Földje fekete, puha és termékeny. A mellette levő forrás üde ömlése az egész vidéket tápláló nedvességgel árasztja el. Nincs benne semmi fáradtság, mert az az ernyedtnek látszó erőtlenség, amivel ágait elereszti nem fonnyadt és nem beteg. Az ott lakók úgy hívják, hogy szomorú fenyő.

Albrecht Dürer: Melankólia
rézkarc
31 cm × 26 cm
1514 körül

Környezetében nincs, ami szomorúságra okot adhatna, jó föld, védett hely, nedvesség, ellenfél hiánya. Magában a fában éppoly kevés az ok, háromszor olyan magas, mint a ház, törzse hibátlanul szép, kivéve néhány gyantacsomót, ami azt jelenti, hogy apróbb sebeket kapott - semmiség. Nincs benne még neuraszténia sem, mert hiszen ez a nyavalya mindig valamilyen elszürkülésben és elszíntelenedésben jelentkezik. A fenyő sötétzöld, tehát jóvérű és jóidegű lény. Csak szomorú. Nem az égbe néz, hanem maga elé mered, vagyis azt a pontot nézi, amit a szomorú lények néznek. Keserűség nélkül, zaklatottság nélkül, indulat nélkül, csaknem szenvedélytelenül. Állatok szomorúsága nem látszik másutt, csak a szemükön. Vannak fogságban élő majmok, néha megunják a pojácaságot és maguk elé néznek. Olyan nézés ez, hogy a ketrec elől egyszerre minden néző eltűnik. Fáradt öreg lovak, az utcán, ha várakoznak, ebbe az irányba néznek. Dürer Melankóliája is ide néz.

Ez az ide, ez az itt, ez a hová nem belül van. A világban levő hely. Az egész fa ezt nézi. Minden tűje, minden ágacskája, koronája, törzse, az élet végtelen szomorúságát nézi, talán azt, hogy milyen szörnyű a magány, de azt, hogy milyen árat kell fizetni, ha az ember feladja. Talán azt, hogy milyen jó érzéketlennek lenni, mert akkor legalább távol van. De milyen jó elmerülni a valóságban, mert akkor közvetlenül kap mindent, örömet, mámort, vidámságot, szenvedést, főképpen szenvedést. Milyen jó mindez és milyen rossz. A fenyő szomorúságában nincsen vád. Nem von felelősségre senkit, tudja, hogy ez nem olyasmi, ami elintéződik, ha azt mondja, ez az ok. Nincs ok. Egyszerűen így van. Nem magyarázza se vér, sem alkat, se jellem, sem emlék, se sors.

Van az életben valami megrendítően szomorú, s az, akinek erre szemében könny gyűlik, nem tudja, ez a szomorúság milyen megváltoztathatatlan. Szeretne szenvedni, szeretné, ha mindez mélyen belevágna és fájna, szeretné, ha legalább belebetegedne, és milyen jó lenne belehalni. De annyira szomorú, hogy már nem is szenved, nem fáj semmi, nem beteg, nem sóhajt, nem türelmetlen, azt se tudja, akarja vagy nem akarja, azt se, hogy mindegy, vagy nem mindegy. Már nem is céltalan. Nem az öröm és boldogság hiány, mert hiszen akkor fájó űr lenne, tér, amiben nincs semmi. Ez a szomorúság sűrű és masszív, égő és áradó, egyfajta súly, amit elviselni tudni éppen annyi, mint szomorúnak lenni. Túl lenni síráson és kínokon, csalódáson, összetörésen, megalázáson, bukáson, magányon, betegségen. Túl lenni halálon -, szomorúnak lenni: itt lenni minden értelem nélkül, magában hordva azt, amiből sohasem lesz semmi, belenőni a megsemmisülésbe, tudva, hogy minden öröm olyan gyümölcs, amely éppen ott, ahol a legédesebb ízt várja, ott benn, a közepében keserű.

Dehogy háborodik fel rajta! - dehogy dühöng érte! - dehogy lázad! Ha még ott tartana, hogy a menekülésnek ezeket a módszereit használni tudná, ha olyan módon tudna megszökni a szomorúságtól, hogy felháborodik, dühöng és lázad. Milyen fölösleges minden ellenállás, milyen szánalmas minden szökés. Ha még lenne kedve, vagy legalább kedvetlen lenne. Ha még hinne a keménységben, vagy legalább hinne. Ha még szeretni tudna valamit, vagy legalább szeretne, vagy ha tudna. Ez a mély sötét gödör mindent elnyelt, s ő belenéz, nyugodt és mozdulatlan, kavargás nélküli feketeség mered elótte, feneketlen és végtelen éjszakai mélység. Belenéz, s az űr nem is vonzza, nem is húzza, éppoly kevéssé, ahogy nem riasztja el, nem fél tőle, nem örül neki, nem kéjeleg benne, nem akar túl lenni rajta, nem vágyódik utána, csak belenéz és szomorú és szomorú. Under all earth runs water, under all life runs grief, az egész föld alatt víz folyik, az egész élet alatt szomorúság. Az élet alatt nyugvó sötét és mozdulatlan tó, az élet megnézi arcát e tóban és szomorúságot néz magának és iszik belőle és szomorúságot iszik. Ha a fenyő ágain átfúj a szél, ez az éjszaka-hangszer megszólal, ez a feketezöld hárfa, milyen mosolytalan hang ez. Hogy ég benne a sötétség. Milyen elviselhetetlenül nehéz hang, milyen puha, és hogy árad, elönti a forrást, a házat, a többi fát, a rétet, az egész erdőt, a sziklahegységet, bársonyos tollkezével megsimogatja őket szeretet nélkül, részvét nélkül, szánakozás nélkül, vigasztalás nélkül, öröm nélkül, s erre maga elé mered, a domb, a hegy, a patak, a szarvas, a fajdkakas, az egész táj alatt szétnylik a föld, s a világ arca megjelenik a sötét tükörben.



Végül itt egy csodálatos videó a sokszor leszólt és elátkozott szocializmus idejéből Kovács Katival és Szabó Gáborral. Azt mutatja meg, hogy az alkotó ember minden körülmények között képes nagy alkotásokat létrehozni; sem a szegénység, sem a személyes vagy a kollektív elnyomás, sem a melankólia nem képes végképp elhallgattatni őt.