2012. április 8., vasárnap

Palmiry - kis adalék a lengyel-magyar barátsághoz

Ez az írás nem hárfákról és hárfásokról szól. Mégis helye van itt a blogban, hiszen húsvét van, nemrég ünnepeltük a Magyar-Lengyel Barátság Napját, s hamarosan jön a katyńi évforduló. A cikket a magyar-lengyel hárfás házaspár által alapított New York Harp Ensemble emlékének ajánljuk; büszkék vagyunk, hogy Magyarországon mi írunk először Palmiry-ról.


Az elmúlt években sok minden került be a magyar köztudatba arról, amit összefoglalóan katyńi vérengzésnek nevezünk. Számos írás született róla, és évről-évre egyre több helyen tartanak megemlékezéseket április 23-án, amit a lengyel parlament 2007-ben a Katyńi Vérengzés Áldozatainak Emléknapjává nyilvánított.

Egy valami fontosat azonban nem tudunk. Nevezetesen, hogy a lengyel nemzeti emlékezet több nagy öldöklés sorozatot tart számon, s a sorban Katyń csak az egyik, bár talán a legtöbb áldozatot követelő volt. Mivel évtizedekig elhallgatás és hazugság övezte, nem csoda, hogy a figyelmünk főképp erre az eseményre irányul. Az első vérengzésre azonban már előbb, egy Varsóhoz közeli apró falu mellett sor került. Az áldozatok a Lengyelország lerohanása után azonnal letartóztatott és bebörtönzött értelmiségiek és családtagjaik közül kerültek ki.

Palmiry

Palmirynak már a neve is különleges. Latinos hangzása a Salamon király alapította ótestamentumi csodás oázist, a „Pálmák városát” idézi. A lengyel falucska azonban északon, az óriási kiterjedésű Kampinos erdőségben fekszik, ami a legutóbbi időkig érintetlen vadon volt. Napjainkban a 670 km2-es területből már csak 270 km2-t borít erdőség, s a mezőgazdálkodásba bevont földek mellett egy európai védettségű nemzeti park található itt. No meg persze a temető.



Palmiryban az öldöklés 1939 decemberében kezdődött és 1941 júliusáig tartott az ún. AB Akció (Ausserordentliche Befriedungsaktion; „rendkívüli pacifikálás”) keretében. Ennek kifejezett célja a politikai, kulturális és szellemi élet megtörése, a lengyel identitás és nemzettudat megsemmisítése volt. Mindezt a legnagyobb titoktartás mellett igyekeztek végrehajtani úgy, hogy kezdetben maguk a bebörtönzött áldozatok sem tudták, hogy mi lesz a sorsuk. A kivégzések napján azt igyekeztek elhitetni velük, hogy koncentrációs táborba szállítják őket. A hitelesség kedvéért engedélyezték, hogy személyes tárgyaikat, bibliáikat magukkal vigyék, sőt élelmiszercsomagot is osztottak nekik. Az emberek nyilván csak a legutolsó pillanatban döbbentek rá, hogy mi történik velük.

A vérengzés

A tömegsírként szolgáló harminc méter hosszú árkokat már napokkal előbb előkészítették. Az erdőből kitiltották a lengyeleket, és kutyás őrökkel szigorúan őrizték a helyszínt. A kivégzéseket puskával hajtották végre, majd fenyőágakkal, mohával tüntették el a friss hantokat és vérnyomokat. Hogy mégis kitudódott, hogy mi folyik a sűrűben, az több körülménynek köszönhető. A közelben lakó falusiaknak idővel feltűnt, hogy teherautóval embereket szállítanak az erdőbe, és hallották a távoli lövéseket is. Miután terjedni kezdett ennek a híre, lengyel erdészek életük kockáztatásával be-beszöktek az erdőbe, ahol felkutatták és megjelölték a sírokat. De maguk az áldozatok is jelezni igyekeztek. Sokan, mikor ráeszméltek, hogy mi vár rájuk, szándékosan személyes tárgyakat és üzeneteket hagytak el az úton és a fák között.



A palmiry-i vérengzés számos eltérést mutat a katyńitól. Először is, ezt nem a szovjetek, hanem német katonai és rendőrségi alakulatok hajtották végre, sőt néhány félkatonai szervezet is részt vett benne. Jelenleg történészvita folyik arról, hogy a német és szovjet akciók vajon közös terv alapján zajlottak-e? Egyesek szerint Krakkóban volt erről tanácskozás a felek között, és talán intézményes megállapodás is született.

Egy másik különbség, hogy a Palmiryban elpusztítottak főképp civilek voltak, és nem katonák. Politikusok, tudósok, ügyvédek és művészek, mindenféle értelmiségi hivatás legmagasabb szintű képviselői. Hogy hányan és kik vesztették az életüket, azt nem lehet pontosan tudni. A háború után mintegy 2000 holttestet exhumáltak, de nem mindenki volt azonosítható. Szomorú és megrázó adat, hogy a katolikus és zsidó származású, 14 és 70 év közötti áldozatok közül minden tizedik nő volt.



Mint köztudott, Andrzej Wajda filmrendező és Krzysztof Penderecki zeneszerző meglehetősen naturalista módon ábrázolták 2007-es filmjükben a katyńi öldöklést. Méghozzá – korabeli leírások híján – az 1990-es években született orosz ügyészségi dokumentumok alapján. Úgyhogy a palmiry-i még egy fontos dologban tér el a szovjetek által elkövetett bűntettektől: a németek, legalábbis eleinte, pontos feljegyzéseket készítettek és fényképfelvételekkel is dokumentálták a műveleteket.

Ezek a képek ma az interneten bárki számára megismerhetők. Az egyik fényképen például meglepett nők kászálódnak le teherautókról, német tisztek pedig előzékenyen sálat kötnek a szemükre. Egy másikon divatos kockás kabátot viselő, bekötött szemű asszonyt vezet karonfogva egy német katona az erdőn át a vesztőhelyére. Egy bizarr fotón pedig nemcsak a sír szélén álló áldozat látható, hanem a 3-4 méterről ráirányított puska csöve is. A fényképész talán a lövedék becsapódásának a pillanatát akarta megörökíteni úgy, hogy néhány lépésnyiről minden fontosat a képbe komponált.

Epilógus

A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy másutt is folytak hasonló, tervszerű öldöklések. Pomerániában például kereskedők és üzletemberek ezreit gyilkolták meg, Lembergben pedig egyetemi tanárokat és más értelmiségeket. Az AB Akció keretében összesen 100 000 ember vesztette életét Lengyelország szerte. De kár a számokon lovagolni. Az alábbi profán felvétel épp azt érzékelteti döbbenetes erővel, hogy mennyi is az a bizonyos kétezer lélek.



Magyarország ebben az időben jelentős erőfeszítéseket tett, hogy segítsen a bajba jutott testvéri népnek, katolikusoknak és zsidóknak, civileknek és katonáknak, nőknek és férfiaknak egyformán. Több, mint 100 000 menekült érkezett hozzánk a kormány segítségével, akik közül sokan új otthonra leltek nálunk.

Arra természetesen semmi szükség, hogy mi, magyarok pontosan számon tartsuk ezeket az eseményeket minden apró részlettel együtt. Egy árnyaltabb képről azonban tudnunk kell, már csak azért is, mert egyes napi politikai érdekeket kiszolgáló vélemények szerint „ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.

Persze, ennél komolyabb okunk is van emlékezni: a lengyel-magyar barátság is ezt követeli.


Nizalowski Attila

Forrás: Lengyel Wikipédia