2015. augusztus 23., vasárnap

Clive Morley emlékére

2015. március 1-jén 79 éves korában elhunyt Clive Morley hárfakészítő, a Morley Harps egykori tulajdonosa és vezetője. Néhány évvel ezelőtt mi is kapcsolatba kerültünk vele egy munka kapcsán. Az alábbi írásban, mely a majd 200 éves cég történetéről szól, rá emlékezünk.

A Morley Harps mindig is családi vállalkozás volt, Clive fia, Ben immár az ötödik nemzedék a XIX. század elején alapított cég élén. A vállalat története röviden összefoglalva a következő:

A céget George Morley (1790–1852) alapította, aki a Henry Ford Museum adata szerint 1810 körül készített egy egyszeres pedálos hárfát. (Mint ismert, Érard épp ebben az évben jelentkezett duplapedálos hárfájával Londonban.)  Hárfakészítő, -hangoló és -javító vállalkozását 1817-ben jegyeztette be, mely London White Chapel részén, a High Street 95. szám alatt működött. Öccse, Charles Morley (1796–1858) 1820-ban csatlakozott a céghez. Az 1860-as években fia, Joseph George, valamint Charles fia, Robert (1840–1916) Párizsban Érard tanoncoskodott.

Joseph George Morley (1847–1921) örökölve apja cégét, azt Nagy-Britannia egyik legjelentősebb hárfakészítő vállalkozásává fejlesztette. 1890-ben átvette az Érard vállalt megszűnő londoni részlegét, és egy műhelyboltot alakított ki South Kensingtonban, a Sussex Place 6. szám alatt. 1893-ban bekebelezte Philip Holcombe cégét, ami a Dodd és a Dizi márkájú hárfákat gyártotta. Megtervezte, majd megépítette a legnagyobb (48 húros) pedálos hárfát, amit Orchestral Twentieth Century Harp-nak nevezett. Három hárfával kapcsolatos könyvet is írt: Strings, Stringing and Tuning (év nélkül), Harp History (1913) és Harp Playing (1918).

Apja halála után John Sebastian Morley (1897–1988) vette át a cég vezetését feleségével, Elizabeth (Betty) Morleyval, aki ünnepelt hárfás és hárfatanár volt. Az ő idejükben az üzlet a hárfás élet egyik központja lett, ahol gyakran jártak össze világhírű zenészek, hogy híreket cseréljenek. Mivel az első világháború után megcsappant a kereslet az új pedálhárfák iránt, ezért John Sebastian a hárfajavításra, illetve a kisebb, kampós (ír népi) hárfák készítésére fókuszált. Ő volt az alapító-elnöke az angol hárfaegyesületnek, a United Kingdom Harp Association-nek.

1968-ban John Sebastian visszavonult. A műhely és a bolt a Robert Morley and Co. Ltd.-hez került, amelyet Robert lemenői vittek, John (1932) és a most elhunyt Clive (1936–2015). Egy idő után azonban szétváltak és Clive Morley új hárfaüzletet alapított Clive Morley Harps néven, amelyet Filkinsbe, Gloucestershirbe költöztetett. 2006-tól a céget Clive fia, Ben Morley (1970) irányítja. A vállalkozás az Aoyama japán hárfák legnagyobb európai forgalmazója, ez mellett kampós hárfákat, könyveket, kottákat, hárfás felszereléseket forgalmaznak, és persze szervezik a hárfás életet.

Forrás:

CLIVE MORLEY EMLÉKEZETE

Clive Morley
Fotó: Antony Thompson,
Cotswold Life Magazine (2014)
Néhány évvel ezelőtt szükségünk volt egy adatra itt a blognál, mert egy amerikai könyvben azt olvastuk, hogy a Mosshammer-fivérek Bayreuthban Morley hárfákon játszottak. Írtunk egy levelet a cégnek, és azonnal válaszoltak emailben, hogy néhány nap múlva postai úton megküldik az információkat és az azokat hitelesítő dokumentumokat.

Amikor megjött a vaskos levél, kiderült, hogy az idős, nyugdíjas Clive maga írta azt nekünk. A cég archívumából fényképeket, leveleket, dokumentumokat bányászott elő, és másolatban megküldte. Megható volt ez a törődés, és nem csak azért, mert mi részesülhettünk belőle. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a hárfa és a fia iránti szeretete is benne volt.

Köszönjük mi is a segítséget, nyugodj békében, Clive Morley!

2015. augusztus 19., szerda

Lieder Frigyes festő életútja

Alig egy hete írtunk egy a reformkorban élt kedves magyar hárfásról, Orzovenszky Károlynéról, akit Lieder Friderikaként ismert meg az akkori hazai zenei élet. Ebben a cikkben felvetettük, hogy nem tudni, a családja miért taníttatta hárfázni. Nos, máris újabb adalékok kerültek elő az életéből, ami némi magyarázattal szolgálhat e kérdésre.

Tóth-Bencze Tamás helytörténész foglalkozott behatóan az Orzovenszky-házaspár sorsával, lévén, hogy a férj híres fürdőorvos volt Balatonfüreden. Az ő adatainak hála a cikk megjelenése után megtudtuk, hogy pontosan mikor született Friderika, és hogy kik voltak a szülei. Az interneten rákeresve a nevükre, kiderült, hogy édesapja híres festő volt. Nagyapja pedig még híresebb, mert több lexikonban is szerepel, sőt képeit árveréseken napjainkban is veszik. Ebben az írásunkban a nagyapa életútját mutatjuk be.

Köszönjük Tóth-Bencze Tamás támogatását, valamint a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaiéit is: Plesznivy Edit és Pattantyus Manga szakértő segítségével egy nap alatt sikerült azonosítani az MNG-ben őrzött Lieder-képeket, és kideríteni, hogy egyik sem Friderikát ábrázolja.

Önarckép
Lieder Frigyes német portré- és miniatúrafestő, illetve litográfus Potsdamban született 1780. július 3-án, s Pesten, 1859. május 13-án hunyt el. (A német lexikonok és galériák rendre Budapestet írnak, de hát ebben az időben ilyen nevű város még nem létezett.) Eredeti neve Friedrich Johann Gottlieb Lieder, de nevezték Franz Liedernek, id. Lieder Frigyesnek, sőt Jean Gottlob Liedernek is.

Művészi pályafutása 17 éves korában indult, amikor a Berlini Akadémia kiállításán két képpel szerepelt. 1802-ben újra kiállított itt. 1803-1804-ben Párizsban tanult az École des Beaux-Arts-on Jacques-Louis David tanítványaként. Párizsban elvette Chevalier d'Ellevaux de Limon lányát. A következő évben magyar arisztokraták megbízásából portrékat készített Pesten, Pozsonyban és Nagyszombatban, majd 1806-tól Bécsben mint miniatúrafestő dolgozott. 1814-ben másodszor is Párizsban tartózkodott.

A Bécsi kongresszus idején nagy sikert aratott arcképeivel. A művészetpártoló Metternich is megkedvelte és bíztatta, hogy folytassa művészi tanulmányait Veronában és Párizsban. Mivel rendkívül precízen tudta reprodukálni képein a katonai (huszár-) uniformist, ezért 1816-1819 között berlini tartózkodásakor III. Frigyes Vilmos porosz király udvari festőnek nevezte ki. Ezt követően Bécsben, majd 1820-tól haláláig Pesten élt. 1822-ben a Veronai Kongresszus helyszínén dolgozott. 1822 és 1840 között rendszeresen kiállított a bécsi akadémiai kiállításokon, 1824-től tagja volt a Bécsi Képzőművészeti Akadémiának.

Egy ifjú hölgy portréja, sötét hajjal
Lieder junior (1)847
Akvarell, papír
23 x 17 cm
Fia, ifjabb Friedrich Lieder 1807 és 1884 között élt, szintén híres portréfestő volt. Unokája, Orzovenszky Károlyné Lieder Erika a reformkor jeles hárfásaként ismert.

Miniatúrákat, akvarelleket, olajfestményeket készített, ezek voltak a kedvenc technikái. Erőssége a portré műfaja volt, arcképeit szinte tudományos pontossággal készítette. Elsősorban főnemeseket ábrázolt műveiben egyéni módon, de ismert az 1848-as szabadságharc idején készített, rebelliseket ábrázoló olajképe is. Munkáit a gondos előkészítés, a pontos rajz és az egyszerű festés jellemzi. Litográfiái magas minőségűek.

1846-ban Károlyi Lázár írt kritikát róla, melyben művészetét utálatosnak, durvának és közönségesnek nevezte, festményeit „idejöket” múltnak és ízléstelennek. A kritikát 1903-ban Lyka Károly folyóirata, a Művészet újra közölte. (Bár az is lehet, hogy apa és fia névegyezősége miatt inkább az utóbbinak szólt ez, mert maga Károlyi is elbizonytalanodott.)

A Magyar Életrajzi Lexikon értékelése szerint „jól jellemzett, könnyed festőiségű arcképei, akvarellminiatűrjei korának kedvelt arcképfestőjévé tették”.

Meller Simon így jellemezte: „Magasabb művészi fokot ért el Lieder Frigyes (1786- 1859), aki Poroszországból származott Pestre, ahol az arisztokrácia kedvelt festője lőn. Arcképeit az empire szigorú szellemében festette: minden részletre kiterjedő pontossággal, a rajznak rendkívüli szabatosságával. Műveiben a rajz a fő; a szín csak másodsorban következik; s a színezett rajzok e korszakában arcképei a legjobbakkal versenyeznek.”

A jeles magyar személyek közül többek között Batthyány Lajos, Cziráky Antal, József nádor, Orczy László, Károlyi István, Kubinyi Ágoston, Marastoni Jakab festő és a tragikus sorsú Orosz József portréját festette meg. Ez utóbbi képének reprodukciója igazi sláger az interneten. Számunkra különösen fontos, hogy Pyrker János László egri érseket is megrajzolta, mivel róla A hárfa című verse kapcsán már írtunk egyszer. Néhány munkája megtalálható a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében:

  • Komlóssy X. Ferenc festő arckép, 1853, olaj, vászon (FEO_5980),
  • Öttinger, József nádor lovászmester, 1845, olaj, karton (FEO_6179),
  • Férfi portré, 1846, olaj, karton (FEO_FK5057),
  • Női portré, olaj, karton (FEO_FK5058),
  • Vadászat, olaj, vászon (FEO_FK5300),
  • Wenckheim József báró, 1840-es évek, papír, ceruza (GRO_F4381),
  • I. Ferenc József császár, 1850, olaj, vászon (RMO_L5.194).


Művei rendszeresen szerepelnek aukciókon. A fent idézett kritika miatt igazi meglepetés, hogy Lyka Károly Magyar művészet című 1942-ben megjelentetett könyvében szerepelteti önarcképét.

Batthyány Lajos portréja
(1839)

A nagyapa életrajza azt mutatja, hogy Friderika családja több generáció óta művészettel foglalkozott, méghozzá magas színvonalon. Mivel nagyapja Párizsban tanult, nem csoda, ha ismerték és szerették a hárfát, hiszen itt működött ebben az időben például Érard. Persze az továbbra is izgalmas kérdés, hogy milyen hangszeren tanult a kislány, s még inkább, hogy kitől tanulhatott. Ez a történet még folytatódni fog itt a blogon!

Források:

2015. augusztus 12., szerda

Lieder Friderika, a reformkor hárfása

Mindig nagy öröm régen élt hárfásoknak a nyomára bukkanni és emléket állítani nekik itt a blogon. Most egy olyan valakiről sikerült információkat összegereblyézni az interneten, akinek a személye igazán figyelemre méltó. Történelmünk egyik legcsodálatosabb időszakában a kor legnagyobbjaival érintkezett és zenélt.

Lieder Friderikáról van szó, aki 1830-ban született a felvidéki Nagyszombatban. Nem tudni, hogy a családja mivel foglalkozott, és azt sem, hogy a szülei miért és hogyan taníttatták hárfázni. Mindenesetre időközben költözhettek, mert a kislányról szóló (és fennmaradt) következő hír szerint 1844-ben már Pesten szerepelt.

A szép nevű Pest-Budai Hangászegyesület az 1830-1840-es években számos koncertet szervezett, és nagy-nagy szerencsénkre fennmaradt a hangversenyeken előadott művek jegyzéke. E szerint hárfás előadásra csak két ízben került sor, így vélhetően igazi ritkaság, valódi kuriózum lehetett a reformkorban a (nyilvános) hárfazene. Az egyik előadáson az akkor alig 14 (!) esztendős Friderika lépett fel. 1844. november 17-én Elias Parish Alvars „Ábránd és változatok (Hárfa zenekarral)” című művét szólaltatta meg az egyesület tagjaival. A másik koncertre 1846. december 25-én került sor, ahol is Johann Klisa szólista Moser „Linda ábránd hárfára” című művét adta elő.

Friderika teljesítménye – az életkorán túl – több szempontból is figyelemre méltó. Parish Alvarst gyakran nevezik a „hárfa Lisztjének”, amiből kitűnik, hogy virtuóz előadó volt, s szerzőként is magasra tette a mércét. Nyilván kellő tehetség szükségeltetett a darabját előadni. De az is egy jelentős momentum, hogy Friderika korának egyik legmodernebb szerzőjét szólaltatta meg, illetve hogy egy egész zenekarral képes volt együttműködni, amelynek máskülönben Erkel Ferenc is a tagja volt. (Egyébiránt micsoda esztendő ez az 1844-es év! Ekkor lett az ország hivatalos nyelve a magyar és ekkor született Erkel zenéje, a himnusz!)

Orzovenszky Károly
portréja
1847. április 27-én Friderika Pesten házasságot kötött a hozzá képest majd' kétszer olyan idős Orzovenszky Károly (1815-1876) paksi orvossal. Orzovenszky a szabadságharc folyamán országos hírnevet szerzett magának hősiességével, s a súlyosan megsérült Görgey Artúr tábornok megmentőjeként is emlegették. Később kitűnő sebész és fürdőorvos lett, aki hivatása révén a magyar társadalom legfelsőbb köreihez tartozott. Eötvös Károly is említést tesz róla az „Utazás a Balaton körül” című könyvében, méghozzá abból az alkalomból, hogy Vörösmartyval találkozott:

„Vörösmartyt akkor láttam először és akkor láttam utoljára. De jól megnéztem. Siheder ésszel, de tudtam már: ki ő s mije a nemzetnek. Ez volt 1855-ben szent István napja előtt egy-két nappal. Jött Vörösmarty. Két követtársa volt mellette 1848-49-ből. Az egyik Molnár Dénes, a másik Vermes Illés pápai volt fürdőigazgató. Ott voltak még Szentgyörgyi, Horváth József, Écsy fürdőigazgató, Orzovenszky, a daliás fürdőorvos...”

Orzovenszky azonban nemcsak szép, hanem munkájának élő, felkészült, lelkiismeretes ember is volt. Az 1853-ban történt fürdőfőorvosi kinevezésekor „Közlemény a Balaton-füredi ez évi fürdői időszak érdekében” címmel nyilatkozatot tett közzé, ami betekintést enged orvosi hitvallásába:

„Ha megtekintjük a balaton-füredi ásványvíz alkotórészeit s azok gyógyerejét, ugy találjuk, hogy ezen viznek a zsongítva oldozó, azaz felolvasztó másitó s egyszersmind erősítő gyógyerővel kell birnia; ennélfogva olly bajokban használva, hol az életerő-gyengeség pangásokkal s dugulásokkal van párosulva.

Zsongító erejénél fogva következő betegségekben találtatott üdves hatásúnak:

1-ör. Gyöngeségben – alapuljon az akár vérvegyületi aránytalanságon, akár a lágy-szilárd részek petyhüdtségén, akár nemesebb nedvek: mint vér, tej, ondó veszteségén, akár hibás emésztés áthasonlitáson, akár testi vagy szellemi megerőltetésen, akár az idegrendszer kóros állapotán.

(...)

A vendéglőt Mayer úr vette át, ki Pesten több előkelö uraságoknál szakácskodott, s nemcsak átalánosan a legtisztább s izletesebb, hanem olly ételekkel is italokkal is szolgáland, mellyek orvosi rendeletre a betegségek külön nemei szerint rendeltetnek, s orvosi ellenőrködés mellett készülnek. – Nem fognak csinos kioszkok is hiányzani. – A szinházban Latabár úr társasága fog előadásokat tartani, - ezen kívül lesznek bálok, lövöldék s a mi csak a vendégek mulattatására létesitendő.

Ki a természet nagyszerü szépségeit kedveli, talál a Balaton regényes tájékain elégséges anyagot vágyai kielégitésére. – Nem kivánom a csudaszépségü s historiai nevezetességet nyert kirándulási helyek egyes megnevezésével az olvasót terhelni – azokat látni kell, halandó azt leirni képtelen. – A kirándulásokat tehetni mind szárazon – mellyhez elégséges fuvarokat találni a közel falukban, mind pedig a Balatonon gőzössel s vitorlás csónakokkal.”


A Kisfaludy első útja Fürednél
(1846)

Az iménti hosszabb szöveg nyilvánvalóan Friderika mindennapjaiba is bepillantást enged. Sőt némi fantáziával még az is elképzelhető, hogy ő maga is szerepelt a híres füredi színházban, ahol férje bizottmányi tag volt. A házaspárnak két gyermeke született, 1848-ban Ferenc, majd néhány év múlva Malvin. A család sorsáról itt lehet bővebben olvasni Tóth-Bencze Tamás helytörténész tollából.

Bár nagyon kevés az asszonyról elérhető adat, valószínűleg nem lett hivatásos előadóművész, ugyanakkor a hárfázással sem hagyott fel  teljesen. Ezt bizonyítja a Vasárnapi Újság egy 1860-as cikke, ami szerint műkedvelőként fellépett a Nemzeti Színházban, ahol gyűjtést szerveztek az éhínség miatt szenvedő horvátoknak. Erkel Ferenc vezényelt, Friderika harmadikként lépett fel, Parish-Alvars „Ábránd hárfára” című darabját játszotta. Közvetlenül előtte viszont Jókai Mór szavalt, a „Szilágyi és Hajmási” költeményt mondta el Vörösmartytól, ami költészetünkben verses népballadaként is ismert és igazi kuriózum. E hír megint csak azt mutatja, hogy tehetséges, elismert hárfás lehetett, még ha családanyaként nem is válhatott híres muzsikussá.

1860 szintén sorsfordító, izgalmas esztendő volt a magyar történelemben. A legnagyobb magyar, Széchenyi rejtélyes módon meghal Döblingben. Megbukik a gyűlölt Bach-rendszer. Március 15-én, a forradalom óta először megemlékezést tart az utca népe, közöttük egyetemista fiatalok. Az arisztokrácia pedig felkarolja 1848 legigazabb eszméjét, a szociális és a nemzeti gondolat egységét, egyenrangúságát, és sorra rendezik a jótékonykodó, az összetartást erősítő ünnepségeket országszerte. A korabeli újság így írt minderről:

„roppant választófalat döntött le – a Nemzeti Színház-béli előadás – s az előítéletnek egyik legvészteljesebb felhőjét oszlatá el azáltal, hogy mágnásaink (…) személyesen föllépni, zene, dal és plasztikai ábrák képzése által közreműködni büszkeségüknek tartották”, sőt „nem restelltek együttműködni újságíróval, polgárnőkkel, szegényebb sorsú zenészekkel, (…) a nép gyermekeivel, sőt még cigányzenészekkel is.”

Friderikáról – eddig – nem sikerült képet, fényképet találni. De akár milyen hihetetlen, fotótörténetünk számon tartja az 1860-as esztendőt és évtizedet, és a jótékonykodó előadásokat. Tomsics Emőke kutatómunkájának köszönhetően itt egy fotó a Friderikával akkor együtt fellépő hírességekről:

Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta grófné és
Sárközy Ferkó cigánybandája. Pest, 1860.
Simonyi Antal felvétele (?) (MNM)
Forrás: fotomuveszet.net

Friderika 1864. február 7-én meghalt, mindössze 34 évet élt. Halálának oka tüdőbaj lehetett. Orzovenszky nem házasodott meg újból, ő 1876-ban hunyt el. Érdekesség, hogy a történészek között vita van arról, hogy hol lett eltemetve a házaspár. A legutóbbi időkig úgy tartották, hogy sírjuk a balatonarácsi ótemető katolikus parcellájában áll. A fentebb már hivatkozott Tóth-Bence Tamás új és valószínűbb adata szerint viszont a Kerepesi úti temetőben nyugodtak, de már nincs meg a sírjuk.

Orzovenszky Károly feltételezett
síremléke Arácson
Forrás: helyismeret.hu

Akárhogy is, Orzovenszky nevét emléktáblák és egy utca is őrzi Füreden. Azonban ha arrafelé járunk, jusson eszünkbe az a 14 éves kicsi lány, aki Erkellel zenélt, aki 18 évesen fiút szült és aggódott a csatába, majd börtönbe vonuló férjéért, és akinek rövidke életébe még az is belefért, hogy muzsikáljon Pesten az éhezőkért.






Frissítés: igen hamar sikerült további információkhoz jutnunk Friderika életéről. Úgyhogy a történet ebben az írásban folytatódik, és egy rejtélyes portrét is közlünk!