2015. szeptember 11., péntek

Carl Swanson a New York Harp Ensemble világkörüli útjairól

Az alábbi írás az American Harp Journal című szaklapban, az American Harp Society hivatalos lapjában jelent meg. Engedéllyel közölve.


UTAZÁS A NEW YORK HARP ENSEMBLE HÁRFAEGYÜTTESSEL


Írta

Carl Swanson



Egyetlen hivatásos hárfás sem szenved hiányt horrortörténetekből, amelyek rosszul sikerült koncertekről vagy olyan váratlan balesetekről szólnak, amelyek egy csapással ellehetetlenítették a mindennapos munkát. Bármennyi ilyet is hallottam azonban, ez mind semmi ahhoz képest, amivel a New York Harp Ensemble szembesült a huszonhét éves története során.

Koncertplakát 1962-ből
Az 1970-ben Würtzler Arisztid által alapított együttes – amelynek mindvégig négy hárfás tagja volt – koncertek ezreit adta az Egyesült Államokban és a világ 53 másik országában. Mivel a zenekarnak ilyen sok fellépése volt, kisebb csoda, hogy nem volt még több megpróbáltatásuk. Sőt, azt lehet mondani, hogy az átlagosnál talán ritkábban kerültek bajba, bár ha mégis, akkor az rémálomszerű volt.

Számos hárfás fordult meg az együttesben az évek során, Barbara von Würtzler volt az egyetlen, aki a fennállása alatt mindvégig benne játszott. Az egykori tagok tele vannak jobbnál jobb történetekkel, ennek ellenére, amikor szóba került a cikk megírása, valamennyien azt mondták, hogy inkább Barbarával beszéljek. „Ő minden sztorit ismer” – állították egybehangzóan, s ez az oka, hogy kizárólag Barbara visszaemlékezéseire támaszkodom az írásomban.

Az együttes egy manhattani nappaliban tartotta a próbáit. Hosszú és akadályokkal teli út vezetett innen a dél-amerikai vagy ázsiai koncerttermekig: a szállító cégek, a poggyászkezelők, a határőrök, a vámosok, a nyelvi akadályok, az instabil kormányok, a görbe utakon járó zenei ügynökök és a kiszámíthatatlan időjárás még a legjobban tervezett utakat is képesek voltak ellehetetleníteni.


A TUDATLANSÁG NEM BOLDOGÍT

„Eleinte – kezdte Barbara a mesélést –, meglehetősen tapasztalatlanok voltunk. Semmit sem tudtunk arról, hogy hogyan kell hárfákkal utazni, és számos baklövést követtünk el. Az USA-n kívül az egyik első koncertünk Guatemalában volt. A szállítási költség ötezer dollárt taksált, amiről eleinte azt gondoltuk, hogy elfogadható. A hárfákat teherszállító repülőgéppel előreküldtük, s mi néhány nap múlva érkeztünk a koncert helyszínére. Innen aztán Németországba repültünk Florida érintésével, és ismét előreküldtük a hangszereket egy tehergéppel. No és a szállítási költség? Újra ötezer dollár! Ráadásul a hárfák kis időre elvesztek, s majdnem elmaradt a német koncert.” Arisztid kiötölte erre, hogy a hárfák túlsúlyos poggyászként együtt repüljenek velük, továbbá, hogy a turnék során olyan légitársasággal utazzanak, amelyik engedi a túlsúlyt és szponzorként segít a szállítási költségek csökkentésében.


U-HAUL UTÁNFUTÓK

Barbara von Würtzler
(Barbara Pniewska)
Az együttes az USA-ban általában egy kombival és egy U-Haul utánfutóval közlekedett, ami a négy hárfát szállította. Már az egyik első útjukon megtörtént a baj, egy bukkanónál az utánfutó leugrott a vonóhorogról az autópálya közepén. Csak a biztonsági lánc tartotta, s vadul csapódott ide-oda a hangszerekkel. Eva Jaslar vezetett, és valahányszor megpróbált óvatosan lassítani, az utánfutó nekiütődött a kombi hátuljának. Amikor végül sikerült lefékezni, több autós is megállt megnézni, hogy minden rendben van-e? Csodával határos módon mind az autók, mind a hárfák épségben maradtak.

Nem voltak azonban ilyen szerencsések, amikor szintén utánfutóval vitték a hangszereket, és egy piros lámpán áthajtó részeg sofőr beléjük szaladt. Az utánfutó összeroncsolódott, ott kellett hagyni az út szélén, a hárfákat pedig az autóval vitték tovább a koncert helyszínére kétszer fordulva. Amikor már mind a négy hárfa a színpadon állt, Barbara elkezdte a kicsomagolásukat. „Először a sajátomról vettem le a huzatot – folytatta a mesélést –, s láttam, hogy kissé megsérült a külseje itt-ott. Ám amikor lehúztam Eva hárfájának a huzatát, a hangszer pont úgy nézett ki, mint a szemétre dobott karácsonyfa. Dirib-darabra tört alkatrészek hullottak róla csattogva a földre.” A hárfa használhatatlan volt, mindazonáltal a koncertig hátralévő két-három óra alatt szerencsére képesek voltak találni egy bérelhető másikat.


HATÁROKON ÁT

Minden egyes határátkelés veszedelmek sorával fenyegette az együttest. Amikor először játszottak Spanyolországban, a vámosok azt követelték tőlük, hogy fizessék meg biztosítékként a hangszerek teljes értékét, máskülönben nem engedik be őket az országba. Szerencsére a koncertet szervező menedzser jó barátságban volt egy bankigazgatóval, aki leszurkolta a biztosítékot, s így meg tudták tartani az előadást. Ugyanígy jártak az első kanadai turnéjukon is, azzal a különbséggel, hogy ott a koncert elmaradt. A vámosok mindkét esetben azt feltételezték, hogy a hárfákat értékesíteni akarják a vám megkerülésével.

Idővel persze kiismerték az egyes országok szokásait. „Amikor Olaszországban utaztunk – mondta Barbara –, mindössze annyit kellett tennünk, hogy pislogjunk a kék szemünkkel, megrázzuk a szőke tincseinket s kedvesen beszéljünk a hivatalnokokkal – máris el volt intézve minden. Törökország más volt, mert ott a dolgokat a kenőpénz működteti.” Norvégiában mindazonáltal akadt egy kis gondjuk. „Ott mindenki szőke, kék szemű, és senki sem tart igényt kenőpénzre.” Rábeszélő tehetségüknek hála, azért a norvégok is beengedték a hárfákat.

Meglehetősen sajátos probléma merült fel ugyanakkor egy másik európai turnén. Teherautóval utaztak koncertről-koncertre, ami túl kicsinek bizonyult a négy hárfa szállításához. Három még rendben belefért állítva, a negyediket ellenben csak keresztben lehetett elhelyezni. Egy része kilógott a nyitott ajtón, amit egy lánc tartott, hogy ki ne csússzon teljesen a hangszer. Így autóztak fél Európán át.

A turné utolsó állomása Svájc volt, és a határőr, látva a nyitott ajtót, azt mondta, hogy így nem közlekedhetnek a svájci utakon. „De hát miért nem, kedves uram? – kérdezte ártatlanul Barbara –, Hiszen épp most hajtottunk át ugyanígy kilenc európai országon.” „Csak azért – válaszolta a határőr –, mert kilenc európai országban szabad, Svájcban viszont nem!” Végül mégiscsak az együttes győzött a vitában, azzal érvelve, hogy alig néhány kilométert tesznek csak meg az alpesi utakon.

A légitársaságok munkatársaival sem volt könnyebb: „Folyton folyvást csatázni kellett, hogy berakodhassunk a poggyásztérbe. A hárfatokok látszólag óriásiak, de mi tudtuk, hogy beférnek, még ha csak egy hüvelyknyi hely marad, akkor is. És minden egyes alkalommal ment a vita és a veszekedés. Végül vagy megvesztegettük őket, vagy érvényesült Arisztid félelmetes meggyőző ereje.”


ELVESZETT HÁRFÁK

George és Barbara Bush az együttessel
a Fehér Házban
Az sem jelentett garanciát arra, hogy a hárfák együtt fognak megérkezni velük, ha egy géppel utaztak. Egyszer Texasban és a Dél-Nyugaton tettek koncertkörutat, amelynek végén három nap alatt kellett visszaautózniuk New Yorkba, hogy elkapják a Koppenhágába tartó gépet. Negyvennégy órát vezettek egyhuzamban, s csak annyi idejük maradt, hogy rendbe szedjék magukat, becsomagoljanak és kiérjenek a repülőtérre. Amikor végül elfoglalták a helyüket a gépen, és látták, hogy a hárfákat berakják a csomagtérbe, azt gondolták, hogy végre pihenhetnek egy kicsit.

De másnap reggel Koppenhágába érkezve hiába várták végeláthatatlan ideig a hangszereiket, ezért elmentek a poggyászkezelőbe. „Nem voltak hárfák azon a járaton, uram” – sajnálkozott a menedzser. „Elnézést, uram – válaszolta Arisztid –, ön talán nem tudja pontosan, hogy hogyan néznek ki a hárfák. Mi láttuk őket az elmúlt éjszaka a berakodáskor.” A menedzser felvitte erre Arisztidet a raktérbe, és valóban nem voltak ott! Kiderült, hogy New Yorkban a pilóta aggódni kezdett az időjárás miatt, s úgy vélte, hogy túl nehéz a gép. Elrendelte, hogy csökkentsék a rakományt, így a négy hárfát is levették a poggyászkezelők. A vége az lett, hogy minden szereplést – koncertet, televíziós felvételt stb. – péntekről vasárnapra át kellett szervezni Koppenhágában.

Előfordult az is, hogy a zenekarnak két hárfával kellett fellépnie, mert a másik kettő elveszett. Ankarából tartottak Indiába Teheránon át, és az átszálláskor ez a kettő valahogy a terminálon kívül maradt, s nem került fel a gépre. Tovább rontott a helyzeten, hogy a kották fele is hiányzott, mert azok is az elhagyott tokokban voltak. Három napig jártak ki a reptérre, nyomozva az elveszett hangszerek után. Végül Arisztid fizikai erőszakot alkalmazva benyomult a Párizsból éppen megérkező gép rakterébe, körülnézett és elkiáltotta magát: „Ez a kettő ott, ezek hárfák! Tessék levenni őket!” – ugyanis ott voltak. Megjárták Manilát, Teheránt, Bombayt, Párizst, ki tudja még, milyen helyeket. Beutazták a világ minden táját.


AMIT LÁTSZ, AZT KAPOD! (DE NEM FELTÉTLENÜL…)

Egyszer, amikor a zenekar a Liszt Ferenc Zeneakadémián játszott Budapesten, a hárfatokokat a színpad alatt helyezték el a koncert idejére. Másnap a repülőtéren az együttes tagjai aggódva figyelték, ahogy a négy hangszert berakják a repülőbe, majd látták a kirakodást is a következő állomáson. „Hála az égnek” – gondolták. Csak a koncertteremben nyitották ki a tokokat. Kettőben volt hárfa, kettőben ellenben nem, ezek üresek voltak! Kiderült, hogy a színpadi munkás Budapesten véletlenszerűen megragadott négy tokot az ott álló hat vagy nyolc közül, és ellenőrzés nélkül berakta őket a várakozó teherautóba.


FORRADALOM

Arisztid hamar rájött, hogy akár az Egyesült Államokban, akár külföldi vendéglátóknál szerencsésebb kormányzati védőszárnyak alatt utazni. Ez a költségeket is csökkenti, és a tisztviselők és politikusok segítőkészségét is növeli. Ám ez sem jelentett százszázalékos garanciát arra, hogy az ügyek zökkenőmentesen fognak bonyolódni mindig. Ráadásul ha akadt egy problémájuk, akkor rendszerint a dominóeffektus is érvényesült, vagyis újabb baj tetézte az előzőt.

II. Albert belga királlyal és Jimmy Carter elnökkel
a Fehér Házban
Egy görög útjukat az amerikai nagykövetség támogatta. Koncert után Thesszaloníkiből Athénon át Isztambulba akartak repülni. „Gyönyörű kék volt az ég azon a napon – folytatta az elbeszélést Barbara – amikor egyszer csak halljuk a hangosbemondót, hogy az időjárás miatt nem indul járat Athénba. Néztünk egymásra, majd vissza a kék égre, és nem értettük, hogy mi a fene folyik itt?” Nem sokkal később felbukkant az amerikai nagykövet tornacipőben és borostásan azzal, hogy diáklázadás tört ki a fővárosban. „Azonnal el kell hagyniuk ezt az elátkozott országot – tanácsolta – menjenek talán vonattal.” Ám közben mégiscsak elindítottak egy gépet a görögök, és sikerült feljutniuk rá. A problémáknak azonban ezzel még nem volt vége. Athénba érve egy szállodába irányították őket, mondván, hogy úgy sem indul repülő külföldre. Szobafoglalásuk természetesen nem volt, hiszen csak átutazni szándékoztak. S minél inkább igyekezett Arisztid a hárfákat a csomagmegőrzőben elhelyezni, az igazgató annál inkább nem akarta engedni ezt: „Nem lehet, bombák hullanak mindenütt.” Végül azért sikerült meggyőzni őt is, mint mindig.

A hárfák immár biztonságban voltak, ők pedig felugrottak egy kanadai turistákkal tömött buszra. „Annyira zsúfolt volt, hogy csak az egyik lábunk fért el a padlón, a másikat a nyakunkban kellett tartani – idézte fel nevetve Barbara. – A csomagokról meg már ne is beszéljünk.” Egy Athéntől húsz mérföldnyire lévő hotelbe vitték őket. Mivel már októbert mutatott a naptár és a nyári szezon véget ért, a hotel hivatalosan zárva volt. Nem volt vezetékes víz, sem élelem, sem semmi, s hajnali öt óra múlt. A hallban várakoztak este 9-ig, amikor végre felszolgáltak nekik valami ennivalót. Az útleveleket begyűjtötték a hotelesek, de Arisztid, aki ingerülten mászkált fel-alá egész nap, egyszer odaosont a pulthoz, és visszacsente mind az ötöt. Másnap reggel a szálloda igazgatója közölte, hogy most már helyre állt a rend Athénban és elmehetnek, fizessenek negyven dollárt fejenként az éjszakáért. Persze senki sem akart fizetni, mire az igazgató azt mondta: „Ha nincs pénz, nincs útlevél sem!” Arisztid taxit hívott erre, és ahogy elhajtottak, az útlevelekkel integetett neki.


A DOMINÓEFFEKTUS, MÁR MEGINT!

Az együttes végigturnézta a Karib-térséget, ahol St. Thomas volt a bázisuk, s innen ugrottak át a többi szigetre egy kis magánrepülővel és kevés csomaggal. Mikor Martinique-ba készültek, a reptéren bemutatták a hat hónappal korábban vásárolt jegyeiket. Közölték velük, hogy a járat megszűnt, a fuvarozó bezárt. „De nekünk koncertünk lesz holnap” – mondta Barbara. Ám nem számított, senkit sem érdekelt a problémájuk. Arisztid beindult erre. Rábeszélte egy másik légitársaság emberét, hogy fogadja el a jegyeiket, akinek viszont volt egy feltétele: „Önöket el tudjuk vinni, a hárfákat ellenben nem.” Arisztid finoman győzködni kezdte: „Márpedig a hárfák nélkül nem megyünk!” A repülős újra alkudozni próbált: „Rendben, három hárfának szorítunk helyet.” „Nem – vágta rá Arisztid –, négy hárfánk van, és mindnek menni kell.” Végül természetesen elvitték valamennyit, de a megpróbáltatásoknak ez megint csak a kezdete volt.

A turné szervezőivel este hétre volt megbeszélve érkezési találkozó a reptéren, akik ehhez képest éjfélkor jelentek meg. S mintha mindez nem lett volna elég, közben bezárták a várót és szakadni kezdett az eső. Miután megérkeztek, Arisztid a kétségbeejtő helyzetben beleegyezett, hogy a legutóbbinál olcsóbb helyen szálljanak meg, és ez rossz döntésnek bizonyult. A szálloda a semmi közepén állt, hajnali egyre ért ki velük a fuvaros. A konyha zárva volt, a szúnyogok elviselhetetlenül támadtak, s a bezárt ablakoknál majd' megfulladtak.

Swanson Harp:
Fully Gilded Empire
Másnap reggel, csaknem 24 órás koplalás után a csoport farkasétvággyal indult reggelizni. Az étel valami pacalféle volt, hozzá sem tudtak nyúlni. Mivel a szálloda hegyoldalra épült, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra, a négy nő úgy döntött, hogy úszik inkább egyet. Magukra kapták a fürdőruhát és elindultak lefelé a hegyről. Egy nyomornegyedben kötöttek ki, és amikor végre elérték a partot, nem strandot találtak ott, hanem szemétlerakót. A kóborló kecskék, a lompos kutyák és az átható bűz azonnal menekülésre késztette őket. Visszaérkezéskor azonban a szállodát vezető apácák nem engedték be őket. Rövidnadrágban és bikinifelsőben látva azt hitték róluk, hogy kuncsaftokra vadászó prostik.

Nem maradt más hátra, Arisztid rábírta a menedzsmentet, hogy költöztessék át egy jobb szállodába az együttest. Az új hely csak öt mérföldre volt az előbbitől, és saját stranddal rendelkezett. A koncertet este tartották a hallban légkondicionálás nélkül. A közönséget ventilátorokkal hűtötték, amiből az együttesnek nem jutott, pedig fojtogatóan meleg volt aznap. „Arisztid kopasz fejéről úgy potyogtak a hárfára az izzadságcseppek, akár az eső, és a húrokra folyton legyek szálltak – idézte fel nevetve Barbara, majd hozzátette: Volt még egy nagy bogár is, ami rászállt a hárfára, és ahogy csapkodta a szárnyait, furcsa zizegő hangot hallatott.”

A koncert végén a lányok rögtön elhagyták a színpadot és ledobták a teljesen átizzadt ruháikat. Bezzeg a közönség ráadást követelt, ezért a lucskos ruhákat vissza kellett kapni magukra s játszani kellett tovább.

Egy másik alkalommal Sanghajból utazott az együttes Manilába hongkongi átszállással. Itt közölték velük, hogy nincs hely a raktérben a hárfáknak, de a cég biztosította őket, hogy másnap azok is meg fognak érkezni. „Híres végszavak! – legyintett Barbara –, Hányszor hallottuk már ezt!” Ahogy elrepültek Hongkongból, még látták, hogy a hárfák úgy sorakoznak a raktárnál, akár a katonák.

Mikor a következő napon a hangszerek is megérkeztek Manilába, azt gondolták: „Hála Istennek.” Mivel a turné jól ment, ezért nem volt különösebb szükség gyakorlásra vagy próbára, és természetesen a hangszerekhez sem nyúltak. Vásárlással, úszással és hasonlókkal töltötték el a napot, majd elmentek a koncertterembe este hét órára, hogy felkészüljenek az előadásra.

„Kinyitottam a hárfatokomat, és nem hittem a szememnek. – idézte fel Barbara. – Az előző koncert óta nem lehetett teljesen bezárni, ezért a tetején volt egy széles nyílás. Hongkongban esett az eső, és a jelek szerint kinn hagyták a szabadban, mivel a víz befolyt a belsejébe. A huzat megvédte a hangszert a víztől, az nem volt nedves. Ezzel szemben az összes fellépőruhám – amiket szintén a tokban tartottam – teljesen elázott. Volt egy szép, zöld bársony blúzom közvetlenül a fehér ruhám mellett. A blúz cuppogott, a fehér ruha meg zöld csíkos lett tőle. Szerencsére volt egy másik ruhám, ami nem lett foltos. Fel tudtam lépni, bár nyakig vizesen.”


AMERIKA JÖN ÉS MEGMENT

Minden hárfás tudja jól, hogy munkát nem szabad visszautasítani, és ezzel a New York Harp Ensemble sem volt másképp. Egy októberi napon a menedzserük felhívta Arisztidet a kanadai Vancouverből. „Ez valamikor a hét közepén, szerdán vagy csütörtökön volt – kezdte a történetet Barbara – és megkérdezte Arisztidet, hogy vállalnánk-e harminc koncertet az Egyesült Államokban és Kanadában?”

„Mikor kezdenénk?” – kérdezte Ari.

„Holnap” – felelte a menedzser.

„Remek, vállaljuk” – válaszolta neki Arisztid.

A menedzser kicsit meglepetten ismételte: „Holnap kell kezdenetek.”

„Rendben” – vágta rá ismét Arisztid.

„Vízumra is szükség lesz” – folytatta a másik.

„Rendben” – bármit vetett fel is a menedzser, Ari mindenre ezzel válaszolt.

„Az első koncert Winnipegben lesz szombaton.”

„Jó. Csodálatos.”

„Szóval nem volt vízumunk. Se téli gumink. Se semmink. Az egyik hárfás nem ért rá, szereznünk kellett helyette valaki mást.” – összegezte Barbara.

Péntek este aztán a menedzser újra hívta Arisztidet: „Hol vagytok?”

„Chicagóban” – válaszolta Arisztid, miközben valójában még mindig New Yorkban voltak.

A négy hárfás a hárfákkal tömött U-Haul utánfutóval elfurikázott egyenesen Winnipegbe, leadta a koncertet, majd egyik koncerthelyszínről a másikra vándorolva bejárta Kanadát, eljutva egészen az alaszkai határon fekvő Kitimatig. Az odaút nem is volt olyan rossz, bár huszonhatszor kellett nagyobb kitérőt tenniük, hogy átkeljenek a ritkásan épített hidakon. Ahogy megérkeztek a városba, szinte mindjárt indulhattak is tovább. Szakadt a hó. „Nyugat-Kanadában senki sem vezet, amikor havazik, már ha nem muszáj – magyarázta Barbara. – Hókotrót persze igen, de autót nem.” Át kellett hajtaniuk a Jasper Nemzeti Parkon, ahol minden zárva volt az időjárás miatt. Naná, hogy épp a közepén fogyott ki a benzinjük! Szerencsére arra tévedt egy jó szamaritánus, és kisegítette őket annyi üzemanyaggal, amennyivel eljuthattak Albertába. „Nem tudtuk, hogy Kanadában megengedett kannás benzint szállítani tartalékként – mondta Barbara. – Megpróbáltunk fizetni neki s nem fogadott el pénzt.” Csak annyit mondott: „Egyszer majd Önök is ugyanígy fognak segíteni valaki máson.”

A következő koncert után a helyi szervező útba akarta igazítani őket: „St. George-ba vissza felé kell furikáznotok a Jasper Parkon át.” „Nincs az a pénz” – vágták rá egyszerre, és inkább repülővel mentek tovább. Csakhogy nem volt elég hely a kis teherszállítógépen, úgyhogy hálóban függesztették fel a hárfákat a csomagtérben, ők pedig a pilótafülkében utaztak.

Kottaborító

Annak, hogy az együttest ennyire rövid felkészülési idővel hívták el a turnéra, az volt az oka, hogy egy orosz zenekar minden magyarázat nélkül lemondta az utat az utolsó pillanatban. Az egész pedig azért volt olyan őrületes, mert az oroszok repülővel utaztak volna kényelmesen mindenhová, nekik bezzeg kocsikázni kellett. Megtettek úgy 10 000 mérföldet hat hét alatt, és nem csoda, hogy az egyik fellépésnél a helyi újság ezzel a szalagcímmel jelent meg: „AZ OROSZOK MEGHÁTRÁLTAK. AMERIKA JÖN ÉS MEGMENT.”


APÁCASHOW

Az egyik legkellemesebb munkájuk Barbara emlékei szerint az volt, amikor az együttes a Leonardo Da Vinci tengerjáró fedélzetén játszott. „Minden nap kétszer le kellett adnunk egy félórás műsort, a nap többi részével pedig szabadon rendelkeztünk” – emlékezett vissza. Amikor Genovába értek, megtudták, hogy az olasz kormány összeomlott, és az új lemondta a koncertjeiket. „Igen ám, de szükségünk volt a bevételre, hogy visszajuthassunk az Államokba. Végül megígérték, hogy átütemezik a koncerteket két-három héttel későbbre. Az egyetlen szálláshely, amit megengedhettünk magunknak, az egy apácazárda volt. Két hét egy zárdában! Rengeteget gyakoroltunk!”


ÜZEMZAVAR

Az együttes az egyes országokban sokféle módon utazott. Olaszországban és Spanyolországban például mindig rendelkezésükre állt egy busz sofőrrel. Egyszer viszont Németországban kaptak egy kézi sebességváltós teherautót sofőr nélkül. „Én nem vezettem egyáltalán abban az időben – mesélte Barbara –, úgyhogy én nem jöhettem szóba vezetőként. Arisztid kiváló sofőr volt, de nem tudta, hogy hogyan kell vezetni egy kézi váltós kocsit. Ő róla se lehetett tehát szó. Egyedül Eva Jaslar értett hozzá, ő meg utoljára 15 évvel korábban vezetett ilyet Lengyelországban, amikor a jogosítványát szerezte.

Végül is Eva vezetett, én pedig navigáltam – folytatta Barbara. – Nem beszélek németül, és Németországban minden városnak a neve egy mérföld hosszú. Mire elolvasol egyet a térképen, már el is telt a nap.”

Hárman utaztak a teherautó sofőrfülkéjében, Arisztid – az egyetlen, aki beszélt németül – hátul ült a hárfákkal. Túlságosan is ideges volt attól, ami elől folyt. A dermesztő hideg miatt azonban végül ő is előrejött a fülkébe.

Constance felé tartottak, mikor Barbara, akinek navigálnia kellett, hirtelen rájött, hogy kompra kell szállniuk. Vissza kellett forduljanak, s Eva keresett egy mellékutcát a megforduláshoz. Egyszer csak elkiáltotta magát: „Ó, Istenem! Istenem!” Aztán vadul lóbálni kezdte a kitört váltókart. A teherautó állt keresztben az utcán, és nem lehetett beindítani. Többen is odajöttek segíteni, gondolták, hogy eltolják a járművet egy parkolóig. Mivel a kocsi tele volt pakolva a négy hárfával és az összes csomaggal, csak az út széléig bírták eltolni, másnap meg szerezniük kellett egy másik autót.


ÖSSZEGZÉS

Minden történetnél rácsodálkoztam, hogy az együttes mennyi ügyességgel oldotta meg a felmerülő problémákat. Mindig folytatni tudták a turnét, s csak ritkán maradt el fellépésük. És a legtöbb esetben Arisztid volt a nap hőse, aki a legesélytelenebb helyzetekből is kiverekedte magát, még olyankor is, amikor bárki más már régen bedobta volna a törülközőt.

Würtzler Arisztid 1997. évi halálakor leállt az együttes. Ő volt a hajtóerő, amely létrehozta a zenekart és oly sok ajtót megnyitott előtte. Arisztid több mint 200 darabot, átiratot készített az együttes számára a klasszikus szólóktól a versenyműveken át a popzenéig. Több ezer levelet írt meg, s számtalan emberrel és intézménnyel tartott kapcsolatot, többek közt nagykövetségekkel, koncertszervezőkkel, légitársaságokkal, hírközlő szervekkel, lemezkiadókkal. Mindezt azzal a céllal, hogy sikerre vigye a New York Harp Ensemble hárfaegyüttest.

Azontúl, hogy ezernyi koncertet adtak 53 országban, és hogy négy elnök is meghívta őket fellépni a Fehér Házba, még II. János Pál pápával is volt szerencséjük megismerkedni és játszottak neki. Barbara elmesélte nekem, hogy a Szentatya elcsodálkozott, amikor az együttes két tagja lengyelül üdvözölte őt: „Azt hittem, hogy önök amerikaiak” – mondta. „Azok vagyunk – válaszolták lengyelül –, lengyel-amerikaiak.”

II. János Pál pápával a Vatikánban




(Ez a cikk először 2002 nyarán jelent meg a Journal of the American Harp Society című szaklap Vol. 18 No. 3. számában. Magyarul megjelent Würtzler Arisztid születésének 90. évfordulóján. Fordította: Nizalowski Dorottya és Nizalowski Fanni, lektor: dr. Ammann Gyöngyi. Minden jog fenntartva! Lásd még: swanson.com)