2015. szeptember 11., péntek

Würtzler Arisztid

Írta: Carl Swanson

(Ez az írás Würtzler Aristid születésének 90. évfordulójára, a Hárfák és hárfások blog számára készült.)

Tizenhat éves voltam, amikor a nyári szünidőben úgy döntöttem, hogy hárfázni fogok tanulni. Akkor már körülbelül hat éve zongoráztam, s az idő tájt hallottam egy felvételen Benjamin Britten Karácsonyi dalok című művének lenyűgöző hárfahangjait. Kerestem egy tanárt, aki elvállalta, hogy csekély díj ellenében tanítani fog, sőt bérbe ad egy hárfát is nekem. Aztán néhány nappal az első hárfaleckém előtt felhívott a templomi kórusunk vezetője, aki jó barátunk volt. Említette, hogy lesz egy hárfakoncert a connecticuti Hartfordban, úgy másfél órányira az otthonunktól, és ha el akarok menni, hát ő szívesen magával visz.

A koncertet a Hartt College of Musicban rendezték, az est szólistája Pierre Jamet volt. Arisztid egy egyhetes hárfa-mesterkurzust tartott, ahova a francia mestert is meghívta vendégtanárként és előadóművészként. A műsor előtt néhány mondatban bemutatta Jametet. Ahogy véget ért a koncert, a kórusvezető nógatni kezdett: „Menj és mutatkozz be Würtzler úrnak! Mondd el neki, hogy hárfázni tanulsz!” „De hát még egyetlen órám sem volt!” – ellenkeztem. A kórusvezető erre odacipelt és bemutatott neki: „Hárfázni tanul a fiú”. Arisztid, mint minden tanár, állandóan hallgatókra vadászott, mivel bővíteni akarta a Hartt hárfaszakát. Azonnal végigmért és elkérte az elérhetőségemet. Azon az estén – anélkül, hogy abban a pillanatban megértettem volna ennek a jelentőségét – két olyan zenésszel találkoztam, akik később nagy hatással voltak az életemre.

A következő év az utolsó középiskolai évem volt. Arisztid tartotta velem a kapcsolatot és gyakran beugrott hozzánk a Hartfordból New Yorkba hazafelé tartó úton, hogy leckét adjon. Sohasem kért semmit ezekért az órákért. Jelentkeztem és felvettek a Hartt College-ba egy évnyi hárfatanulással a hátam mögött. Az, hogy a végzős szólóhangversenyt követően időben diplomáztam négy évvel később, jól mutatja, hogy mennyi időt és energiát fektetett a képzésembe Arisztid.

Ő ismertette meg velem a hárfa klasszikusait és a hárfatanulás klasszikus módszereit: az etűdöket, a skálákat, a hárfairodalom alaprepertoárját. Ugyanebben az évben érkezett Hartt-ba Barbara Pniewska is Lengyelországból, méghozzá különleges diákként. Idősebb volt nálam, s Lengyelországban már hivatásos hárfaművésznek számított. Mi voltunk a hárfatanszak akkoriban a Hartt-ban. Kettőnknek kellett eljátszani mind a szimfonikus, mind az operadarabokat, továbbá a Hartt-ba érkező külső felkéréseket. Mindketten nagyon elfoglaltak voltunk. Arisztid keddenként és szerdánként jelent meg, s mint a forgószél, úgy söpört végig közöttünk. Egyszerűen nem tudott nyugton megülni. Számtalan dolga volt egyszerre: természetesen a tanítás, találkozók sora Paranovval, az iskola elnökével, és részvétel bármilyen koncerten vagy előadáson, ahol valami segítséget remélt a hárfatanszak számára. Amihez a legjobban értett, az az volt, hogy rábírjon diákokat a hárfatanulásra. Míg a főiskolai szak általában nem több, mint négy vagy öt hallgatóból állt, addig az előkészítőre rendszerint 25-30 diák jelentkezett. Arisztid új tanítványok reményében ezen felül játszott a helyi televízióban és rádióban, a női klubokban és mindenütt, ahol csak emberek fordultak meg. Súgókártyákat hordott magával az interjúkhoz, amelyekből felolvashatta a kérdéseit, s ott voltak a válaszok is! A diákjai havonta adtak koncertet a Hartt-ban, még azok az új diákok is játszottak egy-egy rövid darabot, akiknek pedig csak 4 vagy 5 órája volt addig. Szóval Arisztid hatékony oktató volt, s igazán meglepő, hogy az előkészítős diákok közül milyen sokan lettek hivatásos hárfássá.

A Hartt hárfatanszaka – mind a főiskolai, mind az előkészítő-csoport – olyan volt, akár egy család. Mindannyian ismertük egymást, és Arisztid mintha az apánk lett volna. Attól kezdve, hogy elkezdtem tanulni a Hartt-ban, egészen addig, amíg élt, félig magyarul Carl bácsinak szólított, ő ragasztotta rám ezt a nevet.

Akkoriban az amerikai zeneiskolákban rengeteg európai tanított, akik közül sokan csak felületesen ismerték az angolt, mert nem részesültek alapos nyelvi képzésben. Arisztid is ebben a cipőben járt, s ezért az angolja rendkívül színes volt. Amikor felvettek a Hartt College-ba, semmit nem tudtam a hárfa-repertoárról, sem a zeneszerzőkről. Úgyhogy az egyik órán megkaptam Arisztidtól Tournier Au Matin-jét gyakorlásra. Úgy gondoltam, hogy ez csodálatos, és a következő órán mondtam Arisztidnak, hogy Tournier egy igazán nagy komponista volt. „Bizony, Carl bácsi! Ő egy zsenifickó volt!” Egyszer nem ment valami, és nekem szegezte: „Carl bácsi, hát mért nem tanulni te azt a Tourniert?” Másszor meg így pirított rám: „Carl bácsi, ez van neked egy szép nagy félreértésed!”

Egy ízben elkísértem a helyi zenekarhoz, akikkel Ravel Bevezetés és allegro című művét kellett előadnia. A színpad mögött várva, hogy rákerüljön a sor, láttam, hogy ideges. Megkérdeztem, hogy miért? „Carl bácsi, ha harminc évvel a hátam mögött ezt nem játszogatok le korrektül, hát megöngyilkolom magam!”

Arisztid szeretett viccelődni és nevetni. Egyszer írt néhány darabocskát kezdő diákoknak bájos dallamokkal. Amikor közeledett a születésnapja, Barbara és néhány diák az előkészítőből az egyik dallamra szöveget írt, felhasználva a tört angolságát. Még most is látom magam előtt, ahogy Barbara és a diákok éneklik: „Helló kedves, mondd mizújs, mondd mi a helyzet máma? Vagy te boldog vagy boldogtalan, mivel voltam ily sokáig távra.” Arisztid mosolyogni kezdett, majd elvörösödött, végül könnyek csorogtak le az arcán, annyira nevetett.

Rendkívül tehetséges hárfaművész volt, és bár hosszú ideje nem gyakorolt egyáltalán, képes volt odaugrani és eljátszani szinte bármit. Újra és újra tanúja voltam ennek. Különleges improvizációs képessége volt. Egyszer meghívást kaptunk az egyik helyi rádiótól, hogy különböző műsorblokkok között játszunk valamilyen összekötő hárfás zenét. Sem Barbara, sem én nem éreztük magunkat elég felkészültnek a feladathoz. Amikor Arisztid a rákövetkező kedden elment a rádióba, Barbara is elkísérte. Másnap elmesélte, hogy mi történt az este. Ahogy megérkeztek a stúdióba, Arisztid elfoglalta a helyét a hárfa mellett a mikrofonnál. Volt egy nagy óra a falon, közvetlenül előtte. A következő két órában időnként beszólt neki a rendező: „Rendben, Mr. Würtzler, szükségünk lenne 21 másodpercnyi lassú zenére mollban.” Majd később: „OK, Mr. Würtzler, kérünk 42 másodpercnyi élénk, pattogós zenét Esz-ben.” Arisztid játszott, szemét az órán tartva, s bármit kértek tőle, pontosan ütemezve játszotta azt a jelzett ideig. És ez így ment több mint két órán keresztül!

Hihetetlenül tudott kottát olvasni, a darab harmonikus szerkezetét látta meg benne. A hárfás improvizációi ellenben végtelen sok pedálozással jártak. Nem láttam soha hárfaművészt, aki olyan sokat és olyan gyorsan pedálozott volna, mint ő. Ha rögtönzött, szinte vártam, hogy mikor kezd füstölni a hangszer. Utálta, ha egy darabba bele volt írva a pedál, úgy játszott el bármit, ahogy a dzsesszhárfaművészek játszanak: a darab hangnemében tartotta a pedálokat, majd ha szükséges volt, átmozgatta őket, utána viszont gyorsan visszarakta mindet az alaphangnembe. Érthetetlen volt nekem ez a metódus, mert pedálok tömkelegét kellett így mozgatnia egy darab során. Néztem, ahogy három, négy, de akár öt pedált is megmozgat egy ütem alatt, majd néhány taktussal később az összeset vissza.

Technikai szempontból egy dologban jobb volt bármely más hárfaművésznél, akit valaha is hallottam. Ez a négyujjas bizbigliando volt. Párját ritkította. Amikor megszólaltatta, az olyan volt, akár a dolgos méhraj harmonikus zizegése. Nem lehetett hallani a pengetést, az egyes ütemek kezdetét és végét, sem az egyes hangokat. Minden lágy volt, mint a szellő, és tökéletesen egyenletes. Így játszott ő, mozogva a hangszeren, akkordokat váltva, és egyszerűen elállt a hallgató lélegzete tőle.

Arisztid nagylelkű, színes egyéniségű, tehetséges ember volt, aki imádta a hárfáját, számtalan módon gyarapítva annak kultúráját. S ahogy írom ezt a rövidke megemlékezést, hirtelen ráeszmélek, hogy mennyire hiányzik nekem.

(Fordította: Nizalowski Dorottya és Nizalowski Fanni, lektor: dr. Ammann Gyöngyi. 2015)

Lásd még: