2015. október 18., vasárnap

Néhány szó a hárfáról. A „Nyírvidék” tárcája

Abban nem lehet vita, hogy meglehetősen kevés hárfatörténeti írás születik magyar nyelven. Mindig szerencse ezért, ha a digitalizálás előrehaladtával valamilyen újabb érdekes írás kerül ki az internetre a régi időkből. Az első ilyen megtalált és itt a blogon közölt cikk Waldbauer Henrik előadása volt, aki ráadásul az első és máig egyetlen magyar pedálos hangszer, a Lenhardt-hárfa bemutatóján, 1929-ben olvasta fel rövid történelmi és hangszertani jegyzetét Pécsett. Egy hasonló írás következik 1904-ből. A szövegből kitűnik, hogy valamilyen koncert apropóján előadásfélének készült, de név nélkül közölt tárca lett belőle a Nyírvidék lapnál. Nem tudni tehát, hogy ki és milyen apropóból írta, mindazonáltal érdekes (és hiánypótló) olvasmány. Szokásunktól eltérően itt-ott egy-egy megjegyzést beszúrtunk a szövegbe.

A hárfa! Az emlékeknek egész világa támad föl e szóra! Semmiféle hangszer sem tekinthet vissza ilyen dicsőséges múltra. A legősibb civilizációk kortársaképpen, úgy látszik, hogy dédelgetett tolmácsa volt az emberi léleknek örömében-bújában, mert az emberi szívnek összes húrjait rezgésbe tudja hozni.

Ókori hárfás (vagy lírás)
Aquincumban

Ott látni a hárfát már az emberi kultúra ősfészkében, Egyiptomban, Théba városa féldomborműveinek átlátszó ruhájú tündérei kezében, és a hieroglifek tanúsága szerint ott zengtek macskabélből gyártott húrjai az egyiptomi nép templomainak óriási oszlopai tövében a nagy vallási ünnepélyeken. Ázsiában az asszírok, babilóniaiak és zsidók a hárfának szent áhítatot keltő hangjai mellett imádták, ki-ki a maga Istenét, mert a zenének nincs vallása. Dávid, ez a művész-király, a kinek a hírét-nevét 3000 év sem tudta eltemetni, pásztor korában a hárfának csillapító hangjaival űzi el a borút Saul király homlokáról, és mint király e mellett a szeráf-zene mellett zengi csodás zsoltárait a szentséges frigyszekrény előtt.

A görögöknél és rómaiaknál, a kik, dacára a nagy szeretetnek, a mellyel a tudományokon és művészeteken csüngöttek, nem voltak valami nagyon erősek a zenében, csaknem nyoma vész a hárfának, hogy egyszerre csak Európa északi népeinek kezében zengjen föl újra. A történelem lapjai némák arra nézve, hogyan jutott e hangszer Észak barbárainak: a germánoknak, angolszászoknak és skandinávoknak kezébe. Tán a föníciai, ez az élelmes kalmárnép, vitte föl közéjük, hogy borostyánkövet kapjon érte.

Albion és főképpen Írország lett a hárfának új hazája: a druidák az ő hangjával törték meg az őserdők néma csöndjét; az ötszáz walesi bárd az ő hangja mellett ment a lángsírba, hogy kísértő lelkük megzavarja a kegyetlen király álmait; a bárdok királyának, Ossiánnak komor énekein szinte hallani véljük, hogyan rezgett által a hárfa húrjainak szivetrázó hangja; Cromwell katonái ellen a zöld Erinnek fehérruhás szűzei az ő húrjait pengetve lelkesítették a szabadságharcra honfitársaikat, hogy aztán a nekibőszült győzők irtóháborút indítsanak minden hárfa ellen Írországban.

Középkori minnesängerek

Az ír nép képzelete gyönyörű regét szőtt erről az ő nemzeti hangszeréről, melyet a legnagyobb ír poéta Moore Tamás remek szép költeménybe foglalt; imé:

„Ez a hárfa, melyet most számodra fölajzok, édes kincsem, a tenger mélyén éneklő szirén volt hajdanában, a ki éjjente gyakran a csillogó habokon át a zöld parthoz lebbent, hogy meglássa imádottját. Ámde hiába szeretett! Szerelme tárgya ott hagyá epedni és könnyeinek árjával füröszteni aranyfürteit a vak éjtszakában, míglen az ég, megkönyörülve az ily gyöngéd és igaz szerelmen, a tenger szűzét imez édes hárfává változtatta: és márvány-keble úgy emelkedett, arca rózsái úgy feslettek, mint annakelőtte; hab-teste kecsesen hajlott meg; hajának könnyektől csepegő, ragyogó fürtéi betakarták hókarját és arany húrokká varázsolódtak. Innen van az, hegy ez az édes hárfa hosszú időn át egybevegyítette a szerelem szózatát a fájdalom szívettépő hangjával; a míglen te, édes kincsem, elválasztva őket, arra tanítottad hangjait, hogy csak szerelmet zengjenek a te édes közeledben, és csak fájdalmat, hogyha elhagysz.”

Az ír bárdok versenytársakra találtak a hárfában a finneknél, a kiknek énekesei a hárfa égi hangja mellett zengették nagyszerű hőskölteményüknek, a Kalevalának, rúnóit, énekeit. Egy ilyen finn hárfa, melynek finnül kantele a neve, nekem is birtokomban vagyon. (A kantele inkább a cimbalom hangszercsalád tagja – a szerk.)

Északról aztán eljutott a hárfa a Rajna mellé, onnan a Dante honába és Franciaországba, a hol a középkorban ott ragyogott a vándor trubadúr kezében kunyhóban és palotában egyaránt.

És mégis ilyen dicső múlt után a XVI. században ez az isteni hangszer csaknem haldokolni kezd, mert megmarad gyermekded egyszerűségében akkor is, amikor a többi hangszer: a flóta, viola, trombita, mind tökéletesedik, és — föltalálják főversenytársát, a zongorát! Így tengeti-lengeti életét 1720-ig, a mikor egy német hangszergyárosnak, Hochbruckernek, az a merész és szerencsés ötlete támad, hogy a hét alaphangnak megfelelően hét pedált alkalmazzon. Ebben a formájában kegyébe fogadta és divatba hozta a francia udvarban szerencsétlen Mária Antoinetta, a ki maga is szépen játszott rajta. Édes és bűvös játékszerré lett ottan a szép hölgyek kezében, a kik rajongtak érte, mert kecses és Watteau-fajtájú képekkel ékes idomaihoz tapadva, jobban érvényesült a női báj, a finom hajlású kéz, a picinyke láb, és kísérete a zongoráénál gyöngédebben simult Garat-nak érzelmes románcaihoz. A világ magasztalta, de a komoly művészek panaszkodtak rá, mert egy igen fontos lépés hiányzott még a tökéletességhez: minden kótát csak egy fél hanggal lehetett rajta a pedálokkal emelni; ki kellett találni a módját annak, hogy b-molizálni lehessen őket, ehhez pedig az kellett, hogy a pedálok egy teljes hanggal bírják emelni őket.

Gótikus díszítésű Érard-hárfa az
MTA Zenetudományi Intézetben

A halhatatlan Érard Sebestyéné a dicsőség, hogy 1810-ben megalkotta a mai modern kettős pedálhárfát. Ez a lángeszű hangszerművész találmányával a hárfát egy csapásra az összes hangszerek királyává tette tökéletesség dolgában, mert a mai hárfa könnyű szerrel alkalmazkodik a modern zenének összes hangszereihez. Ez a mai fölséges hangszer ces-durban van hangolva; 46 darab, 6½ oktávát kitevő húrja birkabélböl van gyártva, kivéve a 10 legmélyebbet, a melyek részben érccel, részben selyemmel vannak átfonva; könnyebb eligazodás végeit minden ces kékre, és minden fes pirosra van festve rajta. (A mai színezés pont fordítva van – a szerk.) A húrjait pengetik, és a pengetés minősége adja az eltérő hangszíneket; nemcsak egyes flageolet-hangokat lehet adni rajta, hanem akkordban is; nagyon érdekes rajta az egyszerű és kettősfogású glissando; nagyon nehéz a trilla és a lánctrilla. Lehet rajta játszani az erősségnek minden fokán. Az egyik húrt cisre, a másikat desre taposva, pompásan utánozza a dobolást; megszólalásig utánozhatók rajta az énekhangok is. Sokkal nehezebb rajta játszani, és sokkal drágább, mint a zongora, a mi jobban megvédi a kontároktól. Különben nagy tévedés volna, ha valaki a hárfán zongoraműveket akarna előadni. Hiszen a két hangszer a nap s az éj; merőben elütök rajtuk; a hangszín, kötőjelek, ujjazat; a hárfán a kis ujj nem is játszik. Csak a világ legnagyobb hárfása, Parish-Alvars (1808-1849), a kit hálás kora, a XIX. század, a hárfások Paganini-jének nevezett el, merte és bírta óriási tehetségével játszani rajta a legnehezebb Chopin-etudeöket is. (Ma inkább „a hárfa Lisztjének” szokás nevezni Alvarst. – a szerk.)

A két hárfa, melyen művészeink játszottak, a tökéletesség netovábbja: az egyik egy 5000 koronás angol hárfa, a másik egy 4000 koronás francia hárfa.

A modern hárfa Berlioztól kezdve az orkeszterben is nagy diadalokat aratott. Berlioz, Meyerbeer, Gounod és kivált Wagner érvényre tudják emelni és fölséges szimfonikus hatásokat csalnak ki belőle. A zenekarban az érzékek elragadtatását, a lélek önkívületét fejezi ki legkivált; olyan benne, mint az égi jelenések visszhangja; így Gounod Faustjának börtönjelenetében; Wagnernél a Walkűr kikelet dalában s ugyanott a tűznek csodálatra méltó igézetében; és Haydn-nak Haldokló Krisztusában, a hol a hárfák osztozni látszanak az egyetemes fájdalomban.

Mosshammer Román és Ottó (balra lent, dedikálva)
Wagner zenekarában

A párizsi hires Musée Instrumental dúslakodik minden korok és idők hárfáiban: akad ott ír, egyiptomi anami, kongói, japán és trubadúr-hárfa. És van köztük ott egymás mellett két pazar díszű, mesteri alkotás, melyeknek ha megtudnának szólalni talán immár örök időkre néma húrjai, szomorúbb, meghatóbb történetet nem mesélne hangszer e világon: az egyik a Mária Antoinettáé, a másik a Lamballe hercegnőé. A királyné és híve, a szépséges szép hercegasszony, egykor sok-sok boldog estét töltöttek el együtt a Trianonban, egyesítve hárfáiknak bűvös-bájos akkordjait. Aztán valami kis szívügyön összekülönböztek, és a finom női lélek hamar szétrebben, hogy a megpróbáltatás órájában annál gyorsabban összeröppenjen újra: a hű barátnő is a nagy forradalom első villámainak cikázására visszarohan a királynő kebelére, hogy a szívet szorongató aggodalom nehéz óráiban a nagymesterekben: Gluckban, Sacchiniben, Piccini-ben keressenek vigasztalást. De a szörnyű vihar kitör, és egy rémséges napján a hercegasszony angyal-fejét, a melytől megittasulva híres költők zengtek egykor mámorító szerelmi dalokat, dárdára tűzve hurcolja tova a diadalittas tömeg; midőn ím egyszerre csak egy hárfának mindent átható hangja zengi túl a rémes zsivajt: a hercegasszony ékes hárfája egy sanscullotte kezében, aki azt a kirablott palotából odavonszolta, hogy a sorsnak rettentő gúnyaképpen vad melódiát verjen ki rajta tragikusan szörnyű gyászzenéül...

Íme kaleidoskopban a hárfa ezredéves története. A sorsnak sajátságos egy rendelkezése, hogy a hárfa, a mely a legrégibb hangszer a világon, a melynek százai zengtek ezer meg ezer évvel ezelőtt Salamon templomának fölavatásakor, ma a legújabb és legismeretlenebb mindannyija közt. Hanem dereng immár számára egy szebb, a múltnál és mindannyiénál fényesebb jövőnek hajnala: mert hiszen ez nem a Dávid hárfája többé, a mely Saul király fölzaklatott idegeit meg-megnyugtatta; sem az a hárfa, mellyel az egyiptomiak Isis misztériumainak komor dalait kisérték; sem az a szerény kis hangszer, a melyet híres festők akasztottak a szeráfok kezébe; sem a bárdoké, sem Mária Antoinettáé; hanem most és időtlen-időkig az a hárfa, melyről a költők legszebb álma álmodik, a mely tud sírni és énekelni: könnyeket facsarni és mennyekbe ragadni egyaránt!

Forrás:
  • Nyírvidék, 1904. november 27. 1-2. o. (25. évfolyam, 48. szám)