2016. december 19., hétfő

Gróf Benyovszky Móric (aki talán hárfázott is...)

Hat évvel ezelőtt, 2010. december 11-én, szombaton jelent meg első cikkünk a blogon. Az azóta eltelt 2200 nap alatt 92 ezer oldalletöltés történt. Első bejegyzésünk a Nemzeti Múzeumban őrzött Aranyhárfáról szólt, ami egyes adatok szerint Hönsch Zsuzsanna, azaz gróf Benyovszky Móricné tulajdona volt, még korábban pedig Mária Antónia balsorsú királynéé. A kalandos életű Benyovszky születésének 275., halálának 230. évfordulóját ünnepeltük az idén.

Az 1790-es önéletrajz címlapja
Gróf Benyovszky Móric (lengyelül: Maurycy Beniowski) 1741-ben született a Nyitra vármegyei Verbón és 1786-ban hunyt el Madagaszkáron. Három nemzet, a lengyel, a magyar és újabban a szlovák is, a saját hősei között tartja számon. Már a XIX. század elején világhírű és népszerű volt. Az első róla szóló operát, François-Adrien Boïeldieu művét 1800-ban mutatták be Párizsban. Egy másik érdekesség, hogy az akkoriban nálunk is igen népszerű August Friedrich von Kotzebue német író Benyovszkyról írt színdarabját 1814. október 19-én mutatták be az USA-ban, és itt, ezen az estén hallhatták először az amerikaiak a The Star-Spangled Banner című dalt is, ami 1931-től az Egyesült Államok himnusza. Némi fekete humorral mondhatnánk ezek után, hogy Benyovszky ugyancsak értett ahhoz, hogy mivel kell megalapozni egy világhírnevet. De tréfa nélkül, nem kétséges, hogy a személye körül kialakult legendáriumot saját 1790-ben, Londonban megjelent önéletrajza hizlalta leginkább…

2016. szeptember 26-án tudományos üléssel, gálaesttel és kiállítással emlékeztek rá az Országos Széchenyi Könyvtárban. Remélhető, hogy az ülés jó reklámot csinált az Aranyhárfának, ennek a nagy értékű Cousineau-hangszernek. Talán a Bari Konföderáció – amelynek Benyovszky a katonája volt – orosz ellenes harcairól is többet tudhatunk már, különösen, hogy idén a lengyel-magyar szolidaritás év alkalmával egyébként is számos alkalom adódott az emlékezésre.

Ami a derék katona és bátor utazó ügyét illeti, egyik életrajzírója nem kisebb személyiség volt, mint Jókai Mór, minden idők egyik legnagyobb magyar mesemondója. Az alábbiakban az ő regényéből közlünk hárfás részleteket, amit természetesen az elektronikus könyvtárból (MEK) lehet letölteni. A sztori röviden összefoglalva a következő: Benyovszky a lengyel felvilágosodás egyik nyitányának tekinthető, orosz ellenes Bari Konföderáció katonájaként megsebesült és orosz fogságba esett. Szibériába száműzték, hasonlóan sok más lengyelhez az évszázadok során. Itt sikerült a helyi vezető bizalmába férkőznie, többek között az által, hogy hárfát készített a lányának, Afanáziának/Anasztáziának. Sőt játszani is tanította a lányt, és idővel érzelmi szálak szövődtek közöttük. A kapcsolat egyik következménye az volt, hogy enyhült a szigor, és megnyílt az út Benyovszky előtt a szökéshez. De nem árulunk el többet a történetből, akit érdekel a folytatás és szereti az effajta szórakozást, olvassa el az egész regényt!

Egy dolgot azonban meg kell jegyezni. Bár a hárfatudománynak fontos dramaturgiai szerep jutott Jókai meséjében, azonban a történeti kutatások szerint Afanázia/Anasztázia nevű lány nem élt ebben az időben arrafelé, őt vélhetően Benyovszky találta ki. Szerencsére a történészek nem álltak meg ennek megállapításnál. Krizsán László írja meg Benyovszky Ázsiában című, a Terebess Kiadónál 2003-ban megjelent könyvében, hogy élt viszont egy másik asszony... Ezt az írást is feltétlenül ajánljuk elolvasásra! S ha már Benyovszky személyének, életének a „demisztifikációnál” tartunk, okvetlen meg kell említenünk Lugosi Győző történész munkáit is. Ő is azon van, hogy egy reálisabb, ha úgy tetszik, igazabb képünk legyen Benyovszkyról.



Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ


ÉLETRAJZA, SAJÁT EMLÉKIRATAI ÉS ÚTLEÍRÁSAI.
KÉPEKKEL, TÉRKÉPEKKEL, AUTOGRAPHOKKAL.
ÉLETRAJZ.

ÍRTA

JÓKAI MÓR.

(részletek)

– Tanítsa ön a leányomat zenére, mondá egy napon Nilowné Benyovszkynak.

– Miféle hangszer kapható itt? Nem látok itt mást, mint fúvószerszámokat és csengős dobot.

– Nekem beszélt az anyám valamikor a hárfáról. Ő játszott azon otthon, Svédországban. Az nagyon szép lehet.

– Megpróbálok egyet csinálni.

Benyovszky minden hangszerek között éppen csak ehhez az egyhez értett. Csak azt kellett még kitalálnia, hogyan kell egy hárfát elkészíteni?

Az összeesküvők erre is jók voltak. Ha főnökük azt parancsolá, hogy készítsenek el egy hárfát, elkészítették a hárfát. – Benyovszky lerajzolta nekik, hogy milyen annak az ábrázatja, – Pánow megcsinálta a rámáját; Chrustiew készített hozzá húrokat irámszarvas- és kutyabelekből. Benyovszky látta azt egyszer Németországban, hogyan készítik s megtanítá rá a vezértársát, hogyan kell a beleket beáztatni, tompa késsel a külső belső bőrt róluk lekaparni, hamúzsírral ledörzsölni, rámára kifeszíteni, aztán félszárazon a quinthúrokhoz kevesebbet, a quarthúrokhoz annál többet egymásba sodorni, végűl élesmosó fűvel lecsiszolni és beolajozni; míg kitelt belőlük mind az öt oktáva. Ez alatt Stefánow a lakatosmesterséghez fogott: elkészíté a felhangoló hárfacsavarokat s addig egyengették, találgatták, míg szerencsésen nyélbe ütötték a Dávid-hárfát.

Biz az nem volt valami tökéletes instrumentum; de csoda volt az mégis Kamcsatkában, a hol pengetyűs hangorát soha sem láttak (ide még a balalajka sem hatolt el) és kincs volt Afanáziára nézve, a ki egész nap nem akart a zeneszerétől megválni, a mint Benyovszky beleoktatta, hogy miként kell azt pengetni.

Az orosznak jellemvonása az, hogy a zenét úgy szereti: még a rettegett »külön osztályba« bezárt foglyok is becsempészik börtönükbe a balalajkát. Ez azonban csak férfiaknak való szerszám, s nem olyan eszményi hangszer, mint a hárfa.

A míg ez az idylli foglalkozás tartott, az összeesküvés munkája is szépen haladt előre.

***

Benyovszky azután átment a hölgyek szobájába, megköszönni Nilownénak a hatályos közbenjárást. Ezúttal nem volt ideje hárfa-leczkéket adni, sietnie kellett a térkép elkészítésével.

Búcsúvételekor Afanázia észrevette, hogy Benyovszkynak csak amolyan egyszerű támaszkodni való pálczája van, fenyőfából. Ez egy ütésre eltörik. Látta az ablakból, hogy hányta vissza a hátraforgatott fejét a feldühödött Csulosnikow s addig unszolta Benyovszkyt, míg ráerőltetett egyet az apjának a botjai közűl: egy jó görcsös borókafa-pálczát, a minek a bunkójába ólom volt öntve.

S Benyovszky bizonyára e gyöngéd gondoskodásnak köszönheté ezúttal, hogy életben megmaradt, mert a mint hazafelé ballagott: a városon kívül egyszerre csak előugrosnak egy kerítés mögűl a ráleső Csulosnikow, meg az öcscse, fustélyokkal és késekkel felfegyverkezve, s nagy káromkodással rárohannak kétfelől.

Se távol, se közel semmi emberi lény, a ki a megtámadottnak segítségére jöhetne. A sűrű ködben nem látni húsz lépésnyire.

Benyovszky egy raktárnak vetette a hátát s egyetlen fegyverével, az Afanáziától kapott bottal hatalmasan védte magát. Bal karjával feltartá az ellene irányzott ütéseket; de jobbjával visszaadogatta azokat. Egy ütése úgy találta Csulosnikow öcscsét a feje lágyán, hogy az rögtön felbukott eszméletlenűl. Akkor aztán ő lett a támadó: rárohant Csulosnikowra, összetörte rajta a botját, végre ököllel kezdte őt eldögönyözni, míg az vért hányva, könyörgött az életeért.

Megkegyelmezett az orgyilkosnak, lehordta; – de mégis megigérte neki, hogy nem fogja e gyalázatos merényletét a kormányzónak feljelenteni.

Azzal támolygott hazafelé, maga is több sebből vérzett, a mit a fejére kapott, botja sem volt, a mire támaszkodjék: az egyik lába sánta.

***

A két főúr csitította szépen.

– Ugyan kegyelmes úr, ne mérgelődjél! mondá a hetman. Megárt az egészségednek. Még megüt a guta.

– Hát tehet arról Augusztovics, hogy a leányod belészeretett? okoskodék – nagyon helyesen – a korlátnok.

– Legyen eszed, kegyelmes úr, váltá fel a hetman. Hiszen megeshetik, hogy Augusztovics kegyelmet kap a czárnőtől, s akkor mi szorítunk neki helyet a hivatalban.

Ez az okoskodás megállítá Nilow úr haragrohamát.

– Ugyan már mi alapon kaphatna kegyelmet a lázadó farkas?

– No tudod, Nagy Péter czárnak ama rendelete folytán, melynél fogva minden száműzött, a ki valamely gonosz merényletet feljelent, a mi a kormány vagy annak hivatalnokai ellen forraltatott, rögtön szabaddá lesz. Mondá a hetman.

– És bizonyára Augusztovics Móricz megtette azt, tódítá a korlátnok, a midőn Casarinow gonosz merényletét felfedezte előttünk. A nélkül te is, én is, a hetman is, mind holt emberek volnánk. Világos!

– No az igaz: szólt, kifújva az utolsó haragját a kormányzó, s felhagyta tenni a fejére a földhöz csapott kalpagját. De hát nem találjátok, hogy mégis szégyen gyalázat az rám és az egész Nilow családra, hogy a leányom ennyi idegen ember hallatára feleségűl meri magát ajánlani egy sehonnainak!

– De gondold meg, hogy ő egy magyar bojár!

– És azonfelűl egy lengyel generális!

– No az igaz, hagyta rá Nilow úr; de csak mégis a föld alá kellene sülyedni az olyan leánynak, a ki olyan orczátlan, hogy maga nyilatkozik egy férfi előtt.

– Hát hiszen a szegény száműzött csak nem tehette.

– No az megint igaz. Az szemtelenség lett volna tőle. Hát úgy hiszitek, hogy én ezért megbocsáthatok neki? No hát híjátok ide a feleségemet.

Erre a szóra aztán Nilowné asszony is berohant a szobába. A nő és a leányok odaborúltak a családapa lábaihoz, elkapkodva a kezeit, s csókjaikkal és könnyeikkel addig nedvesíték azokat, míg meglágyíták az egész embert.

Nilow úr egyre szidta Benyovszkyt; de a szidalmazás közben utasításait osztogatá a kétfelűl istápoló és csitítgató hivatalnok társának: »no hát írjátok meg azt a felmentési okmányt, a mit a czárnőhöz felküldünk: – te érted, kutyahitű te! – Nekem ugyan Nagy-Péter czár ukáza teljhatalmat ád, hogy ilyen esetben magam is kegyelmet adhassak! Megállj csak, gyalázatos gazficzkó! – Te derdidasztanító! Majd megtanítalak én téged muszkáúl grammatika nélkül! – Hát aztán mi hivatalt találjak ki a számára? Rendőrhadnagy? Jó lesz? – De az mégis hallatlan, hogy egy kegyes apának a leányát, híre és tudta nélkül elcsábítsák. – Magammal fogom vinni az útra a semmirekellőt. Hárfázni tanította a gazember! No megállj, majd megmutatom én neked, hogyan pengetik a hárfát! – Holnapra híjátok össze a törvényszéket. Hadd mondja ki a szabadságát. – Egy czudar száműzöttel csak nem utazhatom egy társaságban! – Hanem addig távol a testemtől! Hallottad? Takarodj! – Hanem aztán holnap visszajöjj. – Majd aztán beszélünk a többiről. Attól a Kuzmától visszakérem a jegygyűrűt. Mikor részeg, nagyon bölcs, sokat fecseg. Nem szeretem az olyan embert. Aztán majd beszélek Augusztovics uramnak a fejével. No, keljetek fel a lábamtól! Megbocsátok hát. Te pedig, te tolvaj csábító, marsch előttem! – Kisérjétek ki asszonyok, hogy el ne lopjon valamit.

Benyovszky ekként, az apától kergetve, az anyától és leányaitól kisérve, hagyta el a szobát e válságos jelenet után.

***


2016. december 14., szerda

Adalékok Parish-Alvars magyar kapcsolataihoz

Parish Alvars a XIX. század első felének egyik legkiválóbb hárfása volt, Berlioz 1843-ban a „hárfa Lisztjének” nevezte. De Liszt Ferenc is többször meghallgatta és elismerően szólt művészetéről. Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk, hogy az 1830-as évek közepén a közelünkben, Bécsben telepedett le.

Parish Alvars 1833-ban Magyarországon járt. Hogy merre lépett fel, kik voltak a meghívói s hogy mit játszott, arról egyelőre nincsenek adatok. Neve – amelyet egyébként csak 1832 végétől használt – 1837. április 2-án bukkant fel a magyar sajtóban. A Honművész azzal kapcsolatban említette, hogy Pesten a testvéreivel és édesapjával szereplő Lewy Melanie eljátszotta egy darabját. A Lewy család magyarországi útjairól egy korábbi cikkünk szól részletesen. Mivel 1836-tól Melanie Bécsben a tanítványa volt Parish Alvarsnak – sőt néhány évvel később a felesége lett –, alappal feltételezhető, hogy az akkor már világhírű hárfás tudott erről a magyarországi útról és a magyar közönségről lelkesedéséről is, amellyel a rendkívüli zenetehetséggel megáldott Lewy családot fogadta Pesten.

Az alábbi rövid hírlapi közlemények nem tesznek sokat hozzá a nagy hárfásról kialakult képhez. De színesítik azt, akárcsak a korszakkal kapcsolatos ismereteinket. Utóbbi körében ki kell emelni azt a bájt, ami még most is hat a mai olvasóra.


Honderű, 1843. január-július (1. évf.)


1843. január 14., 2. szám, 70. old.

Parish-Alvars — mint mondók minap — elment a fővárosbul London felé, de magával vitte ám lelkes kis nőjét is a Pesten is dicséretet aratott szép hárfavirtuóznét Lewy Melániát és annak jeles tehetségű kis vadászkürtös fivérét. E művelt zenészcsalád sok koszorúra számíthat világszerte.

Honderű, 1845. július-december (3. évf.)


1845. november 25., 21. szám, 417. old.

Örömmel tudatjuk, hogy derék baritonunk Füredi, Parish Alvars hangversenyében Bécsben rendkívüli tetszést aratott nemzeti dalaival és több ízben zajosan megtapsoltaték. Magyar honosink lelkesbjei Széchenyi Lajos, Eszterházy és Zichy grófok hazafiságos rokonszenvvel fogadták a derék művészt, s több rendbeli meghívásaikban részesíték.


Jelenkor, 1845. január-december (14. évf.)

1845. november 27., 95. szám, 571. old.

Füredynket minap Parish Alvars hangversenyében fölléptekor Bécsben nagy éljenzéssel fogadták, a német lapok telvék dicséreteivel; de ha valamikép is tőlünk elkenyereznék, már ez aztán nem lenne tréfa.



(Az idézett szövegekben a helyesírást és a központosítást kissé javítottuk a mai szokás szerint, hogy gördülékenyebb legyen az olvasás.)

2016. november 26., szombat

Lewy Melanie hangászati mulatságai Magyarországon

Valljuk be őszintén, vagyunk néhányan, akiknek elsőre nem sokat mond a Lewy név, s igencsak gondolkoznunk kell, hogy hol is hallottuk. Pedig itt a blogon is írtunk már Lewy asszonyról és testvéreiről, igaz, csak röviden. Eláruljuk: Lewy Melanie nem volt más, mint Elias Parish Alvars neje, aki maga is mestere volt hangszerének, a pedálos hárfának. Ebben a cikkben a Lewy család magyarországi koncertjeivel kapcsolatos újságcikkeket szemlézzük.

Melanie magyar nyelvű életrajza még megírásra vár. Itt most csak azt emeljük ki, hogy csodagyerekként indult. Pontosabban indultak, merthogy testvérei, Carl és Richard is ragyogóan játszottak zongorán és kürtön. Mivel apjuk kiváló muzsikus és impresszárió volt, egyben jó pedagógus is, ezért már gyermekkorban elkezdték a koncertezést Európa szerte. Így jutottak el 1837-ben, majd 1840-ben Magyarországra, frenetikus sikert aratva. A korabeli lapok ennek megfelelően bő terjedelemben foglalkoztak az 1837. március 27., 30., április 1., 2. és 3., valamint 1840. november 17., 21., 28., 29. és december 7. napokon tartott koncertekkel.

Melanie Lewy portréja 1840 körül
(Müller litográfiája)
Egy beszámoló szerint a publikum négyszer tapsolta vissza a gyerekeket, akik közül különösen a nyolcéves Richardért és játékáért lelkesedtek. Egy másik írásban azt olvasni, hogy üresen maradtak a székek egy neves osztrák művész koncertjén, mert az egész város Lewyéket akarta látni és hallani. De másféle érdekességek is felbukkannak a régi-régi híradásokban. Melanie-t például több 1837-ben megjelent cikk is 10 éves lánykának írja le. Egy osztrák forrás szerint viszont 1824-ben született, 1837-ben tehát 13 esztendős volt. Valószínű, hogy reklámfogásként fiatalították meg Melanie-t, ezzel is növelve az érdeklődést a család iránt. (Tegyük hozzá: mivel Melanie 1842-ben, tehát alig öt évvel a magyarországi út után házasodott össze Parish Alvars-zal s első gyermeküket 1843-ban szülte, már csak ezért is valószínűbbnek tűnik, hogy 1837-ben nem 10, hanem 13 éves volt.)

De van még egy érdekesség, amit feltétlenül ki kell emelni a szemelvényekből. A Magyarországon 1842-ben még nagyon újnak és ritkának számító pedálhárfát lábintó-hárfának nevezte egy újságíró. A láb nyílván arra utalt, hogy lábbal történik a kromatikus pedálhárfa hangolása játék közben. Az intó pedig a nyomásra, mozgatásra, hangolásra, tehát a pedálozásra. Hogy baj vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre a lábintó kifejezés hamar kikopott a beszédünkből, hasonlóan sok más nyelvújítás kori szóhoz, az interneten alig találni vele kapcsolatos forrást.

Visszatérve az életrajzhoz, Melanie tehát kevéssel a magyarországi koncertek után, 1842-ben hozzáment bécsi tanárához, Parish Alvarshoz, akinek darabjait nálunk is játszotta. Tizennyolc éves volt a házasságkötéskor, hamarosan két gyermekük született. Ezekben az években egyik támogatójuk a Bécsben élő gróf Esterházy Johanna magyar hárfás volt, akinek Parish Alvars 27 művét ajánlotta. Nem sokáig élvezhették azonban a családi boldogságot. Az 1848-as forradalmak miatt Parish Alvars számos mecénása elmenekült a városból, s megrendült az anyagi helyzetük, majd 1849 elején, betegség miatt Parish Alvars elhunyt. Mindössze 40 évet élt.

Melanie-ra nehéz esztendők vártak, tartozások miatt még bíróság elé is citálták. A zenélést nem hagyta abba, testvéreivel továbbra is játszott és végül sikerült talpra állnia. Ám a sors ismét közbe szólt. 1856-ban Wiesbadenben ő is elhunyt alig 32 évesen.

Az alábbiakban a magyarországi útról szóló korabeli híradások és kritikák következnek. A részletes műsorrend betekintést enged a korabeli zenehallgatási szokásokba, és nemcsak művészi értelemben. Az egyik hír olvastán például gondolkodóba esik az ember, hogy az akkori koncerttermekben ki fizette a fűtést, ha volt egyáltalán... Jó szórakozást!



Honművész (alapította és szerkesztette: Róthkrepf Gábor), 1837. január-június (5. évf.)


1837. március 30., 26. szám, 207. old.

Pesten Lewy úr, a bécsi udvari dalszínház hangászkarának tagja, igen jeles kürtfúvó, gyermekeivel együtt húsvéthétfőre (márc. 27-re) hirdeté a redut-teremben tartandó első hangversenyét; miről máskor bővebben.



1837. április 2., 27. szám, 215-216. old.

Pesten Lewy Eduard Constantin úr (Bécsben hangásztanító, az udvari hangászkar tagja, s az udv. dalszínház magányjátszója a vadászkürtön) márc. 27-kén ötödfél órakor add családjával együtt 1 pengő ft. bemeneti díj mellett első igen érdekes concertját a városi kisebb táncteremben; melynek részei következők: 1) RossiniItaliana” daljátékának ouverture-je. 2) Beier brillant változatai chromaticai kürtre s fortepianóra; orchestrum kísérete mellett játszá a versenyt adó s idősebb fija Károly. 3) Mercadante „Eliza és Claudio” daljátékából kettős dalt éneklének Kaler és Kreipl urak. 4) Paris Alwars concertinóját játszá lábintó-hárfán (Pedalharfe) orch. kíséretével Lewy úrnak 10 éves leánykája Melania. 5) DivertimentoPuritánok” című daljáték némely themájira; játszá kürtön a még nem egészen 8 éves Lewy Richard. 6) „A malom-kerék” Uhlandnak Kreutzer Konradin által énekre alkalmazott költeményét fortepiano s kürt-kíséret mellett előadák Oberhoffer dalszínész úr, a versenylő, és idősb fija Károly. (Ez közkívánságra ismételteték.) 7) Négyes versenygő (quatuor concertante) két chromaticai kürtre, fortepianóra, s hárfára. Előadák Lewy úr s három gyermeke. E hangász-családnak ügyessége átalján véve igen meglepőleg hatott a nagyszámú hallgatókra, kik azt minden szám után zajos tapsokra s ismétlett előhívatásra méltaták. A kisded Richard leginkább részesült a köztetszésben, kinek a közönséges nagyságú vadászkürtön történt erős és kellemes játszása mindenkiben elragadtató csudálkozást gerjeszt. — Méltán ajánlhatjuk a hangászcsaládot a t. közönség élénk pártfogásába. — 30-kán e művész család a pesti színpadon adott hangversenyt, miről bővebben máskor.



1837. április 6., 28. szám, 224. old.

Ápr. 1-jén, mielőtt Lewy úr adná concertját, Boieldieu-nek „Párisi János” daljátékát láttuk, melyben Bayan I. a. (hgné) második próbáját mutatá ének-tehetségeinek, hasonló szerencsével s buzdítással, mint első ízben. Nyiriné assz. mint Lorezza lépett ismét fel.



1837. április 9., 29. szám, 231-232. old.

Pesten Lewy úr és családja március 30-kán a városi színházban adá második hangversenyét számos hallgatók jelenlétében. Az előfordult műdarabok következők. 1) MozartFigaro” daljátékának ouverture-je. 2) Duó concertante fortepianóra s chromaticai kürtre szerzé Payer, előadák Lewy úr s fija Károly. 3) Nagy dal „Pirata” című daljátékbul hangászkar-kísérettel; előadák Kaler úr, s a férjfi kardalnokok. 4) Fantázia lábintó-hárfára s különféle kedvelt daljátékokbul vett themák szerint (melyek között egy magyar nótát is vevénk észre); előadd a 10 éves Lewy Melania. 5) Divertimento „Puritánok” daljátékbul vett némely themákra (ugyan az, melyet múltkor hallánk); játszá a még nem egészen 8 éves L. Richard. 6) „Az öntudat” ének Lachner Ferenctől tenor hangra, kürt- és fortepiano-kísérettel; előadák Kreipl és Lewy urak, s ennek Károly fija. 7) Különféle, két chromaticai kürtre, lábintó-hárfára, s fortepianóra „Elisire d’Amore — és — Furioso” című daljátékokbul kölcsönzött themákra, melyek között igen meglepő sikerrel hallottuk, a Vieuxtemps által játszatott első lassú magyart, melyet a kis L. Richard jelesen ada elő, atyjának és testvéreinek kíséretével, kik egyszersmind az egésznek előadásában is részt vevének. — Megelőzé a hangversenyt Tell Wilmos daljátéknak ouvertürje, s második felvonásának néhány jelenete. A hangverseny minden része közfigyelmet s tetszést gerjeszte a hallgatókban. Különösen pedig a kis Richard vala ismét az, ki legtöbb tapsban s előhívatásban részesült. Ápr. 1-jén ismét a színpadon adá hangversenyét e művész család nagyszámú hallgatóság előtt, melynek tárgyai voltak: 1) Herz változatai az „Othello”-marsra; fortepianón játszá L. Károly. 2) Himmel változatai „Alexishoz” című dalra; játszók két kürtön L. úr és Richard fija. 3) Uhland-nak „malomkerék” költeményét Kreutzer muzsikája szerint éneklé Oberhoffer úr kürt (L. úr) kísérete mellett. 4) A már hallatott „quatuor concertante” az egész család által előadatva a jelen volt közönségnek legnagyobb elégedésére. — 3-kán ugyan a színpadon a Czvrczek úr orchestrumi tagnak részére adatott concertban is részt vett e köztetszést nyert négyes hangász.

*

Pesten a nemzeti casino teremében ápr. 2-kán ismét igen érdekes hangászati mulatság adatott, melynek részei: Onslov Gy. A-moll quintettjének két darabja. 2) Ries Ferd. Cis-moll concertja; játszá fortepianón W. H. kisasszony, ugyan az, ki Vieuxtemps úr első concertjában oly igen kedvezőleg, művészeti jelességére nézve, ismerteté meg velünk magát. 3) Van der Brée „Adolph am Grabe Mariens” dalját éneklé a csinos hangú Stoll dalszínész úr. 4) Végre a Lewy család lepé meg a közönséget, nevezetesen Kruft Mikl. sonatájával előadatva Lewy úr és Károly fija által kürtön és fortepianón. Berekesztésül a kis Lewy Richard ön szántábul Kreutzer változatait lengyel finaléval játszá billentyűs kürtjén egyéb hangszerek kísérete mellett, miért őt a hallgatóknak csaknem szűnni sem akaró tapsaik jutalmazák. A havas és esős idő daczára ismét nagy számú hallgatók gyűltek egybe.



1837. április 16., 31. szám, 248. old.

Pesten Czwrczek Jósef úrnak a pesti színház orchestrumi tagjának, hasznára, ápr. 3-kán ugyanazon városi színházban egy hangászati és szavalati mulatság adatott két osztályban, mely alkalommal Lewy úr, a jeles bécsi hangász, családjával együtt nyilvános helyen utójára játszék elutazása előtt. Az első osztály részei következők valának : 1) A „báléj” című daljáték ouverture-je. 2) Grand divertimento fortepianóra s vadászkürtre a hangászkar kíséretével Thalbergtűl; előadák Lewy és idősb fija Károly. 3) „Az asztal” című költemény Kuffner-tól; szavalá Grillné assz. 4) „Az erdei madár” ének szoprán-hangra, kürtre, és fortepianóra; szerzé Lachner Ferencz; előadák Segatta assz. Lewy úr, s ennek fija Károly. 5) Fantazia lábintó hárfára; előadá a 10 éves Lewy Melania. A második osztályrészei: 1) Ouvertura az itteni színház tagjátul, Merker úrtól. A szilárdabb szerzemények sorába tartozó hangmű ugyan, de különös teszést első hallásra nem vala képes a jelenlevőkben gerjeszteni. 2) „A két csalogány” kettős dal két férjfi-hangra s fortepianóra; szerzé Hackl Antal; előadák Kreipl, Kaler urak, s Lewy Károly. 3) „A lótakaró” költemény Nicolai-tól; szavalá igen helyesen Demmer úr, a pesti színház rendelője. 4) Versenylő négyes 2 vadászkürtre, fortepianóra, s lábintó hárfára; előadá Lewy úr gyermekeivel. A szép számmal volt hallgatók minden számot megtapsoltak, s a művészeket, különösen a kis Richardot , többszeri előhivatásra is méltatták.



Athenaeum [kiadó szerkesztők: Schedel (Toldy Ferenc) és Vörösmarty Mihály, szerkesztő társ: Bajza József], 1840/2. félév


1840. november 22., 42. szám, 671. old.

Novemb. 17. Bérszünetben: Borgia Lucretia című Donizetti nagy operájának első felvonása. Ezt követé a bécsi testvér Lewy Melania, Lewy Károly és Richard nagy hangversenyük hárfán, zongorán és vadászkürtön.



1840. november 26., 43. szám, 687. old.

Novem. 21. Bérszünetben Montecchi és Capuletti párt című opera 1. és 2. felvonása. Ezt követé Lewy testvérek hangversenye.



1840. december 6., 46. szám, 735. old.

Nov. 28. Bérszünetben: Magyar vigalom. Néma táncjáték 1 szakaszban. Ezt követé Lewy testvérek harmadik és utolsó hangversenye 1 szakaszban.



Honművész (alapította és szerkesztette: Mátray Gábor), 1840. július-december (8. évfolyam, 53-104. szám)


1840. november 19., 93. szám, 754. old.

Lewy művészcsalád Bécsből Pestre érkezvén, első hangversenyét most kedden (17-kén) adá a nemzeti színpadon, miről jövő számunkban bővebben. E művészekkel (Lewy Richard, Melania és Károly) már egy pár év előtt ismerkedének meg a Pestiek, s akkor, is rendkívüli kitüntetésben részesültek. Reméljük, hogy a részvét nemzeti színházunkban (hol szombaton, 21-kén, másodszor lépnek fel) még élénkebb lesz.



1840. november 22., 94. szám, 759-760. old.

PESTEN, nemzeti színpadunkon nov. 17-kén bérszünettel „Borgia Lucretia” Donizetti nagy operájának 1-ső felvonása köztetszésre adatott. A nézőterem, nehány páholyt kivéve, ismét sűrűn vala elfoglalva hallgatókkal, kik zajos tapsok s előhívásokkal tisztelők a címszerepben ismét jelesen működött Schodelné asszonyt. Követé ezt a három fiatal testvér művésznek – Lewy Melanie, Károly és Richard –, derék hangversenye, melynek részei voltak: 1) Lachner „impromptu” hangműve, orchestrum-kísérettel előadá chromaticai kürtön Lewy Richard, ez a kellemes külsejű kis művész oly jelességgel, miként sok meglett korú sem volna képes utánozni. Ő valóban csuda-lángész maga nemében, s nem lehete őt számtalan zajló tapsokkal nem üdvözölni. 2) Szerény kellemes nénje, Melanie, fantáziát játszott pedalhárfán, hangászkar kísérete mellett „Norma” operából kölcsönzött themákra. A mű szerzője Parish-Alvars. A fiatal művésznő gyengéd bánást s nagy ügyességet fejte ki hangszerén, melynek megismertetése közönségünk előtt kívánatos volt, mert ilyesmit hallani a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. (Vajha volna Budapesten oly hárfás, kit operáinknál használhatnánk!) 3) Lewy Károly úr „Borgia Lucretia” operából vett motívumokra magány-versenyt játszott fortepianón saját szerzeményeiből. A fiatal művész gyakorlott készséget tüntete elő, s biztos reményt nyújta egykori valódi mestersége felől. Játszásmódjából több ízben sejteni engedé, hogy Lisztet gyakran hallotta, s műveit tanulmányául vette. 4) Végre mind a három testvér, ki-ki saját hangszerén, hangászkar kíséretével, elegy versenyt játszott, melyben ismét ki-ki fényes tehetségeit tünteté ki. A tetszést oly nagy mértékben nyerék meg, hogy előadásaik után háromszor, négyszer is élénk zajjal hívattak.



1840. november 26., 95. szám, 766. old.

PESTEN, nemzeti színpadunkon (…) 21-kén „Montechi és Capuletti-párt” Bellini operájának két első felvonása jutott színre. Romeo szerepét a szokott zajos tapsokkal tisztelt Schodelné assz. ismert jelességgel vivé. Éder k. a. (Julia) vagy nem volt eléggé készülve, vagy nem elég jó kedvű. Thybald szerepét Egressy Benj. úr vállalá el. Erre a Lewy müvésztestvéreknek második hangversenye következék, melynek részei valának: 1) „Zampa” operának ouvertureje, a színi hangászkar által előadva. 2) Phantasia Donizetti „Borgia Lucretia” operájából. Chromaticai vadászkürtön elöadá a kedves kis fúvó angyal (mint őt Bécsben nevezék), Lewy Richard. 3) Parish Alwars változatai Bellini „Tenda Beatrice” operájából vett themákra. Játszá lábintós hárfán a kellemes Lewy Melanie k. a. 4) Thalberg „Andantéja” és Liszt „Mazur s Galoppja”. Játszá fortepianón a derék fiatal művész Lewy Károly. 5) Elegy-verseny Beethoven némely motívumaira, a művész herlevél által. 6) Végre zajos kívánságra ugyan ők Rákóczy „indulóját”, játszák a szerint, miként azt Liszttől hallottuk. A fiatal művészek ma is oly nagy tetszést gerjesztének, hogy minden szám után zajos tapsok közt háromszor hívattak elő.



1840. december 6., 98. szám, 792. old.

PESTEN, nemzeti színpadunkon (…) 28-án a gonosz sors tréfálta meg színházunk látogatóit. Lewy testvéreknek utószori s Carelle Alphonse úrnak, a párisi kir. gymnastikai iskola első s különben is Europa szerte nagyhírű groteszk-táncosának, úgy Rigl úrnak, Bécsben a József városi színház fő groteszk-táncosának, legelső felléptök vala hirdetve. A színterem tömve volt nézőkkel; s ím mi történik? Carelle úr mindjárt az első szakaszra hirdetett ,,magyar vigalom”-i táncközben megcsuszamodván, egyik lábidegét annyira megrántotta, hogy táncát s a mai napra hirdetve volt egyéb műtéteit folytatni képtelen lőn. Így tehát a Lewyek hangversenye után következett „egy óra Velencében” című néma táncmulatságot is ő nála nélkül s e szerint csak tökélyetlenül kellett előadni. A két táncjáték között létesített hangverseny jóformán pótolá a sajnosan vett hézagokat. Annak részei voltak: 1) Auber „porticii néma” operájának ouverture-je; igen jelesen s zajosan megtapsolva játszatott a színi zenészkar által. 2) Fantazia fortepianóra „Borgia Lucretia” opera motívumaira. (Lewy Károly úr) 3) Impromptu kürtre Bellini „Puritánok” operájából vett themák fölött. (Lewy Richard). 4) Romance és induló hárfára Parish Alwarstól. (Lewy Melanie k. a.) 5) „Az erdei madárka” (Lachner dalja) éneklé Shodeine assz. kürt (Lewy Richard) és fortepiano (Lewy Kár.) kísérete mellett, oly tetszést aratva, hogy a szűnni nem akart tapsra Schod. assz. azt ismételni szíves volt. 6) Phantasia hegedűre, szerzé (Ernst szellemében) és előadá Kolm D. úr, a nemzeti színház első hegedűse. 7) Elegy verseny Mehul „József és testvérei” operájából vett themák fölött. Előadá a három Lewy-testvér. A közönség ma is élénk bizonyítványait adá a művésztestvérek jeles tehetségei méltánylásának; különös zajos tapsokkal fogadá a kis kürtös Richardnak valóban meglepő előadását.



1840. december 6., 98. szám, 794. old.

Pesten a nemzeti casino teremében nov. 29-én adatott hangászati mulatságot oly nagyszámú közönség látogatá, hogy a nagy terem annak befogadására kicsiny lévén sokan a mellékterembe szorulni valának kénytelenek. Részei voltak 1) Beethoven quartettje. 2) Phantasia vadászkürtre „Borgia Lucretia” operából vett dalok felett; játszá Lewy Richard. 3) Parish Alvars romancai hárfára; előadá Lewy Melanie k. a. 4) Változatok Beethoven themái felett, kürt, hárfa s fortepianón előadva Lewy Richard, Melania és Károly által. 5) Kohn D. egyik ismert magyarja ugyan azok által. A tetszés rendkívüli bizonyítványaival fogadtattak e művész herlevél által játszatott hangművek. Az utóbbiban bámulva hallottuk ismét a kis Richardnak rendkívüli tehetségét, ki mind azt, mit Kohn úr egyébkor hegedűn, ő most kürtön bámulandó ügyességgel a legpontosabban játszá.



1840. december 13. 100. szám, 810. old.

A Lewy-család dec. 7-én adá búcsúversenyét a német színházban.

*

Merk úr, ama híres violoncellista, ugyan 7-kén adá első versenyét a kis redutteremben. Részei voltak: (…) Divertissement magyar themák fölött; szerzé s játszá a versenylő úr, kinek gyönyörű és remek játszás módja úgy elragadá a hallgatókat, hogy minduntalan zajos tapsokkal tiszteltetett. E derék bécsi művész volt tudtunkra első, ki nálunk hirdetményét magyarul is nyomatá; a teremet fűtteté, és mi ritkaság, minden versenyművét egész hangászkarral kísérteté: így tehát hízelgni törekvők a nemzetnek is, a többi közönségnek is: de mindkettő elég hidegen vévé áldozatját; mert hangversenyére fájdalom! oly kevesen jöttek, hogy talán költségei sem téríttettek vissza. Meglehet azonban, hogy ezt a Lewy-családnak ugyan e napi estvére hirdetett versenye okozta.



Jelenkor (szerkesztette és kiadta: Helmeczy Mihály), 1840. január-december (9. évfolyam, 1-104. szám)


1840. november 21., 94. szám, 373. old.

17-ikén bérszünettel „Borgia Lucretia” dalmű egy felvonása és Lewy család zeneversenye.



1840. november 28., 96. szám, 381. old.

21-ikén bérszünettel „Romeo és Julia” dalmű egy része, és Lewy család hallatá magát kürtön, hárfán és zongorán; nézők nem oly számosán, mint e jeles művészcsalád érdemlette volna.



1840. december 5., 98. szám, 390. old.

28-ikán bérszünettel Lewy család hangversenye mulattatá s gyönyörködteté a közönséget, a zenészeti rész előtt és után két táncjáték adatott, melyek leginkább Carrelle párisi groteszk-táncos föllépte által lettek volna érdekesek, de a művész mindjárt eleinbe kificamítá lábát, s azóta beteg; valamint ez esemény igen sajnos, úgy szinte sajnos dolog a valódi művészetre nézve, hogy a mostani ízlés leginkább csak oly táncolást szokott tapsokkal elárasztani, mely minden széppel ellenkezőleg a tagok természetelleni elferdítése által törekszik kitűnni; e kóros divat már a magyar táncot is majd kivetkőzteti eredeti méltóságos jelleméből, mert legjobb táncosink is jól tudják, hogy csak tagjaik kockáztatása által nyerhetnek zajos tetszést.



Hírnök. Politicai lap. (alapította és szerkesztette: Balásfalvi Orosz József), 1840. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)


1840. november 19., 93. szám

A zenészet barátit, új érdekes éldelet várja nemzeti színházunkban, az európai hírű Lewy család legközelebb idő s gyakorlat érlelte előadásaival fogja mulattatni nézőségünket. (Sürg.)



(Az idézett szövegekben a helyesírást és a központosítást kissé javítottuk a mai szokás szerint, hogy gördülékenyebb legyen az olvasás.)

2016. november 14., hétfő

Bochsa Magyarországon

Nicolas-Charles Bochsa (1789-1856) életrajzát – mely finoman szólva bővelkedik az éles fordulatokban – öt évvel ezelőtt, 2011-ben közöltük ebben a cikkben. Most utánajártunk, hogy a vándorbotot többé-kevésbé kényszerűségből kézbevevő hárfás koncertútja miképpen zajlott hazánkban. Előre szólunk, hogy a turné természetesen botrányosra sikeredett, ám ez nem feltétlenül Bochsa hibája volt.

Dramaticus énekesnő, kecsteljes hölgy és hangászi hőstett. Ugyan van-e szebb, mint elmerülni régen élt emberek egykor volt örömében és lelkesültségében?

Nicolas-Charles Bochsa
(1842)
Ilyen fennkölt szavakkal és kifejezésekkel írták le a korabeli hírlapírók Nicolas-Charles Bochsa hárfás és szerelmének, a Bochsa által férje és három gyermeke mellől megszöktetett Anna Rivière-Bishop (1810-1884) operaénekesnőnek a hazai koncertjeit. A pár 1842 tavaszán-nyarán szerepelt nálunk: május 7-én, 10-én és 12-én Pozsonyban, majd május 25-én, 28-án és június 8-án a „testvérfővárosban”, Pesten. Az útról többek közt a Hírnök, az Athenaeum, a Jelenkor, a Világ és a Pesti Hírlap című lapok tudósítottak. Alább idézünk is ezekből az írásokból, hogy érzékelhetővé váljanak Bochsa magyarországi útjának színei.

Természetesen valamennyi koncerten a fiatal és szép énekesnő állt a figyelem középpontjában. Egy-két megjegyzésből azért kiderül, hogy a hárfa akkoriban (is) ritka volt, akárcsak maga a hárfajátékos, és ezek a körülmények úgyszintén vonzották a nagyszámú érdeklődőt. Az, hogy hárfajáték csak ritkán volt hallgatható az ország koncerttermeiben, persze nem volt akadálya annak, hogy néhány mindenhez jobban értő, vitriolos tollú ítész meg ne kritizálja Bochsa játékát, szájára ne vegye származását és kinézetét...

Tanulságos ugyanakkor, hogy a zenei darabok egymásután való eljátszása abban az időben még nem volt elégséges a sikerhez. A közönség többet követelt, így számos színpadi elemmel színesítették műsorukat a művészek. Pozsonyban a hárfás a hallgatóság kérésére különféle művekre improvizált. Pesten pedig a koncertek előtt egyfelvonásos vígjátékokat játszottak a kor legjelesebb színészei, többek közt Kisfaludy Károly egy-egy darabját.

Anna Bishop
(1860 körül)
Az újságcikkek a turné néhány különös részletét is megörökítették nagy-nagy szerencsénkre. Ezek némi betekintést engednek a maihoz képest komótosabban zajló hétköznapokba. Felidézik a gőzhajón és lovaskocsin történő utazások ritmusát, s a vendéglátókkal kialakított kapcsolatokból is ízelítőt adnak. Pozsonyban például elhalasztották Bochsáék az elutazást és terven felül egy újabb koncertet adtak, amelynek bevételét jótékonykodásra, nevezetesen egy pozsonyszőlősi (vajnory-i) tűzvész károsultjaira fordították. Az est folyamán a híres, pápát is adó Erba-Odeschalchi család egyik tagja, tehát egy műkedvelő is fellépett velük. Pesten viszont nagy morgás kísérte a koncertjeiket, mert a színházbérletek nem voltak érvényesek rájuk. Ún. „bérszünet” volt, sőt a helyárakat még fel is emelték. Mindazonáltal telt házak mellett mentek az előadásaik még így is.

A már említett botrány Pesten tört ki, a kor legjelentősebb újságja, a Pesti Hírlap robbantotta ki. Bochsa pénzt akart fizetni azért, hogy az újságban megjelenjen koncertjének a híre. Az eset azt mutatja máig ható érvénnyel, hogy milyen vékony a határ művészeti reklám és korrupció között. Még ha Bochsa oldalán is tesszük le a garast – tehát hogy a sajtó kegyeinek megnyeréséről, korrumpálásról szó sem volt –, a teljes kép kialakításakor azt a momentumot azért nem szabad elfelejteni, hogy Balzac éppen ezekben az években (1836-1843) írta meg Lucien de Rubempré és a korrumpálódott párizsi lapkiadás történetét az Elveszett illúziókban.

Jó olvasást az alábbi forrásokhoz!



Hírnök. Politicai lap. (Szerk.: Balásfalvy Orosz József) 1842, 6. évf.


1842. május 9., 36. szám

A tavasz nekünk is hozott csalogányokat. Nem csak hegyeink s ligeteink zengnek a kikelet kedves hirdetői dalaitól, hanem Thalia templomának falai közt is hallhatunk bájhangokat. Bishop asszonyság az európai hírre kapott dramaticus énekesnő városunkban van. Tegnap adta első hangversenyét, tömött házban. Midőn ajkai megnyíltak s szíve hangjai lebontakoztak a kebel húrjairól, megfogható lett előttünk is ama lelkesedés, mellyel Bishop asz. Europa több székes és birodalmi városaiban gerjesztett. Székes városokban az uralkodó fejedelmek, nevezetesen a dán és svéd királyi családok sem mulasztották el magas jelenlétükkel B. asszonyságot megtisztelni, az orosz császárné őt szép ajándékokkal tüntette ki. Legközelebb Bécsben is szerencsés volt B. asszonyság ő Felsége s az egész fels. udvar előtt énekelhetni, hol magas tetszést aratott. Utolsó bécsi hangversenyét a nagy redoute teremben adá, melly fulladásig tömve volt. Bishop asszonyság egyike a legelső énekesnőknek. Nem egyedül kedvesek enyelgők hangjai, hanem hol a színezet megkívánja lelkesítők, hogy mi se kívántassék hozzá, miszerint ellehessen mondani, hogy nagyszerű. Múlt szombaton adta második hangversenyét, s így ismét egy kellemes estnek örvendhettünk. Méltón áll Bishop asszonyság oldala mellett Bochsa úr Európa első hárfásainak egyike, ez tanított meg a költő phantasiájára, ki Orpheus lantja által indította meg a meredek sziklákat. Hárfa és lant rokonok s nem ismerünk hangszert, mellynek húrjaiban vagy hangjaiban annyi romantica rejlenék, mint a hárfában. Bochsa úr mestere a hurok minden hangjainak s uralkodva látjuk őt parancsnokoskodni változataiban minden hangszínezetek felett. Bochsa úr mint hangköltő is szép hírben áll s a jelen hangversenyen többnyire saját szerzeményeit játszotta, mellyek a közvárakozást még mindenben felül is múlták. E művész pár nap múlva végezvén Pozsonyban hangversenyeit, Pest felé induland s így a testvér főváros szellemi élvezetét várhatja.

*

A múlt számunkban említett veinori tűz alkalmával három ember veszté életét, kettő elégett, egy megfulladt. A tűz a helység bírája pajtájában ütött ki, s miután a lakosság többnyire földimunkálatait végzendő a szabadban volt, nem lehetett továbbharapozását meggátolni. Városunkból 3-kán tetemes mennyiségű kenyér szállíttatott a kárvallottaknak, kik a legnagyobb ínségre jutottak.



1842. május 12., 37. szám

Tegnap 10-kén ismét Bishop asszony és Bochsa úr gyönyörködteték a műértő közönséget a színházban, azon meggyőződést hagyván a hallgatókban, hogy minden újabb felléptéknél rendkívüli remekségök erősebben kitűnik. B. asszony a legkülönneműbb daljátékokból ada szerepeket díszöltözetben, hangászi kiképezettségének rendkívüli kiterjedését tanúsítván, a legbájolóbb hang mellett a kecsteljes hölgy még a szemnek is adván édes élvezetet. Bochsa úr pedig különös hangászi hőstett által lepte meg a hallgatókat. Kikérvén t. i. a közönségtől a themát, mellyre változásokat alkothasson, a földszinti zártszékekről egyszerre többféle themák neveztettek „PreghieraDon JuanSonnambula Norma stb.” Mindez B. úr legkevésbbé sem zavará meg, hanem hárfája húrjain járatván művészi ujjait, a különféle adott themákat rendre változtatta, e változásokat pedig egy oly gyönyörű egésszé összeolvasztotta, hogy a hallgató kétes volt, a technicai remekséget csudálja e inkább, vagy a hangköltői jelességet. Fővárosunk, hova a ritka művészpár indul, a legritkább műélvezetekre tarthat számot. – Upsalában, mint a hírlapok jelentik, oly nagy volt a valóban bájoló énekesnő iránt a lelkesedés, hogy az ottani tanuló ifjúság hosszas esti zenével tisztelé meg őt s elutaztakor búcsúzólag egy mérföldnyire kiséré. A szépművészet iránti amaz előszeretet – mint illik – nálunk is mutatkozott, de fájdalom egészen más alakban. A szombati előadáskor a színház gallérjának (vulgo gallériájának) legbalabb zugában hatalmas tetszés és a szünetek alatt az isméti élvezet kezdetét már semmifélekép, csupa buzgalomból, be nem várható oly tombolás történt, hogy, ha az előbbi „éljen” rivallat másról meg nem győz, kénytelenek vagyunk járdaverőink oda tévedését gondolni. Azonban teljesült az imént elragadtak kívánsága is, s mi föltekinténk a figyelmét egészen odairányzott gironde-al. El is mondhatjuk, hogy csakugyan ismerjük – bár fenn kissé setét van – eme világos, azaz sápadt arczokat. Ha e hajfürtös uracsok, a művészet iránti részvétőket talán köztudomásra juttatni óhajtanák, legjobb volna, ha neveiket kihirdetés végett valamelly szerkesztőnek beküldenék.


A pozsonyi városi színház
(XIX. sz. közepe)



1842. május 16., 38. szám

Tegnap ismét kedves szellemi élvezetben volt szerencsénk részesülhetni. Utolsó hangversenye Bishop asszonyságnak és Bochsa úrnak tegnap adadott. A művészpár képességeiről bővebben szólani feleslegesnek tartjuk, miután lapjaink olvasói előbbi számainkból eléggé megismerkedhettek remekségökkel. El nem mulaszthatjuk azonban kiemelni ama nemes tettet, mellyért köszönetet mondani érezzük magunkat felhíva; e művészek egyedül azon okból halaszták el pesti utjokat, hogy tán nehány keserű könnyet törülhessenek le szenvedő embertársaik arczáról s adott hangversenyök jövedelme a tűz által károsult vajnoriaknak volt szánva, Erba-Odeschalchi Eleonora marquisnő, ki valahányszor jótékony czélokra adatnak hangversenyek, mindenkor a legnagyobb készséggel vesz működő részt, most is szíves volt hallatni bájoló szavát. Normának második felvonású nagy kettős dalát énekelvén Bishop asszonnyal díszruhában, melly alkalommal lehetetlen volt mindenki előtt szembe nem tűnni ama gyengédségnek, miszerint Adalgisának alárendelt szerepét ömledeztette ajkairól, a művésznő-vendégnek engedvén át Norma hangszerepét, mellyben ő annyiszor nyerte a diadal koszorúját. Kimondhatatlan volt a lelkesedés, midőn két mesternőtől hallhattuk ama gyönyörű kettős dalt, melly minden alkalomnál, s még kisebb énekesnőktől daloltalva is, ismételtetni szokott; a tisztelt marquisnő ép olly lágy és kedves Adalgisa volt, mint a milly szilárd, félelmes Normának ismerjük s a pesti közönségnek őt ismerni szerencséje és alkalma volt.


Lánchíd és hajóhíd Pest-Budán
(1853)


1842. június 6., 44. szám

E napokban este egy vígan összeült társaságba valaki sápadt arcczal hirtelen belépett mondván: szomorú hírt mondok urak! „Bishop asszony és Bochsa úr meghaltak!” E villámkint hatott újságra minden félről e felkiáltások hallattak: „Nagy Isten! hol? mikép? a gőzhajón? – az erős, egésséges férfi! – a szép, fiatal hölgy stb. – Halkkal urak, mondá a hírhozó, meghaltak ugyan, de csak művészetileg. Miután egész Európát dicsőségesen átutazták, művészi hirök Pesten lelte sírját. F., a híres F., a pesti kritikának kérlelhetlen Minosa, nem létező lényeknek tekinti s tekintendi őket. És ki merne már most kételkedni, hogy a szegény művészeknek utolsó órájok ütött s hogy legjobb lesz nekik valamelly zugban magokat meghúzni és Polihymniától örökre megválni.” Erre a társaságba rögtön visszatért a vígság és pezsgő mellett számos éljenek köszöntettek a szép Bishop asszonyságra, a derék Bochsa úrra, a pesti Minosra és végre – don Quixottera is.

*

Elegytár. A Pesti Hírlap írja: „Bishop k. assz. és Bochsa úr, a nemzeti színházban már kétszer hallaták magokat, kivált a páholysorban szokatlan számú közönség előtt; s mindkétszer a köztetszésnek azon hangosan kitörő nyilatkozványiban részesültek, mellyeket a közönségnek nyújtott művészeti éldelettel teljes mértékben kiérdemlettek.



1842. június 16., 47. szám

Színházunk ügye igen szomorító, – többnyire üres házban adatnak sok részben hanyag előadások; csak ritka tünemény minő Bishop assz. s Bochsa úr művészete, kik 9-dikén adák utolsó hangversenyüket s Hasselt Barth bájolva elragadó éneke szerez sok látogatókat. Bishop asszonyság egyik a legjelesb művésznők közül, kik Pestet meglátogaták. Minden hangjából kitűnik az előadás tisztasága; a könnyedség s a kellem meghatják a néző keblét, mellette pedig Bochsa úr, ki a számtalan húr között a legbiztosabban találja el a hangokat, mellyek legtöbb gyönyört okoznak a hallgatóknak. Róla joggal elmondhatni, hogy a tökéletesség nagy fokára hágott.



Athenaeum. Tudományos, kritikai és szépművészeti folyóirat. [Szerk. Bajza József, kiadó: Schedel (Toldy Ferenc) és Vörösmarty Mihály] 1842/1. félév, 6. évf.


1842. május 31., 65. szám, 1037. old.

Máj. 25. Bérszünettel fölemelt ár mellett: Bishop asszonynak, a londoni udvari hangversenyek és philharmoniai társaság első énekesnéje s az angol zenészeti academia tagjának első hangversenye, mellyben Bochsa úr, az angol királyné első hárfása, az angol zenészeti academia kormányzója is részt vön. A hangversenyt megelőzte: János kulacsa. Ered. vígj. 1 felv. Kisfaludy Károlytól.



1842. május 31., 65. szám, 1039. old.

Máj. 28. Bérszünetben és fölemelt ár mellett Bishop és Bochsa hangversenye. Ezt megelőzte: Legjobb az egyenes út. Vígj. 1 felv. Kotzebuetól Fekete Soma a m. acad. költs.



1842. június 14., 71. szám, 1135. old.

Jún. 8. Bérszünettel, fölemelt ár mellett: Bishop assz. és Bochsa úr drámai hangversenye 3 szakaszban.


Pesti Magyar Színház



Jelenkor. (Kiadó: Helmeczy Mihály) 1842, 11. évf.


1842. május 29., 43. szám, 195. old.

Játéksz. krónika máj. 25-én bérsz., János kulacsa vgj. 1 felv. Kisfaludy Károlytól, s Bishop assz. és Bochsa úr londoni művészek hangversenye, nézők a fölemelt belépti díjak daczára számosan.

*

Játékszíni krónika: máj. 28-ikán bérszünettel s fölemelt belépti díjak mellett Bishop assz. és Bochsa úr hangversenye, mit „Legjobb az egyenes út” vígj. 1 felv. előzött meg.



1842. június 11., 47. szám, 215. old.

Nemzeti színpadunkon f. hó 8-kán bérszünettel, fölemelt belépti díjak mellett Bishop assz. és Bochsa hangversenye.



Világ. (Tulajdonos: Borsos Márton, nyomda: Trattner)


1842. május 28., 43. szám, 346. old.

Múlt szerdán adá a nemzeti színházban Bischоp assz. és Bochsa úr hangversenyét, meglehetős számú nézőség előtt. Ha volna feuilletonistánk, mint van a P. Hírlapnak, megkérdeznők: „mint áll dolga az említett művészekkel? ha vajjon, valami 10-es bankjegyforma papirosdarabka, egy kis billet doux kíséretében a csinos kedves virtuóz-hölgytől, nem hozá-é kísértetbe művészetbeni értelmességét, és criticaszteri rendíthetlen igazságszeretetét? No de nekünk nincs feuilletonistánk ex offo, s így, hála a jó égnek! az ily művészhölgyi bankjegyes levélkék által nem ejtethetik kísértetbe az, ki meg akarná kísérteni: lapjainkban a művésznő felléptéről egy-pár őszinte szót szólani.

A szerdai színházi estvélyt mi azok közé hisszük sorozhatni, mellyekben kissé több élvezetet nyerhetünk, mint minőre nemzeti színpadunkon egy idő óta számíthatunk. „János kulacsa” Kisfaludy Károlytól, a fájdalom! olly korán elhunyttól, épen azért olly érdekes, mert egészen nemzetjellemi menete a kis anekdotának kedvesen hat a „magyar”-ra; Szentpéteri, Megyeri, Вartha léptének fel e kis vígjátékban: nevök kezes, hogy a darab lehető legjobban adatott. Figyelmünket, mellyel a vígjátékot kísérők, egy pesti ,sváb‘ pár ízben zavará meg hangosabb felsóhajtásával: „Mein Gott! ist das langweilig” No, gondolók magunkban, ha e tíz percznyi vígjátékocska is „langweilig” akkor ....áldjon meg téged a magyarok Istene! Haladunk? Ó szegény csigái és szegény rákjai a hírlapi Újdonságoknak, mellyek olly bús-keserű melódiára hangolátok azok íróját nem régiben, ti még rohantok azon haladáshoz képest, mellyet az illy magyar svábok tesznek! Hanem úgy van: mikor megosztjátok, szétdiriboljátok tövisekkel, kavicsokkal megrakjátok, megbontjátok vitáitokat és ösvényiteket; mikor a csigától rák mellé szegődtök, a mérleget – alias „font”-ot – átugorjatok, s mókusokkint szökdécseltek, bíz akkor a haladás fő és első stadiuma rákhoz hasonlít, melly többet megy vissza, mint előre! Ó „János kulacsa!” miért hogy még 1842 tavaszán is unalmas tudsz lenni Pesten valakinek!?!., de hagyjuk ezt, s lássuk Bishopot, a szende kedves-hangú hölgyet, és Воchsa urat, a hárfa hatalmas bajnokát. Illy magas lehete, – testalkatát értjük – Skóczia hajdani bardusa, a jövő idők örökös lantosa, Fingal magzata – Оssián! s illy harczias arczulatu a világtalan dalnok, midőn lantjának húrjaiba kapkodott!; azonban, ne menjünk olly messze, s mondjuk el röviden: mit hallánk, mit látánk, s milly benyomást tőn ránk az, a mit hallánk és látánk. Bishop asszonyság a legkedvesebb színpadi jelenet: ő azonban inkább hangversenyi, mint operaénekesnő; föllépése szerény, igény-nélküli előadása mesterkéltlen kedves; hangja nem erős, sem fokozatának nagy terjedtsége nincsen; de szava hajlékony, s a közép hangokon csengő, kedves és elbájoló; a magasb és alantibb hangokon mintha némi fátyol volna észrevehető, de e fátyol kellemiből legkevesbet sem von el, sőt művészi kiképzettségének tökélye azt örömest feledteti. Neki, véleményünk szerint, hírlapi magasztalásokra szüksége nincs; ki őt egyszer látá és hallá, kétségkívül örömmel fogja őt látni s hallani másodszor is, és ismét – ha különben a dalnak és kellemnek barátja! – Bochsa úr? ő derék egy trabilis férfiú; külsején semmi költői, sőt mi őt igen is prózaivá teszi, az bizonyos czifraság fekete frakkja bal oldalán; mi ha a művészet díszére függesztetett oda, örülünk neki! Hárfája húrjait Bochsa úr ismeri, ujjai azokon igen otthonosak: de megvalljuk, lelkesedést nem lelénk azok pengésében. B. úr a lelkesedést nem keble belsejéből önti húrjaiba, hanem külsőleg, gyakran igen is czifra tagmozgatás által akar hatást szerezni játékának! maga a hangszer – aranyos, drágaköves hárfája – illy színi hatásra látszik számítva lenni! Hangszere ritkasága, és az ő ügyessége megérdemlik, hogy őt az ember egyszer lássa és hallja! Midőn illy módon véleményünket a két művész felől egész őszinteséggel kimondok, helyén hisszük megkérni a hírlapi újdonságok íróját, legyen mégis némi kímélettel külföldi művészek iránt! Nem akarjuk, hogy bankjegyeiket elfogadja, ez egészen az ő akaratjától függjön; hanem mondja vagy írja meg nekik, hogy az illy billetsdoux-k nálunk magyагоknál, égnek hála! nem divatosak! Ők bizonyosan úgy tesznek Pesten, mint tőnek az egész művelt Európa minden szék- s fővárosiban; s illy szokás-botlásért egy kis barátságos intés talán elég volna? kivált midőn az olly kérkedőleg nyilvános korholás után megeshetnék, hogy majd azt gondolja a művész: „még egy 0-t kelle adnom a bankjegy 10-éhez, s a feuilletonista legalább hallgatandоtt;... sőt illyes gуanúval élhetnének még a nem-művészek is!... Mi örülünk, hogy intézetünktől hasonló kísértetek távol vannak; s hisszük erősen, hogy nem szemtelenség, hanem inkább tudatlanság íratta illy levélkék ezután is, és örökre távol maradandnak attól, – mert fogjuk módját tudni, azokat minden tárogatói lehurrogatás nélkül is távol tartani.


A Pilvax Kávéház
(1848)



1842. június 1., 44. szám, 354. old.

Hírlapi Impertinentia. „Nyomorú dolog, uraim! árva lelkünkre mondjuk, nyomorú dolog” – külföldi művészekkel – művészekkel a szó legszorosb értelmében – úgy impertinentiáskоdni, mint azt a P. Hírlap fő- és egyik segéd-szerkesztője Bishop asszonnyal és Воchsa úrral tevék! Szomorú dolog, uraim! Egyik leghatalmasabb orgánja által időszaki sajtónknak, illy keleties nyerseséget tapasztaltatni egyénekkel, kik felőlünk, s jelesen művészethezi vonzalmunkról többet téve fel, mint talán sajátlag érdemlünk, eljőnek fővárosunkba, hogy élveztessék velünk művészetüket, mellyet a művelt Európa fővárosai ismételve megtapsoltak! Eljőnek, s mivel hirdettetni akarják megérkeztöket, és e hirdetés díját – mint tevék Londonban, Párisban, Bécsben sat. – egyszersmind hirdetményökhez csatolják, előáll két megvásárolhatlan, részrehajlatlan journalista, és hogy csontig hatott 10 p. ft-os megsértetésöket véresen megbosszulják, kíméletlenül leimpertinentiázzák a derék külföldi művészpárt. Miért hogy merészelték tenni azt, mit európaszerte tettek; s mit nálunk a hírlapi „Tudósítások”, a világi „Hírlők” és a jelenkori „Értesítők” sat. rovataiban naponta százaktól tétetni látunk, a nélkül, hogy a P. Hírlapnak, vagy akármelly más magyar újságlap szerkesztője vagy kiadójának eszébe jutna, az illetőket illy pénzérti hirdettetésekért olly neveletlenül lehordani!

E sorok írójának semmi köze Bishop asszony vagy Bochsa úrhoz; és nem is az ő ügyvédökkint akarta ezeket itt elmondani: mert meg van győződve, hogy e művészpárnak ügyvédre szüksége teljességgel nincsen. Ők nem azon művészek sorába tartozók, kik 10 p. ft-ért volnának kénytelenek leméretni holmi zug- vagy bármelly elsőrendű lap által is a rőfszámra vásárlott dicséreteket, erről a nemzeti színház közönsége bizonyságot tehet. Ő a hírlapi felszólalásban (ezen hiúságos nimbusz-hajhászásban) a magyar journalisticát, s ez által a magyar műveltséget, a magyar vendégszeretetet, főleg pedig a magyar lovagiságot látja beszennyezve! S úgy hiszi, az illy kíméletlen hírlapi átok által nemcsak hogy elidegenítjük hazánk látogatásától a külföld jelesebb művészit, de sőt nem épen alaptalanul hitetjük el a külfölddel, hogy az európai műveltségnek határa koránsem Erdély keleti hegylánczai, hanem a – Lajta! És ez aztán igazán szomorú dolog uraim! S még azon gyáva gőg, melly Bishop asszonyt Pesten „nem létezőnek” akarja tartani? Nevetséges! Ugyan ki ön, fővárosi újdonságok írója – hogy egy európai hírű művészt „itt-nem-létező”-nek akar tartani? és miért azon méltatlan gyanúsítás, mintha Вishop assz. önnek és a P. Hírlapnak részrehajlatlanságát akarta volna 10 p. ft-tal megvesztegetni? Lehet é gyanúsítás – mit pedig önök, mint magok mondják, leginkább utálnak – ennél gyávább és galádabb?


Az 1841-ben bevezetett új 10 Ft-os bankjegy


Hanem a fővárosi újdonságok írójától nem csodálhatni az illy erőködést, az illy mindennapias püffeszkedést, az illy lovagiatlanságot: mert híre van, hogy színházbírálati szerfeletti részrehajlatlansága díjában már kapott volna más jutalmazást is!?... De bámulhatni a P. H. főszerkesztőjét! Ugyanis nehéz felfogni, mint vetemedhetett ő annyira, hogy illy nemlovagiasan impertinentiázzon, csordanépezzen, fertőzzön, sat. idegen művészek ellen, kik őt bizonyára csak úgy akarák megsérteni, mint mikép sértegetik naponkint azok, kik könyveiket, fenőkészületeiket, vendéglőiket, kosaikat és juhocskáikat sat. sat. a P. Hírlap által hirdettetik? Mint feledkezhetett meg magáról ennyire ő, ki a tiszta lovagiság szennytelen tükörének akar, és szeret tartatni!

Urak, urak! hasonló impertinentiák, hazánk első rangú lapjában, sem lovagiságot, sem műveltséget, sem journalisticai jártasságot nem tanúsítnak; de nem is igen alkalmas eszközök arra, hogy sziklaerős érdektelenségünk- és részrehajlatlanságunkról a publicum gondolkodó részét meggyőzzék; hanem igen is alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a külföld keleties nyerseségünkrőli fogalmában mindinkább megerősödjék! S talán a P. Hírlap ebben örömét találja. Egy „hírlapi” olvasó.

Véleményünket; e tárgy iránt előbbi számunkban már kimondtuk ugyan; azonban nem hittük feleslegnek e megrovást közleni: mert nem árt bizonyos urakat egy kis szelídségre és kíméletre, sőt az illendőség szabályira is figyelmeztetni. Szerk.

*

Május 28-án Bishop asz. és Bochsa úr második drámai hangversenye adatott. Bishop asszony ismét bebizonyítá dalnoki művészségét; legkellemesb vala mint Tancred, és Ninetta a Tolvajszarka czímű operából. Hogy magyar dallal is kedveskedett, ez részéről igen dicséretes, de mi csak sajnáltuk. Bochsa úr hárfajátéka bámulatos ügyességet mutatott, kár hogy „visszhang” czímű ábránya kissé hosszacska volt. Rögtönzésébe beleszővé a Rákóczy-indulót, mi zajos tapssal fogadtatott; azonban rögtönözni nem annyit tesz, mint csupán az adott themákat egy kis közbevegyített csillanyozással s egy-két tactus-változattal egymásután eljátszani. A hangversenyt megelőzte Kofzebuenak: „Legjobb az egyenes út” czímű vígjátéka, mellyben Egressу Gábor úr mint Krumm Éliás valóban meglepő volt. (...)



1842. június 8., 46. szám, 372. old.

A Bishop és Bochsa-féle 10 forintos pert részünkről befejezettnek tekintjük: nem mintha azokra, miket a P. Hírlap utolsó számában ez ügyet érdeklő vaskos replicájában összehabart, megfelelni nehéz, vagy lehetlen volna, hanem mert azokra lapjaink lealacsonyítása nélkül nem felelhetnénk; ezt pedig senki fia kedvéért sem tesszük, s ezért utasítók vissza a „Végszó a 10 ft-os csatához” czímű czikket is.

— A t. közönség tudja az ügy érdemét, látta a mindkétrészrőli védelem modorát – ítéljen! Ha a P. Hírlap azon áltatólagos örömben él, hogy a diadal az ő részén van? — az illy ügyben s illy módon kivítt diadalt tőle senki sem, legkevésbbé pedig a Világ irigyelheti.



(Az idézett szövegekben a helyesírást és a központosítást kissé javítottuk a mai szokás szerint, hogy gördülékenyebb legyen az olvasás.)

2016. október 31., hétfő

Gróf Esterházy Johanna (1798-1880)

Mindenszentek (Festum Omnium Sanctorum) és halottak napja (Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) van. Lehetne-e méltóbban ünnepelni, mint egy régen élt hárfás alakjának a felelevenítésével? Lieder Friderika és Guttmann Márta után ismét egy kevésbé ismert hárfaművész életrajza következik itt a blogon.

„De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak.”

Indián asszony imája.
Hamvas Béla: Scientia sacra I.

Méltatlanul elfeledett művészről és mecénásról lesz szó, akit ráadásul a német Wikipédia osztráknak titulál. Hogy miképp juthatott idáig a története, az nyilván nem csak a magyar zenetörténet-tudomány hibája. Az „átkosban” kevés figyelem fordult a főnemesi származásúk felé – és akkor még finomak voltunk –, s mind a mai napig nem szokás 1848 igazi arcát láttatni: a nemzeti idea és a szociális eszme egyenrangúságát, egymás mellettiségét, egymást feltételező és kiegészítő jellegét. Az alábbi életrajzból kiderül, hogy a XIX. században még hogyan munkálkodtak az elithez tartozó főemberek, akik ráadásul a kultúra és a művészetek területén is képesek voltak maradandót létrehozni.

A legújabb parisi divat nőknek
(Honművész, 1840. július 2., 53. szám, 435. old.)

Galántai gróf Esterházy Johanna 1798. szeptember 5-én született a Batthyány családba, s Bécsben, 1880. június 8-án hunyt el. A közben eltelt nyolc évtized során keményen dolgozott, s mindig volt figyelme a körülötte élő, szenvedő emberekre. Férje Galántai gróf Esterházy Alajos (1780-1868) kamarás és alezredes, a híres család cseszneki ágának a tagja volt. 1818. május 20-án kötöttek házasságot, ami épp fél évszázadon állt fenn, gyermekeik nem születtek. Talán ez utóbbi is hozzájárult, hogy olyannyira nyitottá váltak a világra és az emberek gondjaira. Mindazonáltal családi vonás, a korszellem megnyilvánulása is volt ez. Johanna apósa, a szabadkőműves gróf Esterházy Nepomuk János például Mozart támogatója volt.

Nem tudni, hogy az asszony hogyan, miért kezdett éppen hárfázni. 1836-tól azonban már kora egyik legnagyobb hárfaművészénél, az angol Elias Parish Alvarsnál folytatta hárfatanulmányait. Nagylelkű mecénás és jó tanítvány lehetett, amit bizonyít, hogy Parish Alvars 27 hárfás művét ajánlotta neki. Mi több, 1842-ben maga Chopin is szerepeltette Gesz-dúr Impromptujének (Op. 51.) ajánlásában.

A Chopin op. 51 kézirata, a jobb felső sarokban az ajánlás.
(Forrás: Wikipédia)

1849 elején Parish Alvars váratlanul elhunyt Bécsben, mindössze 40 évet élt. Johanna következő zenetanárja Dunkl Nep. János zongoraművész lett. Dunkl Liszt Ferenccel együtt részt vett a bécsi felkelésben, ennek bukása után menekülni, bujkálni kényszerült. Tehetségét jelzi, hogy Liszt, Carl Czerny és Anton Rubinstejn tanítványa volt. 1852-ig dolgozott Johannával, ezt követően Pestre költözött s a Rózsavölgyi kiadó egyik vezetője, illetve résztulajdonosa lett.

Férfidivat.
(Honművész, 1840. július 2., 53. szám, 499. old.)

Johanna ezt követően Bécs Hietzing kerületében telepedett le, s haláláig a Villa Schopp-ban élt. Új tanára, Johann Dubez zeneszerző, hárfa- és gitárművész csaknem negyedévszázadon át, 1875-ig állt a szolgálatában. Dubezről és kiváló zenész-, illetve hárfás testvéreiről már írtunk egy korábbi cikkben. Itt csak annyit jegyzünk meg róluk, hogy a szegénysorból származó Dubez testvérek ugyancsak Parish Alvars tanítványai voltak, így alappal feltételezhető, hogy taníttatásuk költségét legalább részben Johanna állta.

Igen kevés információ érhető el az Esterházy házaspár, s személy szerint Johanna életéről, munkájáról. Kép sem található róla az interneten. Szerencsére egy-két hírlapi tudósítás és hivatalos dokumentum megőrizte néhány adományának az emlékét. Az 1838-as árvíz idején férje 20, ő 50 Ft-tal járult hozzá a rászoruló pozsonyiak segélyezéséhez. 1847-ben a felvidéki éhínség idején (Rothschild báróhoz hasonlóan) 1000 Ft segélyt fizetett a rászorulóknak. A hivatalos lista szerint egyébként más főnemesek 5 Ft-tól 300 Ft-ig terjedő adományokat tettek.

Végül következzék a legutolsó, ugyanakkor legjelentősebb jótékonykodás: halála után alapítvány jött létre, amelyet a belügyminiszter kezelt, s amelynek vagyona 278 650 Ft volt. A vagyon mértékére jellemző, hogy az alapítvány még 1922-ben is működni tudott, illetve, hogy az országos lelencházi alap vagyona kisebb, „mindössze” 219 100 Ft volt.

Fiatal család divatja.
(Honművész, 1840. július 2., 53. szám, 451. old.)



Hamvas Béla szerint az élet egyetlen értelmes célja a másokért való önzetlen munkálkodás. Hogy az Esterházy házaspár munkája és pénze hány művésznek, hány rászoruló szegénynek és betegnek segített az évtizedek folyamán, azt nem lehet megmondani. Mindenesetre rémisztő, hogy történelmünkből és kultúránkból ki tudtuk törölni az emléküket. Az alábbi felvételen Ciffra György játssza el a Johannának ajánlott Chopin impromptut.


Forrás:

2016. október 28., péntek

Florence Sitruk (1974-)

Mindig öröm tehetséges, ugyanakkor szorgalmas és szeretetteli emberekről írni. Florence Sitruk ilyen ember, aki egyensúlyt talált művészet, tudomány és család között. Alább az ő életrajzát közöljük egy apró megjegyzéssel. Nem ő az első világszerte ismert hárfás, akiről úgy írhatunk, hogy a magyar kultúrának van némi köze a zenei fejlődéséhez. Deborah Henson-Conant rövid ideig Budapesten élt, és egyik lemezének is Budapest a címe. Florence Sitruk hivatalos életrajzában is számos magyar név szerepel...

Florence Sitruk
(2009)
Florence francia-német családban született a németországi Heidelbergben 1974-ben. Hatévesen kezdett hárfázni, első koncertjét két évvel később adta. Kezdetben a Winterthuri Konzervatóriumban, a Stuttgarti Konzervatóriumban és a Strasbourgi Konzervatóriumban tanult, majd a világhírű párizsi Conservatoire-ban Marielle Nordmann tanítványa lett. Hárfatanulmányaival párhuzamosan zenetudományt és filozófiát is hallgatott a Freiburgi Egyetemen, s Robert Hill csembalótanár, a régi zene szakértője is tanította. Ezt követően a bloomingtoni Jacobs School of Music-ba nyert felvételt, ahol Susann McDonald hárfás és Sebők György zongorista és zenetanár képezte őt tovább. Sebők megjósolta, hogy egyszer „az egyik legfinomabb művész lesz a maga területén”. Még később Kurtág György és Rados Ferenc mesterkurzusaira is eljutott, és ezeknek a mestereknek a nevét is büszkén említi az életrajzában.

Szólistaként és zenekari hárfásként sokat szerepel a világ jelentős színpadain. Első fontos koncertjét 15 évesen adta a Végh Sándor dirigálta Camerata Academica Salzburg együttesével. Rendszeresen fellép a Lucerne Festival Strings, a Stuttgart Chamber Orchestra, a Dresden Philharmonic, a Freiburg Baroque Soloists, a Lithuanian Philharmonic, a St. Christopher Chamber Orchestra, a Neusser Kammerakademie, a Deutsche Symphonie-Orchester Berlin és a Berlin Philharmonic zenekarokkal. Világpremiereken olyan szerzők műveit játszotta, mint Ami Maayani, Kurtág György, Farkas Ferenc és Robert HP Platz. Kamarazenészként szívesen játszik együtt a vilniusi Čiurlionis String Quartettel, Rachel Harnisch szopránnal, Stella Dufexis mezzoszopránnal és Bodoky Gergely fuvolással.

Huszonhat évesen vendégprofesszor lett a Litván Zeneakadémián. A genfi Zeneművészeti Egyetemen 2005 óta tanít. 2008-ban a Tokiói Tech Egyetemre hívták, Krakkóban pedig 2014 óta oktat. Utóbbi helyen Marielle Nordmann-t váltotta a katedrán. 2008-ban alapítója volt a teignmouth-i Elias Parish-Alvars Hárfafesztiválnak. 2010-ben egy svájci kortárs kamarazenei fesztiválnak, 2013-ban a Nemzetközi Izraeli Hárfaversenynek lett a művészeti vezetője. 2016-ban beválasztották a 10. Amerikai Nemzetközi Hárfaverseny zsűrijébe.

Három gyermek, köztük két ikerfiú édesanyja. Családjával Berlinben él.

Itt a blogon kétszer is írtunk róla. Először 2012-ben, amikor mesterkurzust és „Hommage à György Sebők: 90th anniversary of the world-famous pianist and padagogue” címmel koncertet adott. Másodszor 2013-ban, amikor szintén nálunk koncertezett.

Érdekesség, hogy 2016-tól Krakkóban tanítványa Nizalowski Fanni magyar hárfás, a Passed együttes tagja.

Életrajzi adatok:


2016. augusztus 4., csütörtök

Würtzler halála

Egy régi újságcikk következik 1997-ből. A Szekszárdi Vasárnap december 21-i száma a lengyel származású amerikai Sylvia Kowalczuk koncertjéről számol be, aki jó néhány évig tagja volt a New York Harp Ensemble-nek, és akit az együttes alapító-vezetője, Würtzler Arisztid hívott Magyarországra. Ez volt az emigráns hárfásunk utolsó útja, a turné során hunyt el. Sylvia egyébként több Hungaroton lemezen is szerepel, úgyis, mint az együttes tagja, és úgyis, mint szólista.

Pécsi szimfonikus zenekar

A megérdemelten jó hírű zenekar ezúttal is szépszámú hallgatót vonzott a november 28-ai hangversenyére. Óriási meglepetést szerzett ezúttal a szólista vendégművészük SYLVIA KOWALCZUK amerikai hárfaművésznő, aki négy zenekari hangversenyt játszott fergeteges sikerrel. Harminc éve, Nicanor Zabaléta 1967-es szereplése óta nem hallhattunk ilyen nagyságrendű hárfást Szekszárdon. Valóságos lázba hozta hallgatóit, sőt a zenekar tagjait is fényes, zengő, lágy, leheletfinom, erőteljes és kemény hangjaival. Színek és effektusok százféle hangját varázsolta elő hangszeréből, széles dinamikai skálájával. A Händel hárfaverseny ünnepi fényt sugárzott. Mozart fuvola-hárfaversenyében a mű lírai szépsége, fiatalos bája ragyogott az ő hangszerén. Fuvolás társa – bármilyen jó nevű muzsikus – ez alkalommal szürkének tűnt és eltörpült mellette. Joggal vívott ki ovációt a Ravel-mű parádés tolmácsolása. A közönség kitörő lelkesedését, szűnni nem akaró tapsait több ráadásszámmal kellett honorálnia. Érdemes megjegyezni a művésznő nevét, mert igazi szupersztárt hallottunk, aki a világ élvonalába tartozik. Kroo Györgyöt szeretném idézni, aki a Rádió Új Zenei Újságában hasonló nagy hárfást hallhatott és lelkesedésében a következőket mondta: a művész játékát hallva megértettük az ókor rajongását Dávid király hangszere iránt. Az ő kezében ezüstösen szólt a hárfa úgy, ahogy a régiek számára ez az édes hangzás a szférák zenéjét jelentette. A zenekart nem a kiváló angol karmesterük vezényelte ezúttal, hanem a hárfás varázslónő tanára Würtzler Arisztid, aki a pesti akadémián tanult hárfázni és akinek New Yorkban híres hárfaegyüttese van. Hazahozta legjobb tanítványát egy magyarországi koncertkörútra. Nem sokáig örülhetett a diadalnak, a szekszárdi koncert volt a végállomás, mert néhány nappal ezután tragikus hirtelenséggel elhunyt. Hazajött meghalni.

Hur


*

(Egy Arisztiddel és a New York Harp Ensemble-vel készült műsor ebben a cikkünkben nézhető meg.)