2016. november 14., hétfő

Bochsa Magyarországon

Nicolas-Charles Bochsa (1789-1856) életrajzát – mely finoman szólva bővelkedik az éles fordulatokban – öt évvel ezelőtt, 2011-ben közöltük ebben a cikkben. Most utánajártunk, hogy a vándorbotot többé-kevésbé kényszerűségből kézbevevő hárfás koncertútja miképpen zajlott hazánkban. Előre szólunk, hogy a turné természetesen botrányosra sikeredett, ám ez nem feltétlenül Bochsa hibája volt.

Dramaticus énekesnő, kecsteljes hölgy és hangászi hőstett. Ugyan van-e szebb, mint elmerülni régen élt emberek egykor volt örömében és lelkesültségében?

Nicolas-Charles Bochsa
(1842)
Ilyen fennkölt szavakkal és kifejezésekkel írták le a korabeli hírlapírók Nicolas-Charles Bochsa hárfás és szerelmének, a Bochsa által férje és három gyermeke mellől megszöktetett Anna Rivière-Bishop (1810-1884) operaénekesnőnek a hazai koncertjeit. A pár 1842 tavaszán-nyarán szerepelt nálunk: május 7-én, 10-én és 12-én Pozsonyban, majd május 25-én, 28-án és június 8-án a „testvérfővárosban”, Pesten. Az útról többek közt a Hírnök, az Athenaeum, a Jelenkor, a Világ és a Pesti Hírlap című lapok tudósítottak. Alább idézünk is ezekből az írásokból, hogy érzékelhetővé váljanak Bochsa magyarországi útjának színei.

Természetesen valamennyi koncerten a fiatal és szép énekesnő állt a figyelem középpontjában. Egy-két megjegyzésből azért kiderül, hogy a hárfa akkoriban (is) ritka volt, akárcsak maga a hárfajátékos, és ezek a körülmények úgyszintén vonzották a nagyszámú érdeklődőt. Az, hogy hárfajáték csak ritkán volt hallgatható az ország koncerttermeiben, persze nem volt akadálya annak, hogy néhány mindenhez jobban értő, vitriolos tollú ítész meg ne kritizálja Bochsa játékát, szájára ne vegye származását és kinézetét...

Tanulságos ugyanakkor, hogy a zenei darabok egymásután való eljátszása abban az időben még nem volt elégséges a sikerhez. A közönség többet követelt, így számos színpadi elemmel színesítették műsorukat a művészek. Pozsonyban a hárfás a hallgatóság kérésére különféle művekre improvizált. Pesten pedig a koncertek előtt egyfelvonásos vígjátékokat játszottak a kor legjelesebb színészei, többek közt Kisfaludy Károly egy-egy darabját.

Anna Bishop
(1860 körül)
Az újságcikkek a turné néhány különös részletét is megörökítették nagy-nagy szerencsénkre. Ezek némi betekintést engednek a maihoz képest komótosabban zajló hétköznapokba. Felidézik a gőzhajón és lovaskocsin történő utazások ritmusát, s a vendéglátókkal kialakított kapcsolatokból is ízelítőt adnak. Pozsonyban például elhalasztották Bochsáék az elutazást és terven felül egy újabb koncertet adtak, amelynek bevételét jótékonykodásra, nevezetesen egy pozsonyszőlősi (vajnory-i) tűzvész károsultjaira fordították. Az est folyamán a híres, pápát is adó Erba-Odeschalchi család egyik tagja, tehát egy műkedvelő is fellépett velük. Pesten viszont nagy morgás kísérte a koncertjeiket, mert a színházbérletek nem voltak érvényesek rájuk. Ún. „bérszünet” volt, sőt a helyárakat még fel is emelték. Mindazonáltal telt házak mellett mentek az előadásaik még így is.

A már említett botrány Pesten tört ki, a kor legjelentősebb újságja, a Pesti Hírlap robbantotta ki. Bochsa pénzt akart fizetni azért, hogy az újságban megjelenjen koncertjének a híre. Az eset azt mutatja máig ható érvénnyel, hogy milyen vékony a határ művészeti reklám és korrupció között. Még ha Bochsa oldalán is tesszük le a garast – tehát hogy a sajtó kegyeinek megnyeréséről, korrumpálásról szó sem volt –, a teljes kép kialakításakor azt a momentumot azért nem szabad elfelejteni, hogy Balzac éppen ezekben az években (1836-1843) írta meg Lucien de Rubempré és a korrumpálódott párizsi lapkiadás történetét az Elveszett illúziókban.

Jó olvasást az alábbi forrásokhoz!



Hírnök. Politicai lap. (Szerk.: Balásfalvy Orosz József) 1842, 6. évf.


1842. május 9., 36. szám

A tavasz nekünk is hozott csalogányokat. Nem csak hegyeink s ligeteink zengnek a kikelet kedves hirdetői dalaitól, hanem Thalia templomának falai közt is hallhatunk bájhangokat. Bishop asszonyság az európai hírre kapott dramaticus énekesnő városunkban van. Tegnap adta első hangversenyét, tömött házban. Midőn ajkai megnyíltak s szíve hangjai lebontakoztak a kebel húrjairól, megfogható lett előttünk is ama lelkesedés, mellyel Bishop asz. Europa több székes és birodalmi városaiban gerjesztett. Székes városokban az uralkodó fejedelmek, nevezetesen a dán és svéd királyi családok sem mulasztották el magas jelenlétükkel B. asszonyságot megtisztelni, az orosz császárné őt szép ajándékokkal tüntette ki. Legközelebb Bécsben is szerencsés volt B. asszonyság ő Felsége s az egész fels. udvar előtt énekelhetni, hol magas tetszést aratott. Utolsó bécsi hangversenyét a nagy redoute teremben adá, melly fulladásig tömve volt. Bishop asszonyság egyike a legelső énekesnőknek. Nem egyedül kedvesek enyelgők hangjai, hanem hol a színezet megkívánja lelkesítők, hogy mi se kívántassék hozzá, miszerint ellehessen mondani, hogy nagyszerű. Múlt szombaton adta második hangversenyét, s így ismét egy kellemes estnek örvendhettünk. Méltón áll Bishop asszonyság oldala mellett Bochsa úr Európa első hárfásainak egyike, ez tanított meg a költő phantasiájára, ki Orpheus lantja által indította meg a meredek sziklákat. Hárfa és lant rokonok s nem ismerünk hangszert, mellynek húrjaiban vagy hangjaiban annyi romantica rejlenék, mint a hárfában. Bochsa úr mestere a hurok minden hangjainak s uralkodva látjuk őt parancsnokoskodni változataiban minden hangszínezetek felett. Bochsa úr mint hangköltő is szép hírben áll s a jelen hangversenyen többnyire saját szerzeményeit játszotta, mellyek a közvárakozást még mindenben felül is múlták. E művész pár nap múlva végezvén Pozsonyban hangversenyeit, Pest felé induland s így a testvér főváros szellemi élvezetét várhatja.

*

A múlt számunkban említett veinori tűz alkalmával három ember veszté életét, kettő elégett, egy megfulladt. A tűz a helység bírája pajtájában ütött ki, s miután a lakosság többnyire földimunkálatait végzendő a szabadban volt, nem lehetett továbbharapozását meggátolni. Városunkból 3-kán tetemes mennyiségű kenyér szállíttatott a kárvallottaknak, kik a legnagyobb ínségre jutottak.



1842. május 12., 37. szám

Tegnap 10-kén ismét Bishop asszony és Bochsa úr gyönyörködteték a műértő közönséget a színházban, azon meggyőződést hagyván a hallgatókban, hogy minden újabb felléptéknél rendkívüli remekségök erősebben kitűnik. B. asszony a legkülönneműbb daljátékokból ada szerepeket díszöltözetben, hangászi kiképezettségének rendkívüli kiterjedését tanúsítván, a legbájolóbb hang mellett a kecsteljes hölgy még a szemnek is adván édes élvezetet. Bochsa úr pedig különös hangászi hőstett által lepte meg a hallgatókat. Kikérvén t. i. a közönségtől a themát, mellyre változásokat alkothasson, a földszinti zártszékekről egyszerre többféle themák neveztettek „PreghieraDon JuanSonnambula Norma stb.” Mindez B. úr legkevésbbé sem zavará meg, hanem hárfája húrjain járatván művészi ujjait, a különféle adott themákat rendre változtatta, e változásokat pedig egy oly gyönyörű egésszé összeolvasztotta, hogy a hallgató kétes volt, a technicai remekséget csudálja e inkább, vagy a hangköltői jelességet. Fővárosunk, hova a ritka művészpár indul, a legritkább műélvezetekre tarthat számot. – Upsalában, mint a hírlapok jelentik, oly nagy volt a valóban bájoló énekesnő iránt a lelkesedés, hogy az ottani tanuló ifjúság hosszas esti zenével tisztelé meg őt s elutaztakor búcsúzólag egy mérföldnyire kiséré. A szépművészet iránti amaz előszeretet – mint illik – nálunk is mutatkozott, de fájdalom egészen más alakban. A szombati előadáskor a színház gallérjának (vulgo gallériájának) legbalabb zugában hatalmas tetszés és a szünetek alatt az isméti élvezet kezdetét már semmifélekép, csupa buzgalomból, be nem várható oly tombolás történt, hogy, ha az előbbi „éljen” rivallat másról meg nem győz, kénytelenek vagyunk járdaverőink oda tévedését gondolni. Azonban teljesült az imént elragadtak kívánsága is, s mi föltekinténk a figyelmét egészen odairányzott gironde-al. El is mondhatjuk, hogy csakugyan ismerjük – bár fenn kissé setét van – eme világos, azaz sápadt arczokat. Ha e hajfürtös uracsok, a művészet iránti részvétőket talán köztudomásra juttatni óhajtanák, legjobb volna, ha neveiket kihirdetés végett valamelly szerkesztőnek beküldenék.


A pozsonyi városi színház
(XIX. sz. közepe)



1842. május 16., 38. szám

Tegnap ismét kedves szellemi élvezetben volt szerencsénk részesülhetni. Utolsó hangversenye Bishop asszonyságnak és Bochsa úrnak tegnap adadott. A művészpár képességeiről bővebben szólani feleslegesnek tartjuk, miután lapjaink olvasói előbbi számainkból eléggé megismerkedhettek remekségökkel. El nem mulaszthatjuk azonban kiemelni ama nemes tettet, mellyért köszönetet mondani érezzük magunkat felhíva; e művészek egyedül azon okból halaszták el pesti utjokat, hogy tán nehány keserű könnyet törülhessenek le szenvedő embertársaik arczáról s adott hangversenyök jövedelme a tűz által károsult vajnoriaknak volt szánva, Erba-Odeschalchi Eleonora marquisnő, ki valahányszor jótékony czélokra adatnak hangversenyek, mindenkor a legnagyobb készséggel vesz működő részt, most is szíves volt hallatni bájoló szavát. Normának második felvonású nagy kettős dalát énekelvén Bishop asszonnyal díszruhában, melly alkalommal lehetetlen volt mindenki előtt szembe nem tűnni ama gyengédségnek, miszerint Adalgisának alárendelt szerepét ömledeztette ajkairól, a művésznő-vendégnek engedvén át Norma hangszerepét, mellyben ő annyiszor nyerte a diadal koszorúját. Kimondhatatlan volt a lelkesedés, midőn két mesternőtől hallhattuk ama gyönyörű kettős dalt, melly minden alkalomnál, s még kisebb énekesnőktől daloltalva is, ismételtetni szokott; a tisztelt marquisnő ép olly lágy és kedves Adalgisa volt, mint a milly szilárd, félelmes Normának ismerjük s a pesti közönségnek őt ismerni szerencséje és alkalma volt.


Lánchíd és hajóhíd Pest-Budán
(1853)


1842. június 6., 44. szám

E napokban este egy vígan összeült társaságba valaki sápadt arcczal hirtelen belépett mondván: szomorú hírt mondok urak! „Bishop asszony és Bochsa úr meghaltak!” E villámkint hatott újságra minden félről e felkiáltások hallattak: „Nagy Isten! hol? mikép? a gőzhajón? – az erős, egésséges férfi! – a szép, fiatal hölgy stb. – Halkkal urak, mondá a hírhozó, meghaltak ugyan, de csak művészetileg. Miután egész Európát dicsőségesen átutazták, művészi hirök Pesten lelte sírját. F., a híres F., a pesti kritikának kérlelhetlen Minosa, nem létező lényeknek tekinti s tekintendi őket. És ki merne már most kételkedni, hogy a szegény művészeknek utolsó órájok ütött s hogy legjobb lesz nekik valamelly zugban magokat meghúzni és Polihymniától örökre megválni.” Erre a társaságba rögtön visszatért a vígság és pezsgő mellett számos éljenek köszöntettek a szép Bishop asszonyságra, a derék Bochsa úrra, a pesti Minosra és végre – don Quixottera is.

*

Elegytár. A Pesti Hírlap írja: „Bishop k. assz. és Bochsa úr, a nemzeti színházban már kétszer hallaták magokat, kivált a páholysorban szokatlan számú közönség előtt; s mindkétszer a köztetszésnek azon hangosan kitörő nyilatkozványiban részesültek, mellyeket a közönségnek nyújtott művészeti éldelettel teljes mértékben kiérdemlettek.



1842. június 16., 47. szám

Színházunk ügye igen szomorító, – többnyire üres házban adatnak sok részben hanyag előadások; csak ritka tünemény minő Bishop assz. s Bochsa úr művészete, kik 9-dikén adák utolsó hangversenyüket s Hasselt Barth bájolva elragadó éneke szerez sok látogatókat. Bishop asszonyság egyik a legjelesb művésznők közül, kik Pestet meglátogaták. Minden hangjából kitűnik az előadás tisztasága; a könnyedség s a kellem meghatják a néző keblét, mellette pedig Bochsa úr, ki a számtalan húr között a legbiztosabban találja el a hangokat, mellyek legtöbb gyönyört okoznak a hallgatóknak. Róla joggal elmondhatni, hogy a tökéletesség nagy fokára hágott.



Athenaeum. Tudományos, kritikai és szépművészeti folyóirat. [Szerk. Bajza József, kiadó: Schedel (Toldy Ferenc) és Vörösmarty Mihály] 1842/1. félév, 6. évf.


1842. május 31., 65. szám, 1037. old.

Máj. 25. Bérszünettel fölemelt ár mellett: Bishop asszonynak, a londoni udvari hangversenyek és philharmoniai társaság első énekesnéje s az angol zenészeti academia tagjának első hangversenye, mellyben Bochsa úr, az angol királyné első hárfása, az angol zenészeti academia kormányzója is részt vön. A hangversenyt megelőzte: János kulacsa. Ered. vígj. 1 felv. Kisfaludy Károlytól.



1842. május 31., 65. szám, 1039. old.

Máj. 28. Bérszünetben és fölemelt ár mellett Bishop és Bochsa hangversenye. Ezt megelőzte: Legjobb az egyenes út. Vígj. 1 felv. Kotzebuetól Fekete Soma a m. acad. költs.



1842. június 14., 71. szám, 1135. old.

Jún. 8. Bérszünettel, fölemelt ár mellett: Bishop assz. és Bochsa úr drámai hangversenye 3 szakaszban.


Pesti Magyar Színház



Jelenkor. (Kiadó: Helmeczy Mihály) 1842, 11. évf.


1842. május 29., 43. szám, 195. old.

Játéksz. krónika máj. 25-én bérsz., János kulacsa vgj. 1 felv. Kisfaludy Károlytól, s Bishop assz. és Bochsa úr londoni művészek hangversenye, nézők a fölemelt belépti díjak daczára számosan.

*

Játékszíni krónika: máj. 28-ikán bérszünettel s fölemelt belépti díjak mellett Bishop assz. és Bochsa úr hangversenye, mit „Legjobb az egyenes út” vígj. 1 felv. előzött meg.



1842. június 11., 47. szám, 215. old.

Nemzeti színpadunkon f. hó 8-kán bérszünettel, fölemelt belépti díjak mellett Bishop assz. és Bochsa hangversenye.



Világ. (Tulajdonos: Borsos Márton, nyomda: Trattner)


1842. május 28., 43. szám, 346. old.

Múlt szerdán adá a nemzeti színházban Bischоp assz. és Bochsa úr hangversenyét, meglehetős számú nézőség előtt. Ha volna feuilletonistánk, mint van a P. Hírlapnak, megkérdeznők: „mint áll dolga az említett művészekkel? ha vajjon, valami 10-es bankjegyforma papirosdarabka, egy kis billet doux kíséretében a csinos kedves virtuóz-hölgytől, nem hozá-é kísértetbe művészetbeni értelmességét, és criticaszteri rendíthetlen igazságszeretetét? No de nekünk nincs feuilletonistánk ex offo, s így, hála a jó égnek! az ily művészhölgyi bankjegyes levélkék által nem ejtethetik kísértetbe az, ki meg akarná kísérteni: lapjainkban a művésznő felléptéről egy-pár őszinte szót szólani.

A szerdai színházi estvélyt mi azok közé hisszük sorozhatni, mellyekben kissé több élvezetet nyerhetünk, mint minőre nemzeti színpadunkon egy idő óta számíthatunk. „János kulacsa” Kisfaludy Károlytól, a fájdalom! olly korán elhunyttól, épen azért olly érdekes, mert egészen nemzetjellemi menete a kis anekdotának kedvesen hat a „magyar”-ra; Szentpéteri, Megyeri, Вartha léptének fel e kis vígjátékban: nevök kezes, hogy a darab lehető legjobban adatott. Figyelmünket, mellyel a vígjátékot kísérők, egy pesti ,sváb‘ pár ízben zavará meg hangosabb felsóhajtásával: „Mein Gott! ist das langweilig” No, gondolók magunkban, ha e tíz percznyi vígjátékocska is „langweilig” akkor ....áldjon meg téged a magyarok Istene! Haladunk? Ó szegény csigái és szegény rákjai a hírlapi Újdonságoknak, mellyek olly bús-keserű melódiára hangolátok azok íróját nem régiben, ti még rohantok azon haladáshoz képest, mellyet az illy magyar svábok tesznek! Hanem úgy van: mikor megosztjátok, szétdiriboljátok tövisekkel, kavicsokkal megrakjátok, megbontjátok vitáitokat és ösvényiteket; mikor a csigától rák mellé szegődtök, a mérleget – alias „font”-ot – átugorjatok, s mókusokkint szökdécseltek, bíz akkor a haladás fő és első stadiuma rákhoz hasonlít, melly többet megy vissza, mint előre! Ó „János kulacsa!” miért hogy még 1842 tavaszán is unalmas tudsz lenni Pesten valakinek!?!., de hagyjuk ezt, s lássuk Bishopot, a szende kedves-hangú hölgyet, és Воchsa urat, a hárfa hatalmas bajnokát. Illy magas lehete, – testalkatát értjük – Skóczia hajdani bardusa, a jövő idők örökös lantosa, Fingal magzata – Оssián! s illy harczias arczulatu a világtalan dalnok, midőn lantjának húrjaiba kapkodott!; azonban, ne menjünk olly messze, s mondjuk el röviden: mit hallánk, mit látánk, s milly benyomást tőn ránk az, a mit hallánk és látánk. Bishop asszonyság a legkedvesebb színpadi jelenet: ő azonban inkább hangversenyi, mint operaénekesnő; föllépése szerény, igény-nélküli előadása mesterkéltlen kedves; hangja nem erős, sem fokozatának nagy terjedtsége nincsen; de szava hajlékony, s a közép hangokon csengő, kedves és elbájoló; a magasb és alantibb hangokon mintha némi fátyol volna észrevehető, de e fátyol kellemiből legkevesbet sem von el, sőt művészi kiképzettségének tökélye azt örömest feledteti. Neki, véleményünk szerint, hírlapi magasztalásokra szüksége nincs; ki őt egyszer látá és hallá, kétségkívül örömmel fogja őt látni s hallani másodszor is, és ismét – ha különben a dalnak és kellemnek barátja! – Bochsa úr? ő derék egy trabilis férfiú; külsején semmi költői, sőt mi őt igen is prózaivá teszi, az bizonyos czifraság fekete frakkja bal oldalán; mi ha a művészet díszére függesztetett oda, örülünk neki! Hárfája húrjait Bochsa úr ismeri, ujjai azokon igen otthonosak: de megvalljuk, lelkesedést nem lelénk azok pengésében. B. úr a lelkesedést nem keble belsejéből önti húrjaiba, hanem külsőleg, gyakran igen is czifra tagmozgatás által akar hatást szerezni játékának! maga a hangszer – aranyos, drágaköves hárfája – illy színi hatásra látszik számítva lenni! Hangszere ritkasága, és az ő ügyessége megérdemlik, hogy őt az ember egyszer lássa és hallja! Midőn illy módon véleményünket a két művész felől egész őszinteséggel kimondok, helyén hisszük megkérni a hírlapi újdonságok íróját, legyen mégis némi kímélettel külföldi művészek iránt! Nem akarjuk, hogy bankjegyeiket elfogadja, ez egészen az ő akaratjától függjön; hanem mondja vagy írja meg nekik, hogy az illy billetsdoux-k nálunk magyагоknál, égnek hála! nem divatosak! Ők bizonyosan úgy tesznek Pesten, mint tőnek az egész művelt Európa minden szék- s fővárosiban; s illy szokás-botlásért egy kis barátságos intés talán elég volna? kivált midőn az olly kérkedőleg nyilvános korholás után megeshetnék, hogy majd azt gondolja a művész: „még egy 0-t kelle adnom a bankjegy 10-éhez, s a feuilletonista legalább hallgatandоtt;... sőt illyes gуanúval élhetnének még a nem-művészek is!... Mi örülünk, hogy intézetünktől hasonló kísértetek távol vannak; s hisszük erősen, hogy nem szemtelenség, hanem inkább tudatlanság íratta illy levélkék ezután is, és örökre távol maradandnak attól, – mert fogjuk módját tudni, azokat minden tárogatói lehurrogatás nélkül is távol tartani.


A Pilvax Kávéház
(1848)



1842. június 1., 44. szám, 354. old.

Hírlapi Impertinentia. „Nyomorú dolog, uraim! árva lelkünkre mondjuk, nyomorú dolog” – külföldi művészekkel – művészekkel a szó legszorosb értelmében – úgy impertinentiáskоdni, mint azt a P. Hírlap fő- és egyik segéd-szerkesztője Bishop asszonnyal és Воchsa úrral tevék! Szomorú dolog, uraim! Egyik leghatalmasabb orgánja által időszaki sajtónknak, illy keleties nyerseséget tapasztaltatni egyénekkel, kik felőlünk, s jelesen művészethezi vonzalmunkról többet téve fel, mint talán sajátlag érdemlünk, eljőnek fővárosunkba, hogy élveztessék velünk művészetüket, mellyet a művelt Európa fővárosai ismételve megtapsoltak! Eljőnek, s mivel hirdettetni akarják megérkeztöket, és e hirdetés díját – mint tevék Londonban, Párisban, Bécsben sat. – egyszersmind hirdetményökhez csatolják, előáll két megvásárolhatlan, részrehajlatlan journalista, és hogy csontig hatott 10 p. ft-os megsértetésöket véresen megbosszulják, kíméletlenül leimpertinentiázzák a derék külföldi művészpárt. Miért hogy merészelték tenni azt, mit európaszerte tettek; s mit nálunk a hírlapi „Tudósítások”, a világi „Hírlők” és a jelenkori „Értesítők” sat. rovataiban naponta százaktól tétetni látunk, a nélkül, hogy a P. Hírlapnak, vagy akármelly más magyar újságlap szerkesztője vagy kiadójának eszébe jutna, az illetőket illy pénzérti hirdettetésekért olly neveletlenül lehordani!

E sorok írójának semmi köze Bishop asszony vagy Bochsa úrhoz; és nem is az ő ügyvédökkint akarta ezeket itt elmondani: mert meg van győződve, hogy e művészpárnak ügyvédre szüksége teljességgel nincsen. Ők nem azon művészek sorába tartozók, kik 10 p. ft-ért volnának kénytelenek leméretni holmi zug- vagy bármelly elsőrendű lap által is a rőfszámra vásárlott dicséreteket, erről a nemzeti színház közönsége bizonyságot tehet. Ő a hírlapi felszólalásban (ezen hiúságos nimbusz-hajhászásban) a magyar journalisticát, s ez által a magyar műveltséget, a magyar vendégszeretetet, főleg pedig a magyar lovagiságot látja beszennyezve! S úgy hiszi, az illy kíméletlen hírlapi átok által nemcsak hogy elidegenítjük hazánk látogatásától a külföld jelesebb művészit, de sőt nem épen alaptalanul hitetjük el a külfölddel, hogy az európai műveltségnek határa koránsem Erdély keleti hegylánczai, hanem a – Lajta! És ez aztán igazán szomorú dolog uraim! S még azon gyáva gőg, melly Bishop asszonyt Pesten „nem létezőnek” akarja tartani? Nevetséges! Ugyan ki ön, fővárosi újdonságok írója – hogy egy európai hírű művészt „itt-nem-létező”-nek akar tartani? és miért azon méltatlan gyanúsítás, mintha Вishop assz. önnek és a P. Hírlapnak részrehajlatlanságát akarta volna 10 p. ft-tal megvesztegetni? Lehet é gyanúsítás – mit pedig önök, mint magok mondják, leginkább utálnak – ennél gyávább és galádabb?


Az 1841-ben bevezetett új 10 Ft-os bankjegy


Hanem a fővárosi újdonságok írójától nem csodálhatni az illy erőködést, az illy mindennapias püffeszkedést, az illy lovagiatlanságot: mert híre van, hogy színházbírálati szerfeletti részrehajlatlansága díjában már kapott volna más jutalmazást is!?... De bámulhatni a P. H. főszerkesztőjét! Ugyanis nehéz felfogni, mint vetemedhetett ő annyira, hogy illy nemlovagiasan impertinentiázzon, csordanépezzen, fertőzzön, sat. idegen művészek ellen, kik őt bizonyára csak úgy akarák megsérteni, mint mikép sértegetik naponkint azok, kik könyveiket, fenőkészületeiket, vendéglőiket, kosaikat és juhocskáikat sat. sat. a P. Hírlap által hirdettetik? Mint feledkezhetett meg magáról ennyire ő, ki a tiszta lovagiság szennytelen tükörének akar, és szeret tartatni!

Urak, urak! hasonló impertinentiák, hazánk első rangú lapjában, sem lovagiságot, sem műveltséget, sem journalisticai jártasságot nem tanúsítnak; de nem is igen alkalmas eszközök arra, hogy sziklaerős érdektelenségünk- és részrehajlatlanságunkról a publicum gondolkodó részét meggyőzzék; hanem igen is alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a külföld keleties nyerseségünkrőli fogalmában mindinkább megerősödjék! S talán a P. Hírlap ebben örömét találja. Egy „hírlapi” olvasó.

Véleményünket; e tárgy iránt előbbi számunkban már kimondtuk ugyan; azonban nem hittük feleslegnek e megrovást közleni: mert nem árt bizonyos urakat egy kis szelídségre és kíméletre, sőt az illendőség szabályira is figyelmeztetni. Szerk.

*

Május 28-án Bishop asz. és Bochsa úr második drámai hangversenye adatott. Bishop asszony ismét bebizonyítá dalnoki művészségét; legkellemesb vala mint Tancred, és Ninetta a Tolvajszarka czímű operából. Hogy magyar dallal is kedveskedett, ez részéről igen dicséretes, de mi csak sajnáltuk. Bochsa úr hárfajátéka bámulatos ügyességet mutatott, kár hogy „visszhang” czímű ábránya kissé hosszacska volt. Rögtönzésébe beleszővé a Rákóczy-indulót, mi zajos tapssal fogadtatott; azonban rögtönözni nem annyit tesz, mint csupán az adott themákat egy kis közbevegyített csillanyozással s egy-két tactus-változattal egymásután eljátszani. A hangversenyt megelőzte Kofzebuenak: „Legjobb az egyenes út” czímű vígjátéka, mellyben Egressу Gábor úr mint Krumm Éliás valóban meglepő volt. (...)



1842. június 8., 46. szám, 372. old.

A Bishop és Bochsa-féle 10 forintos pert részünkről befejezettnek tekintjük: nem mintha azokra, miket a P. Hírlap utolsó számában ez ügyet érdeklő vaskos replicájában összehabart, megfelelni nehéz, vagy lehetlen volna, hanem mert azokra lapjaink lealacsonyítása nélkül nem felelhetnénk; ezt pedig senki fia kedvéért sem tesszük, s ezért utasítók vissza a „Végszó a 10 ft-os csatához” czímű czikket is.

— A t. közönség tudja az ügy érdemét, látta a mindkétrészrőli védelem modorát – ítéljen! Ha a P. Hírlap azon áltatólagos örömben él, hogy a diadal az ő részén van? — az illy ügyben s illy módon kivítt diadalt tőle senki sem, legkevésbbé pedig a Világ irigyelheti.



(Az idézett szövegekben a helyesírást és a központosítást kissé javítottuk a mai szokás szerint, hogy gördülékenyebb legyen az olvasás.)