2016. december 19., hétfő

Gróf Benyovszky Móric (aki talán hárfázott is...)

Hat évvel ezelőtt, 2010. december 11-én, szombaton jelent meg első cikkünk a blogon. Az azóta eltelt 2200 nap alatt 92 ezer oldalletöltés történt. Első bejegyzésünk a Nemzeti Múzeumban őrzött Aranyhárfáról szólt, ami egyes adatok szerint Hönsch Zsuzsanna, azaz gróf Benyovszky Móricné tulajdona volt, még korábban pedig Mária Antónia balsorsú királynéé. A kalandos életű Benyovszky születésének 275., halálának 230. évfordulóját ünnepeltük az idén.

Az 1790-es önéletrajz címlapja
Gróf Benyovszky Móric (lengyelül: Maurycy Beniowski) 1741-ben született a Nyitra vármegyei Verbón és 1786-ban hunyt el Madagaszkáron. Három nemzet, a lengyel, a magyar és újabban a szlovák is, a saját hősei között tartja számon. Már a XIX. század elején világhírű és népszerű volt. Az első róla szóló operát, François-Adrien Boïeldieu művét 1800-ban mutatták be Párizsban. Egy másik érdekesség, hogy az akkoriban nálunk is igen népszerű August Friedrich von Kotzebue német író Benyovszkyról írt színdarabját 1814. október 19-én mutatták be az USA-ban, és itt, ezen az estén hallhatták először az amerikaiak a The Star-Spangled Banner című dalt is, ami 1931-től az Egyesült Államok himnusza. Némi fekete humorral mondhatnánk ezek után, hogy Benyovszky ugyancsak értett ahhoz, hogy mivel kell megalapozni egy világhírnevet. De tréfa nélkül, nem kétséges, hogy a személye körül kialakult legendáriumot saját 1790-ben, Londonban megjelent önéletrajza hizlalta leginkább…

2016. szeptember 26-án tudományos üléssel, gálaesttel és kiállítással emlékeztek rá az Országos Széchenyi Könyvtárban. Remélhető, hogy az ülés jó reklámot csinált az Aranyhárfának, ennek a nagy értékű Cousineau-hangszernek. Talán a Bari Konföderáció – amelynek Benyovszky a katonája volt – orosz ellenes harcairól is többet tudhatunk már, különösen, hogy idén a lengyel-magyar szolidaritás év alkalmával egyébként is számos alkalom adódott az emlékezésre.

Ami a derék katona és bátor utazó ügyét illeti, egyik életrajzírója nem kisebb személyiség volt, mint Jókai Mór, minden idők egyik legnagyobb magyar mesemondója. Az alábbiakban az ő regényéből közlünk hárfás részleteket, amit természetesen az elektronikus könyvtárból (MEK) lehet letölteni. A sztori röviden összefoglalva a következő: Benyovszky a lengyel felvilágosodás egyik nyitányának tekinthető, orosz ellenes Bari Konföderáció katonájaként megsebesült és orosz fogságba esett. Szibériába száműzték, hasonlóan sok más lengyelhez az évszázadok során. Itt sikerült a helyi vezető bizalmába férkőznie, többek között az által, hogy hárfát készített a lányának, Afanáziának/Anasztáziának. Sőt játszani is tanította a lányt, és idővel érzelmi szálak szövődtek közöttük. A kapcsolat egyik következménye az volt, hogy enyhült a szigor, és megnyílt az út Benyovszky előtt a szökéshez. De nem árulunk el többet a történetből, akit érdekel a folytatás és szereti az effajta szórakozást, olvassa el az egész regényt!

Egy dolgot azonban meg kell jegyezni. Bár a hárfatudománynak fontos dramaturgiai szerep jutott Jókai meséjében, azonban a történeti kutatások szerint Afanázia/Anasztázia nevű lány nem élt ebben az időben arrafelé, őt vélhetően Benyovszky találta ki. Szerencsére a történészek nem álltak meg ennek megállapításnál. Krizsán László írja meg Benyovszky Ázsiában című, a Terebess Kiadónál 2003-ban megjelent könyvében, hogy élt viszont egy másik asszony... Ezt az írást is feltétlenül ajánljuk elolvasásra! S ha már Benyovszky személyének, életének a „demisztifikációnál” tartunk, okvetlen meg kell említenünk Lugosi Győző történész munkáit is. Ő is azon van, hogy egy reálisabb, ha úgy tetszik, igazabb képünk legyen Benyovszkyról.



Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ


ÉLETRAJZA, SAJÁT EMLÉKIRATAI ÉS ÚTLEÍRÁSAI.
KÉPEKKEL, TÉRKÉPEKKEL, AUTOGRAPHOKKAL.
ÉLETRAJZ.

ÍRTA

JÓKAI MÓR.

(részletek)

– Tanítsa ön a leányomat zenére, mondá egy napon Nilowné Benyovszkynak.

– Miféle hangszer kapható itt? Nem látok itt mást, mint fúvószerszámokat és csengős dobot.

– Nekem beszélt az anyám valamikor a hárfáról. Ő játszott azon otthon, Svédországban. Az nagyon szép lehet.

– Megpróbálok egyet csinálni.

Benyovszky minden hangszerek között éppen csak ehhez az egyhez értett. Csak azt kellett még kitalálnia, hogyan kell egy hárfát elkészíteni?

Az összeesküvők erre is jók voltak. Ha főnökük azt parancsolá, hogy készítsenek el egy hárfát, elkészítették a hárfát. – Benyovszky lerajzolta nekik, hogy milyen annak az ábrázatja, – Pánow megcsinálta a rámáját; Chrustiew készített hozzá húrokat irámszarvas- és kutyabelekből. Benyovszky látta azt egyszer Németországban, hogyan készítik s megtanítá rá a vezértársát, hogyan kell a beleket beáztatni, tompa késsel a külső belső bőrt róluk lekaparni, hamúzsírral ledörzsölni, rámára kifeszíteni, aztán félszárazon a quinthúrokhoz kevesebbet, a quarthúrokhoz annál többet egymásba sodorni, végűl élesmosó fűvel lecsiszolni és beolajozni; míg kitelt belőlük mind az öt oktáva. Ez alatt Stefánow a lakatosmesterséghez fogott: elkészíté a felhangoló hárfacsavarokat s addig egyengették, találgatták, míg szerencsésen nyélbe ütötték a Dávid-hárfát.

Biz az nem volt valami tökéletes instrumentum; de csoda volt az mégis Kamcsatkában, a hol pengetyűs hangorát soha sem láttak (ide még a balalajka sem hatolt el) és kincs volt Afanáziára nézve, a ki egész nap nem akart a zeneszerétől megválni, a mint Benyovszky beleoktatta, hogy miként kell azt pengetni.

Az orosznak jellemvonása az, hogy a zenét úgy szereti: még a rettegett »külön osztályba« bezárt foglyok is becsempészik börtönükbe a balalajkát. Ez azonban csak férfiaknak való szerszám, s nem olyan eszményi hangszer, mint a hárfa.

A míg ez az idylli foglalkozás tartott, az összeesküvés munkája is szépen haladt előre.

***

Benyovszky azután átment a hölgyek szobájába, megköszönni Nilownénak a hatályos közbenjárást. Ezúttal nem volt ideje hárfa-leczkéket adni, sietnie kellett a térkép elkészítésével.

Búcsúvételekor Afanázia észrevette, hogy Benyovszkynak csak amolyan egyszerű támaszkodni való pálczája van, fenyőfából. Ez egy ütésre eltörik. Látta az ablakból, hogy hányta vissza a hátraforgatott fejét a feldühödött Csulosnikow s addig unszolta Benyovszkyt, míg ráerőltetett egyet az apjának a botjai közűl: egy jó görcsös borókafa-pálczát, a minek a bunkójába ólom volt öntve.

S Benyovszky bizonyára e gyöngéd gondoskodásnak köszönheté ezúttal, hogy életben megmaradt, mert a mint hazafelé ballagott: a városon kívül egyszerre csak előugrosnak egy kerítés mögűl a ráleső Csulosnikow, meg az öcscse, fustélyokkal és késekkel felfegyverkezve, s nagy káromkodással rárohannak kétfelől.

Se távol, se közel semmi emberi lény, a ki a megtámadottnak segítségére jöhetne. A sűrű ködben nem látni húsz lépésnyire.

Benyovszky egy raktárnak vetette a hátát s egyetlen fegyverével, az Afanáziától kapott bottal hatalmasan védte magát. Bal karjával feltartá az ellene irányzott ütéseket; de jobbjával visszaadogatta azokat. Egy ütése úgy találta Csulosnikow öcscsét a feje lágyán, hogy az rögtön felbukott eszméletlenűl. Akkor aztán ő lett a támadó: rárohant Csulosnikowra, összetörte rajta a botját, végre ököllel kezdte őt eldögönyözni, míg az vért hányva, könyörgött az életeért.

Megkegyelmezett az orgyilkosnak, lehordta; – de mégis megigérte neki, hogy nem fogja e gyalázatos merényletét a kormányzónak feljelenteni.

Azzal támolygott hazafelé, maga is több sebből vérzett, a mit a fejére kapott, botja sem volt, a mire támaszkodjék: az egyik lába sánta.

***

A két főúr csitította szépen.

– Ugyan kegyelmes úr, ne mérgelődjél! mondá a hetman. Megárt az egészségednek. Még megüt a guta.

– Hát tehet arról Augusztovics, hogy a leányod belészeretett? okoskodék – nagyon helyesen – a korlátnok.

– Legyen eszed, kegyelmes úr, váltá fel a hetman. Hiszen megeshetik, hogy Augusztovics kegyelmet kap a czárnőtől, s akkor mi szorítunk neki helyet a hivatalban.

Ez az okoskodás megállítá Nilow úr haragrohamát.

– Ugyan már mi alapon kaphatna kegyelmet a lázadó farkas?

– No tudod, Nagy Péter czárnak ama rendelete folytán, melynél fogva minden száműzött, a ki valamely gonosz merényletet feljelent, a mi a kormány vagy annak hivatalnokai ellen forraltatott, rögtön szabaddá lesz. Mondá a hetman.

– És bizonyára Augusztovics Móricz megtette azt, tódítá a korlátnok, a midőn Casarinow gonosz merényletét felfedezte előttünk. A nélkül te is, én is, a hetman is, mind holt emberek volnánk. Világos!

– No az igaz: szólt, kifújva az utolsó haragját a kormányzó, s felhagyta tenni a fejére a földhöz csapott kalpagját. De hát nem találjátok, hogy mégis szégyen gyalázat az rám és az egész Nilow családra, hogy a leányom ennyi idegen ember hallatára feleségűl meri magát ajánlani egy sehonnainak!

– De gondold meg, hogy ő egy magyar bojár!

– És azonfelűl egy lengyel generális!

– No az igaz, hagyta rá Nilow úr; de csak mégis a föld alá kellene sülyedni az olyan leánynak, a ki olyan orczátlan, hogy maga nyilatkozik egy férfi előtt.

– Hát hiszen a szegény száműzött csak nem tehette.

– No az megint igaz. Az szemtelenség lett volna tőle. Hát úgy hiszitek, hogy én ezért megbocsáthatok neki? No hát híjátok ide a feleségemet.

Erre a szóra aztán Nilowné asszony is berohant a szobába. A nő és a leányok odaborúltak a családapa lábaihoz, elkapkodva a kezeit, s csókjaikkal és könnyeikkel addig nedvesíték azokat, míg meglágyíták az egész embert.

Nilow úr egyre szidta Benyovszkyt; de a szidalmazás közben utasításait osztogatá a kétfelűl istápoló és csitítgató hivatalnok társának: »no hát írjátok meg azt a felmentési okmányt, a mit a czárnőhöz felküldünk: – te érted, kutyahitű te! – Nekem ugyan Nagy-Péter czár ukáza teljhatalmat ád, hogy ilyen esetben magam is kegyelmet adhassak! Megállj csak, gyalázatos gazficzkó! – Te derdidasztanító! Majd megtanítalak én téged muszkáúl grammatika nélkül! – Hát aztán mi hivatalt találjak ki a számára? Rendőrhadnagy? Jó lesz? – De az mégis hallatlan, hogy egy kegyes apának a leányát, híre és tudta nélkül elcsábítsák. – Magammal fogom vinni az útra a semmirekellőt. Hárfázni tanította a gazember! No megállj, majd megmutatom én neked, hogyan pengetik a hárfát! – Holnapra híjátok össze a törvényszéket. Hadd mondja ki a szabadságát. – Egy czudar száműzöttel csak nem utazhatom egy társaságban! – Hanem addig távol a testemtől! Hallottad? Takarodj! – Hanem aztán holnap visszajöjj. – Majd aztán beszélünk a többiről. Attól a Kuzmától visszakérem a jegygyűrűt. Mikor részeg, nagyon bölcs, sokat fecseg. Nem szeretem az olyan embert. Aztán majd beszélek Augusztovics uramnak a fejével. No, keljetek fel a lábamtól! Megbocsátok hát. Te pedig, te tolvaj csábító, marsch előttem! – Kisérjétek ki asszonyok, hogy el ne lopjon valamit.

Benyovszky ekként, az apától kergetve, az anyától és leányaitól kisérve, hagyta el a szobát e válságos jelenet után.

***


2016. december 14., szerda

Adalékok Parish-Alvars magyar kapcsolataihoz

Parish Alvars a XIX. század első felének egyik legkiválóbb hárfása volt, Berlioz 1843-ban a „hárfa Lisztjének” nevezte. De Liszt Ferenc is többször meghallgatta és elismerően szólt művészetéről. Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk, hogy az 1830-as évek közepén a közelünkben, Bécsben telepedett le.

Parish Alvars 1833-ban Magyarországon járt. Hogy merre lépett fel, kik voltak a meghívói s hogy mit játszott, arról egyelőre nincsenek adatok. Neve – amelyet egyébként csak 1832 végétől használt – 1837. április 2-án bukkant fel a magyar sajtóban. A Honművész azzal kapcsolatban említette, hogy Pesten a testvéreivel és édesapjával szereplő Lewy Melanie eljátszotta egy darabját. A Lewy család magyarországi útjairól egy korábbi cikkünk szól részletesen. Mivel 1836-tól Melanie Bécsben a tanítványa volt Parish Alvarsnak – sőt néhány évvel később a felesége lett –, alappal feltételezhető, hogy az akkor már világhírű hárfás tudott erről a magyarországi útról és a magyar közönségről lelkesedéséről is, amellyel a rendkívüli zenetehetséggel megáldott Lewy családot fogadta Pesten.

Az alábbi rövid hírlapi közlemények nem tesznek sokat hozzá a nagy hárfásról kialakult képhez. De színesítik azt, akárcsak a korszakkal kapcsolatos ismereteinket. Utóbbi körében ki kell emelni azt a bájt, ami még most is hat a mai olvasóra.


Honderű, 1843. január-július (1. évf.)


1843. január 14., 2. szám, 70. old.

Parish-Alvars — mint mondók minap — elment a fővárosbul London felé, de magával vitte ám lelkes kis nőjét is a Pesten is dicséretet aratott szép hárfavirtuóznét Lewy Melániát és annak jeles tehetségű kis vadászkürtös fivérét. E művelt zenészcsalád sok koszorúra számíthat világszerte.

Honderű, 1845. július-december (3. évf.)


1845. november 25., 21. szám, 417. old.

Örömmel tudatjuk, hogy derék baritonunk Füredi, Parish Alvars hangversenyében Bécsben rendkívüli tetszést aratott nemzeti dalaival és több ízben zajosan megtapsoltaték. Magyar honosink lelkesbjei Széchenyi Lajos, Eszterházy és Zichy grófok hazafiságos rokonszenvvel fogadták a derék művészt, s több rendbeli meghívásaikban részesíték.


Jelenkor, 1845. január-december (14. évf.)

1845. november 27., 95. szám, 571. old.

Füredynket minap Parish Alvars hangversenyében fölléptekor Bécsben nagy éljenzéssel fogadták, a német lapok telvék dicséreteivel; de ha valamikép is tőlünk elkenyereznék, már ez aztán nem lenne tréfa.



(Az idézett szövegekben a helyesírást és a központosítást kissé javítottuk a mai szokás szerint, hogy gördülékenyebb legyen az olvasás.)